A blues installáció: Joe Bonamassa - Different Shades of Blue (2014)

2014. október 01. - BETH

joe-bonamassa_different-shades-of-blue.jpg

A blues legösztönösebb mai képviselője.” ”Megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobb élő gitáros, arra ítélve, hogy mindig is a legnagyobbak közé tartozzon” hirdeti a Joe Bonamassára képzeletben - ez esetben – szerencsésen – feltapasztott címke. A stílus kedvelői egy jó ideje élvezhetik a tizenkét évesen már B.B. King előtt ”debütáló” művész alkotásait, aki az elmúlt tizenhárom évben tizenöt szólóalbummal ajándékozta meg a közönségét.

Bonamassa kifejezetten szoros kapcsolatot ápol a rajongóival, és valójában legújabb albuma, a 2014. szeptember 23-án megjelent Different Shades of Blue is egyfajta dedikáció a munkásságát online és egyéb, ’élőbb’ platformokon is kitüntetett figyelemmel követő ”JB hívőknek.” A felvétel mind a tizenegy dalát saját maga alkotta, zenésztársának, producerének - Kevin Shirley - támogatásával, tehát Mr. Bonamassa nem tétlenkedett. Az eddigi zenei hatásokat újraértelmezve képes volt egy friss anyagot prezentálni a világnak, hogy korunk sok esetben – tisztelet a kivételnek – túlképzelt légüres művészieskedésének leckét adjon tehetségből, és a valamiért egyre kevésbé becsült szakmai alázatból.

Bonamassa.jpg

Ha létezik olyan fogalom, hogy intelligens zene, akkor ez az, a szó legjobb és legszebb értelmében véve –természetesen. A Hey Baby (New Rising Sun) rövidke bevezetését  - egy elég feszes vokál introval - az Oh Beautiful folytatja, melynek közepe táján az alkotó egy hatásos, és erőteljes instrumentális brillírozással mutatja meg miért tart ő ott ahol. A klasszikus blues megoldások jelenléte igen hangsúlyos, trombita, és lágyabb, kicsit mézesmázos gitártémák rendre felbukkannak. Az album abszolút csúcspontja a 3. dal, névszerint a Love Ain’t a Love Song, melyben, az általa kedvelt európai blues irányzatok helyett most tényleg az amerikai blues elemekkel béleli ki ezt a mind zeneileg, mind szövegileg tökéletes harmóniában lévő számot. ”Cicám, a szerelem nem olyan, mint egy kibaszott szerelmes dal, mocskos vagyok, kedves vagyok, tiszta vagyok, és bűnös vagyok, és én nem távolról imádlak, hanem akarlak, és meg is kaplak, vagy nem, de leszarom” – mondhatná Joe, de ehelyett elvisz minket valahová a Mississippi vidékére, és hagyja, hogy ez a muzikális kivitelezés kézen fogjon, és elvezessen minket a ”ha nem kellek, szarok rád, menő vagyok” életérzéshez. Szerencsére a következő dalokkal nem próbálja meg túlszárnyalni ezt a lendületet, ehelyett egy kisebb kitérőt tesz, és hagyja, hogy - a stílus által képviselt formában - andalító szívleállásban lehessen részünk. Heartache Follows Wherever I Go, Never Give all your heart, jólesően emberiek, és csak annyira szentimentálisak, hogy sunyiban letöröljünk egy-két őszintén kibuggyanó könnycseppet, vagy diszkréten felakasszuk magunkat, de a hatására semmiképpen sem fogunk  - például - privát nyomorúságunk döbbenetes emlékeinek címezve meztelenül dalt írni.

Nyilván, egy ilyen szinten profi előadó tisztában van vele, hogy amikor elmerülünk a ”kiskanállal kapartam ki a szívemből az emlékedet, és kicsit belehaltam, mire végeztem” érzelmekbe, szükség van egy dögös mankóra, amivel kivakarhatjuk magunkat ebből az önkívületből, tehát megalkotta az ”I gave up everything for you, ’Cept the blues” című dalt, melyben azért szerencsére rájöhetünk arra – közhelyek nélkül – hogy az élet megy tovább, mert néha a minden, semmire sem elég. (azért egy Coelho generátor kellett az utolsó három szóhoz –  szerző). Ezek után jöhet is a címadó Different shades of Blue. A szerzemény önmagában erős, de az előző szám után mégis gyengébbnek mutatkozik, ettől függetlenül azért megpróbálja eladni nekünk az albumon vissza-visszatérő ”ha már nincs mit elveszítened” szövegfordulatot. Ez, be kell látnunk megint csak eredeti blues tartalom, az ”ágazat” őstézise, az érzés manifesztációja. A Get back my Tomorrow, és a Trouble Town megint más lelki hullámhosszon haladnak, újra felébresztenek minket, és helyreteszik a kicsit magára hagyott lazaság érzést, hogy a záró dalban – So, What would I Do – picit magunkra hagyjon minket ezzel az összekoszolt szomorúsággal.

A Different shades of Blue koncepcióval rendelkező, jól felépített, zenei értelemben hiteles alkotás, egy érzékeny, profi, és tehetséges zenész legújabb ajándéka, amivel tiszteleg az elődök és rajongók előtt, és képes lehet arra is, hogy újabb és újabb zenekedvelőt hódítson meg. Olyanokat, akik szeretik, ha azt kapják, amit ígérnek nekik vagy olyanokat, akik szeretik a nulla erőltetéssel is sikeres és tartalmas zenei megnyilvánulásokat. Persze, a szakítós – újrakezdős, vagy - csupán - elegáns vagánysággal befűszerezett hangulatok mellé is jó útitárs lehet. Az utóíz: bourbon.

http://jbonamassa.com/
https://twitter.com/#!/JBonamassa
https://www.facebook.com/JoeBonamassa

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr196736609

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum