Messzi partok, örök hajnalodás - Tides of Man (US), Vasudeva (US) és Shell Beach a Gozsdu Manóban

2014. október 04. - Nemesúr

sb.jpg

Szeptember 6.-án a Gozsdu Manó - mondhatni, se szó, se beszéd, mert hogy előző nap szereztem tudomást a buliről, az is ritka - 3 nem akármilyen zenekart vett újra óvó, vidéki rockpincéket a belvárosi stíl limitált pólójába öltöztető kacsóiba. A Nagy Tengeren túlról hozzánk először érkező, tehetséges, fiatal Vasudeva és az oly ritkán daloló hazai post-pacsirta Shell Beach kísérték a Tides Of Mant, ami legalább akkorát robbant debütáló lemezével nem is oly rég a nemzetközi post-rock undergroundba, mint a mi hallójáratainkba - régen, nagyon régen volt, hogy ilyen frissítően és felforgatóan hatott rám egy show, ami mindennek ellenére megőrizte egy underground rockbuli minden báját.

A Kazinczyn végigbaktatni szeptember első szombat estéjén valami rockshowra, bármi elvontfajta lesz is, bizarr élmény egy rockerembernek. A külföldi szavak, olcsó fények, betonon is patakokban folyó, túlárazott vodkaszódák kerülgetése után betévedünk egy sorra, ahol szöges bőrkabátot max. a Mad Maxben láttak, és minden egyes házszám egy romkertet takar. Szinte el is húzná az ember a száját, mire betalál a száznál is több méter hosszú Gozsdu Udvar emberkarneváljába, és szinte utolsó világítótoronyban ott egy boltív alatt a megnyugtatóan egyszerű GM-karika. Becsörrögünk láncainkkal. A vörös beltéri fények már szinte ismerősként fogadnak, a Belle Vue édesen csúszik. Fura hely ez. Kellemes, hangulatos, de nagyon fura. Mikor lemegyek, jóféle pub, odalent pici pinceklub, habár dühöngő pit és dühöngő pityák nélkül (azért ezt mindig sajnálom egy picit), mire feljövök, pedig valami éjszakai felsőközép ifibárrá öltözik át. De a lényeg, ahogy azt az underground műsorok esetében már megszokhattuk, mindig mélyen, a föld alatt esik meg.

Az első "lényeg" a Vasudeva triója volt. Rajtuk 40-50-en lézengtek, de a lézengés hamar felfokozott figyelemmé változott, ahogy a három huszonaligpár éves barna fiú belecsapott abba, amibe kellett. Már ekkor látszott, milyen figyelmes, kiváló, a számokkal harmonizáló vetítés kerekíti ki a koncertet: a Vasudeva-koncert narancs-türkiz gomolygása, majd a Shell Beach koncertjének élőben vissza-rájuk vetítése, kopottkék filmtextúrái és a Tides Of Man hajnalhasadó, éles sárga-kék-zöld-fehérsége katartikussá tette az összélményt. Persze, mindez remek zene nélkül nem sikerült volna: a Vasudeva nyálmentesen bájos, optimista, nettó táncolható, mégis hihetetlenül sűrű, padlót szántó dobbal és folyamatos, matek BA-s szintű tapping-kísérettel támogatott dalaiból az ifjúság esszenciája sugárzott: gyönyörű és cizellált volt minden szerzemény, de még hallhatóan a szenvedély, nem a tökélyre való igény dominált bennük, és ez rendkívül, rendkívül jól esett. Némi áthallás felfedezhető ugyan a Touché Amoré, a Caspian és jó néhány puha emo és kemény mathrock banda és az ő hangzásuk között, de csak épp annyi, hogy kellemes nosztalgiát keltsen bennünk, ne pedig szájhúzós unalmat. A basszgitár- és énekes-mentesség is jól állt nekik - minek ide fölös fill, a duma? Elvégre névadójuk is Sziddhárta herceg öreg halász barátja, aki azzal tanított, hogy hallgatott és meghallgatott... Alig több, mint 20 percet játszottak, félig egymás felé fordulva, csak a dobos csóka vadult be rettentően, de ő vitte is az egész műsort, a két húrfelelős pedig egy-két polifonikus szólóval is kényeztetett minket. Szinte érezni lehetett a kémia szagát köztük: de egy másodpercig sem unatkoztam, a végén azon kaptam magam, hogy helyben ugrálok fülig szájjal. A legmagasabbakat a Ceasure lebegtető és az In Lieau Of Youth legszebb pillanatai során. Kicsit nagyobb közös elszállás, és a ritmikák és variálások helyett több tételes számok - ezek esetleg elkelhetnek, hogy a produkció abszolút tökéletes legyen, de már most hiánytalan. 4/5

shellbeach lineup.png

Jól le is szólítottam egy orosz fotós srácot, akinek a képeire vártam e riporthoz (és aki miatt ilyen későn kaptátok kézhez: nem küldte el :( ), majd a Vasudeva tagjaival is lement egy szivarka. Egyáltalán nincsenek elszállva, rajta vannak az underground showkon, szóval DIY vidéki szervezők apcúg! Ebben megnyugodva rohantam is vissza a Shell Beache, országunk - szerénytelen véleményem szerint - legjobb metal(-közeliakármi) zenekarára. Akiknek kevés klipjük van kint, amiért ejnye, és piszok keveset koncerteznek, amiért megint ejnye, ja és Zoli, ne csak téblábolj pár felkiáltás között a színpadon. Ennyi "ja és" fért ide, minden más tekintetben a koncert tökéletes volt. Na, még egyet kivéve: "ja és" miért csak 20-30 percet nyomtatok Vasudeváékkal egyetemben? Egy tisztes koncerten az én olvasatomban minden banda teljes szettet nyom, tart, ameddig tart, nem hinném, hogy épp a Gozsdu udvarban, a belvárosi pezsgés szívcsakrájában akadnának 11-kori dugóhúzásért hörgő szomszédnénik. Na szóval, amúgy? A Shell Beach az a zenekar, akiknek már évek óta, de minimum 2012-s This is Desolation albumuk óta nagyszínpadokon és nemzetközi turnékon kéne játszaniuk. Szinte semmihez sem hasonlítható, váltásokkal, szárnyaló és elszálló, vágtázó és romboló betétek közt szédítő ütemben ugráló, érzelemmel csurig átitatott, profin megírt, az utolsó kvint mellékzöngéjéig lecsiszolt és - ráadásul - igazi, emberi, egyedi angol szövegekkel megírt számok szórtak meg, mint NAVos az örmény bodegát. Üvöltve, körbevokálozva, gyönyörűen eldalolva. Együtt bömböltem, együtt ráztam, együtt toporzékoltam velük. A Saviour és a Hoverboards Don't Work On Water minden sora tisztán érthető, gyomorszájból höröghető bárkinek, aki csak kicsit figyel: szeretem, hogy vannak még magyar bandák, akik igazi üzenettel, igazi érzelemmel operáló, méghozzá lírai szöveget tudnak alkotni. A Shell Beach kikúrt jó, a hosszasnak tűnő hallgatások nagy szerencsére nem koptatták el a fiúkat. Sajnos a láthatólag elkényeztetett fővárosi közönségből itt is jobbára csak elismerő ütemes bólogatásra futotta... Pedig még a nagy darab, láthatólag száz koncertet megjárt veterán hácés csóka is hülyén méregetett, mikor belelendültem, és akadt pár lelkes hipsterszabású meg pár modellalkatú ifibomba alig egy trikóban elöl is, akik biz' megrázták, ahogy kell, ha már circle pit nem is volt. Zoli, élj többet azon a színpadon, ne csukott szemmel botladozz - ennél rosszabbat meg mondani nem lehet rájuk. MÉG-A-KA-RUNK! MÉG-A-KA-RUNK! 4,5/5

Gyors intermezzo. Utolsó szivarka az esőben. Emberi véráram körülöttünk, a fények élesednek. Megtudjuk, hogy Shell Beachbe mégis vezethet út, és hogy a topmodellek is lehetnek rockerek. Épp leesünk a lépcsőn egyik kábulatból a másikba, ahol a Goodnight Wonderland-fő Kerry Courtney mászik le a mikrofontól. A csávó extra gitárosként kíséri a Tides of Mant és épp elnyomták előjátékképp az egyetlen dalos számukat... Szégyen-gyalázat, csak az addig (...mindig?...) tehénpasszív közönség egyetlen igazi nagy éljenzésére értem le, aztán kezdődött a show. A Tides of Man az első szám közepére kezdett tetszeni, a második szám közepére ledöbbentett, a harmadik szám közepére pedig meghódított. Olyan őket hallgatni, mint egy végtelen séta egy gyönyörű, instafilteres napfelkeltében, ahol tudod, érzed, hogy egy rendkívüli nap, egy rendkívüli élet vár rád. A Vasudeva fiatalos lelkesedését átvett egy átgondolt, lassan, szinte klasszikus zeneművekhez hasonlatosan építkező, bölcs derű, és progresszió ide vagy oda, kurvára nem zavart, hogy majdnem minden szám egy-két téma végigvariálásából és 2 csúcspontból állt. De még az erős Caspian- és Mogwai-áthallások sem. De még az énekest se hiányoltam. A monotónia majdnem azt a képzetet keltette, hogy a zene igazából undorítóan szimpla, de csak egy kis figyelem kellett kétfelé: egyfelé a zenekarra, hogy rájöjjünk, minden egyes váltással egy újabb réteg bonyolódik, variálódik tovább, vagyis, ők a többszintű számbontogatás szépségét vették alapul post-rockilag, nem pedig az ütemvagdosást (bár az ötösöknek-hatosoknak hallhatólag nagy rajongói); másfelé pedig a közönségre nézve. Egymás karjában egy hajtós hét után végre ellazuló kedvesek, csillogó szemű, végre elmosolygó telepi sapihuszárok, őszinte elismeréssel fejlengető kiöregedő klubberek mindenütt, és az a csodálatos, néha kissé hasogatós fényáradat, ami a vizuálisan szó szerint is az egekbe emelte a közel 1 órás, teljes lemezes műsort. A vége felé szinte lejtett, az utolsó 4 számot folyamatos ráadások soraként éltem meg, de mindig meg tudtak lepni egy közel poposan fogós témával, egy újabb szívfacsaró hajrával, 2 gitáros közönségbe mászva révülve pengetésével. A Measure Your Breath és a Mountain Horse élőben maga a katarzis. Kerry is bebizonyította, hogy valóban értéket és izmos extra tartást nyújt a bandának, ahol (sajnos) csak vendégeskedett e turné során. 4,5/5

A nép úgy szédelgett ki a teremből, leginkább a merchpulthoz, amit - tisztességükre legyen mondva - egész szépen megkopasztottak. A legundergroundabb moment akkor is a Tides Of Man kazi(!) elhozása volt. Avval a zsebben, teljes elégedettséggel pedig, bármennyire is nem rokk, legurítottam egy fél kört még, és hazabattyogtam aludni. Ezek a koncertek biza olyan élményt nyújtottak, amire reflektálni kell, amin merengeni kell, és figyelni a megpiszkált "öszötönökre, amik irracionálisak, és követni őket, bármerre visznek", ahogy Shell Beachék Dark City-ből vett krédója is tartja. 
Én személy szerint marhára szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen élményekben lehet részem egy tikszaros ezresért, Magyarországon, 2014-ben. Hajrá, Gozsdu. Egy másik kultfilmből idézve: "Uraim, eddig önöké volt az érdeklődésem... de most már felkeltették a figyelmemet is!"

 

~

by Nemesúr(/Nemes Márk)
fotók by Tótisz Tamás

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr216714831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum