Pár hete olvastam, hogy a nagy Martin Scorsese rendezésében elkészülhet egy film, ami a legendás - sok hardcore banda által is nagy hatásként emlegetett - Ramones zenekar történetét lesz majd hivatott elmesélni. Aztán éppen most, a Last Act of Defiance címet viselő új Sick of it All korong megjelenésének napjaiban láttam egy másik, a témába vágó, és mindkét fent említett zenekar történetéhez jól kapcsolható nosztalgikus filmet a CBGB klub születéséről. Az egyébként abszolút fogyasztható moziélményt követő reggelen pedig másodszor is elindítottam ezt az új lemezt, és miközben hallgatni kezdtem a duzzasztógátak erejével dübörgő, régi vágású, de mégis friss ütemeket, egyetlenegy kérdés kezdett el hasonló intenzitással dolgozni bennem. Hogy a Sick of it All, mint szintén nagyszerű jelenség New York széles egén, vajon megérik-e egyszer egy önálló filmre?

Mert én a legőszintébben hiszem, hogy ez a csapat bizony egy csoda. Ugyanis 25. éve töretlenül, szünetek és a fáradtság legkisebb jelei nélkül képesek emblémái lenni egy olyan forradalomnak, amit a hardcore képvisel a zenei életben. Képesek 20 éve azonos felállásban, megbonthatatlannak tűnő emberi és zenei egységben járni be a világot újra és újra, felszítva mindenfelé az underground klubokba odasereglő - már egyébként nem a legfiatalabb - népeket. Olyan profin, átütő erővel és pozitív töltettel, hogy aki hallotta már élőben Armand Majidi hibátlan dobjátékát, látta már Pete mestert méter magasan a levegőben vér precízen dongatni hangszerét, és ehhez Lou kedves mosolyát a legdühösebb számok közepette is, annak nincs, és nem is lehet több kérdése. Ez a Sick of it All világa. Ez az a világ, amibe minden egyes új lemezzel újabb betekintést nyerhetünk, mint most a Last Act of Defiance segítségével - amíg az a bizonyos film el nem készül.

Zeneileg ez a lemez tulajdonképpen ugyanazon az ösvényen halad előre, mint az ezt megelőző Based on a True Story, vagy az azelőtti Death to Tyrants. Nem csak azért, mert ugyanaz a Tue Madsen végezte a produceri munkát, mint az előbb említett két korábbi lemeznél. Hanem azért is, mert annak a tökéletes keresztmetszetnek a megtalálásán - vagy újabb bizonyítási eljárásán - dolgozik, ami szerintem a Built to Last környékén indult, és ezzel a mostanival együtt az utolsó három anyagon tovább kristályosodott a tökéletesség felé. Ez pedig az egymásra leginkább ható, és egymással legszorosabb rokonságban álló punk, oi és a vegytiszta hardcore elemeinek egyenlő arányban adagolt fúziója. Pontosan ennek a kölcsönhatásnak köszönhető, hogy a Sick of it All a műfaj éllovasai között úgy tud a legtáncolhatóbb, és valahogy a dallamosság érzetét leginkább kelteni tudó banda lenni, hogy jottányit sem veszít közben kemény, kompromisszummentes hangzásából. Szóval ettől lesz az, hogy a következő koncerteken a lemezt nyitó Sound the Alarm, vagy a később lecsapó Part of History okán a túltetovált könyökök gyakran találkoznak majd a ruhától már fedetlen oldalbordákkal, de az ütköző testrészekhez tartozó arcok ezzel mit sem törődve sodródnak tovább a végzetük felé - ami lehet, hogy egy letaposott és lefittyenő nagylábujj köröm lesz - az olyan együtt üvölthető dallamosabb számokig, mint a Never Back Down, vagy a Get Bronx. Annál jobban pedig, hogy a fogós vokállal felturbózott Outgunned, vagy a szintén vídia kemény Act Your Rage további múltban megélt, esetleg jövőbe képzelt koncertképeket villant be, mi sem bizonyítja, hogy ahogy maga a zenekar, úgy az új lemez hangzása is százszázalékosan élő, eleven. Ami még külön említésre méltó, az a bónusz nóták előtti utolsó szám a DMC, ami egy igazi sláger. Ez az a dal lesz, ami érzésem szerint valahol a Step Down és Scratch the Surface közé beékelődve segít majd kevéssel több örömkönnyet előcsalni a szemekből - a leszakadt körmök és kék foltok ellenére is - az együttes várható további fellépésein.

Mondják, hogy a hardcore több, mint zene. Hogy az ereje, a lényege a lelkületében van. Hogy családias, hogy nyitott, hogy az összetartozásról szól. Aztán, ha egy nap állsz a klub mellett, ahol hamarosan kezd a Sick of it All, és az arra bóklászó Pete Koller lesz az aki odalép hozzád egy pacsival és megkérdezi, hogy mi a pálya, majd a kötelező közös képnél mosolyogva felnéz rád és azt mondja "csak keményen", akkor tudd, hogy minden igaz, és egy újabb lemezükkel a zsebedben, vagy egy újabb koncertjükkel, ahol elől nyomod, kurvára a helyeden vagy.