25 év sok idő. Zenekarok, divathullámok jöttek, tűntek el, több zenekar lett az örökkévalóságé, vált underground hőssé, vagy emelkedett a nagy nevek közé, emellett egy egész generáció (pl. én is) nőtt fel. A Sanctuarynál ennyi idő telt el két album között.
Persze nem eszik azt olyan forrón, hiszen a zenészek nem ültek a babérjaikon, miután a grunge sikerkorszaka őket is a talajra küldte. A seattlei heavy formáció háromötöde létrehozta a Nevermoret, akik legutóbbi, jelen állás szerint legutolsó koncert dvd-jüket nemrég töltötték fel a Youtube-ra. Nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatni az egyébként kiváló modern heavy/prog/thrash gépezetet, akik hazánk fiát, Vörös Attilát is tagjuknak tudhatták. Aztán 2010-2011-ben, amikor a Nevermore megszűnése után revitalizálták az anyazenekart, már ennek az albumnak a tervei is felmerültek, viszont a korábbi gitáros Sean Blosl nem élt a lehetőséggel, az őt helyettesítő Jeff Loomis is nem sokkal a reunion után otthagyta az ötösfogatot. Először csak néhány emlékkoncertekkel melegítettek a srácok, hogy visszahozzák a köztudatba a nevet, de olyan jó volt a kémia köztük, hogy rá három évvel megjelent a recenzió tárgyát képező korong.
A játék neve nem meglepő módon heavy/thrash metal, némi modern vonással és Warrel Dane jellegzetes hangjával, énekével. Előzetesen elmondta, hogy a jó negyedszázaddal ezelőtti magasakat még mindig ki tudja énekelni, de nagy mértéken nem fog élni vele. A szavaival élve: „már jóval idősebb vagyok, nem fogok sem hereszorítót, sem héliumtartályt használni ahhoz, hogy kiénekeljem azokat a hangokat”, amiket mellesleg a Nevermoreban sem igazán használt. Jól gondolta, a most a rajongók elé tálalt dalok nagy része nem is igényli a sikolyokat.
Az alapverzióban 11 nótás, limitált verzióban plusz egy The Doors feldolgozást, az album címéhez frappánsan passzoló Waiting for the Sun-t tartalmazó korongon a hangzás kristálytiszta, minden a helyén van, talán egy picit jellegzetesebb lehetett volna néhány dal, de visszatérésnek nem rossz.
A nyitó Arise & Purify már lendületből úgy arcon vág, hogy csak győzzünk feleszmélni utána. A „ritka” magasak egyike itt, a refrénben kerül elő, de a szólómániások is futkoshatnak örömükben, szinte minden szabad hely virgázással van kitöltve. A Let the Serpent Follow Me lassabb tempóban viszi tovább a szekeret, kiváló nóta. Nem tudok nem elvonatkoztatni Warrel Dane hangjától, szinte végig valami Nevermore light utánérzetem van. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy nem, de ha egyszer ilyen jellegzetes hangszíne van, nincs mese, elkerülhetetlenek a hasonlítgatások. Az Exitium (Anthem of the Living) az egyik leghatásosabb dal, jó kis középtempós szösszenet, hihetetlen súlya van, az ezt követő Question Existence Fading-gel együtt erős párost alkotnak. Utóbbi kezdése megint megkínál egy pofonnal az előző lassulása után.
Az I am Low az album egyik balladája, talán az első igazi tölteléknek nevezhető, de mindenképp jó helyen van az előzményeket figyelembe véve. A Frozen megint egy tekerős darab, a refrénje kiváló, talán a lemez legjobb dallamával, de a többi részéből többet is ki lehetett volna hozni. Ízlések és pofonok. A One Final Day (Sworn to Believe) a másik lassabb nóta, sajnos szerintem ezt sem találták el annyira, cserébe viszont a legrövidebb teljes dal a „napmeghalós” korongon. Ez után már nagyon kiemelkedő pillanatok nincsenek, az Ad Vitam Aeternam talán az intro szerepében jobban mutatott volna, az utolsó szám előtt viszont teljesen felesleges. A záró és egyben címadó szösszenet kellemes darab, levezetésnek pont jó, de többet nem lehet elmondani róla.
Mindent összevetve a Sanctuary megmutatta, hogy érdemes velük számolni, nem csak a múltból akarnak megélni. A Travis Smith keze munkáját dicsérő, sötét, apokaliptikus borító és booklet mögé bújtatott dalcsokrot érezhetően tapasztalt zenészek állították össze, de talán egy-két számot lehagyhattak volna róla. A kevesebb néha több!
