Intelligens pszichózis: Slipknot – .5: The Gray Chapter (2014)

2014. október 20. - BETH

Slipknot 5.jpg

A ma megjelent új Slipknot albumnak igazából a tényleges forgalomba kerülés előtt sikerült megosztania a közönséget. Sokan, ösztönös vészmadárként, a már kiszivárgott dalok által vezérelve azt állították, hogy ez igazából egy Stone Sour album, ami itt történik, az a Slipknot halála, mert ez egy lélektelen, lebutított szar, gyenge, erőtlen, és bukásra van ítélve. A másik, szintén nem elhanyagolható hányad személyes kívánságlistájának élére helyezte az egész, addig felbukkanó koncepciót. Azonban, azt el kell ismerni, hogy az újraértelmezett maszkokkal, együttesre jellemző ködösítéssel, illetve egyéb ’frissítésekkel’ tarkított beharangozás több kérdést is felvetett, és még a hithű rajongók körében is komolyabb aggodalmakra adott okot.

Hiszen, hat év után most először jelentkezik friss szerzeményekkel a banda, a basszusgitáros Paul Gray 2010-es halála, valamint a dobos Joey Jordison homályos, mai napig nem tisztázott, 2014 eleji kilépése/elbocsátása óta, és a közben eltelt idő, az egyéb szóló projektek, mind–mind megtépázták az együttes tagjai közti kohéziót.

Az említett, tragikus halálesetre utal már a cím is, jelezve, hogy ez egyfajta zenei tisztelgés és megemlékezés lesz az egykori #2 basszusgitáros előtt. A hivatalos közlemények alapján a komolyabb alkotói folyamatok 2013 végén kezdődtek, amikor is Jim Root (gitár) bejelentette; nem vesz részt a Stone Sour turnéján, hogy száz százalékosan a következő évben esedékes Slipknot albumra tudjon koncentrálni. A felvételek során egy új dobos, és basszusgitáros segítségét kérték, de azt is megtudhattuk, hogy a korábbi tag, Donnie Steel is részt vett a munkálatokban. Az egyik nyilatkozatában Corey Taylor kifejtette, hogy az új basszusgitárosnak és dobosnak készítettek egy–egy nagyon hasonló maszkot, melyek a Devil in I című dal klipjében debütáltak. A további hangulatfokozás jegyében még azt is sikerült így, október huszadika környékére megtudni, hogy a koncepció az Iowa, valamint a Vol. 3 (The Subliminal Verses) című, korábbi Slipknot albumok között lavírozó életérzést óhajtja tükrözni.

Slipknot 2014_1.jpg

A 14 dalból álló zenei csokor - a deluxe változatban helyet kapott két bónusz track is – az első, illetve az utolsó dal által egyfajta keretes szerkezetben foglal helyet. Mindkettő gyászruhába bújt, lassabb alkotás. Az első, XIX című szerzemény a nagybetűs tetemre hívás. Az egyik legerősebb felvétel, ami első hallásra nem feltétlenül tűnhet annak, hisz - nagyjából - hiányzik belőle a Slipknot ’dühroham’, viszont a kimért sorok, amiben felvillan a szövegeikre amúgy is jellemző harag - önutálattal, erővel, fájdalommal és gyásszal keverve („Ez a dal nem az élőknek szól, ez a holtaké”) helyreteszi az együttes halálát vagy pusztulását firtató önjelölt megmondókat. Corey Taylorék 21. századi Kharónként visznek át minket a Styx folyón, miközben szép lassan kitépik a szívünket. A koncepció jelenléte, és a jól felépített zenei ív mind részei az új albumnak. Az első dalból könnyed átvezető visz a Sarcastrophe-hoz, ami beváltja az együttes második és harmadik lemeze közé ígért elképzelést. Az Iowa erősebb hangzását hozza a harmadik album alternatívabb világot felskiccelő szövegeit idéző metaforákkal. Az AOV ennél jóval markánsabb, igazi, klasszikus Slipknot szerzemény, dühvel, indulattal, és az általuk csak ’metál metálként’ aposztrofált zenei környezettel. Ehhez képest a már videót is kapó The Devil in I nyugodtabban gyilkol, teljes harmóniában állva a szöveg által ígért, „nyelni, de meg nem bocsátani” érzelemmel. Ezt az amúgy meglehetősen ambivalens dalt vezeti le a Killpop, ami helyenként kifejezetten pop rock vonulatot vesz fel, aztán, mielőtt még a rajongók dühöngve hagynák magára a felvételt, visszatérnek a kedvenceink, és „szeress, vagy dögölj meg” üvöltésekkel zárják le ezt a kilengésüket. Valószínűleg minden metál rajongó hölgyet le lehetne nyűgözni ezzel a vicces és ’kedves’ alkotással.

A Sceptic és az azt követő Lech című dalok úgy simulnak egymáshoz, mintha képzeletben két különböző ember ugyanabból a gerincből nőtt volna ki, a Scepticben rejlő utalások nyilvánvalóvá válnak a Lechben, és ez a zenére is igaz, a Sceptic elfojtott sötétsége, alternatív irányzatokat idéző megoldásai elmélyülnek a Lechben. Az albumon nyolcadik dalként feltüntetett Goodbye elvágja az előző két dal gúnyos, sötét hangulatát, hogy egy szokatlan gitár témával, a csapat zenéjére nem jellemző, klasszikus rock elemekkel felépített zenei múltidézés keretein belül adjanak nekünk egy búcsúdalt. Elegáns, és őszinte szöveg – ’Honnan tudjuk merre vagyunk, ha a Nap mögöttünk van?’

A Nomadic és a The One That Kills the Least egyértelműen hozzák azt az ígéretet, amit az album várható stílusával kapcsolatban hintettek el az együttes tagjai. A Nomadic egy súlyosabb riffekkel, sok vokállal, és a klasszikus, sötét, nyers Slipknot repertoárral játszik, ugyanakkor dallamos és slágeres, míg The One That Kills the Least abszolút a slágergyanús, ’népszerű’ metál nimbuszát veszi magára.  Ebben talán lelhetnek némi Stone Sour-t a kritikusok, de a szöveg, és a már korábban meghirdetett koncepció jelenléte miatt ez még nem töri meg a lemez egységét. Az arányok igen jól el vannak találva, hisz rögtön ezután a Custer pszichotikus, dübörgő ritmusa a jól ismert suttogással és hörgéssel keverve összekoszolja az elmúlt percek emelkedettségét, hogy aztán mindannyian lenyugodhassunk a Be prepare for the Hell halkszavú fenyegetésében. Ez egy jól időzített levegővétel a The Negative One előtt, ami egy erős, ösztönös, dühös Slipknot dal, és a lemez első olyan szerzeménye, amely klipet kapott – Shawn Crahan (ütőhangszerek, vokál) rendezésében. Zárásként, mint ahogy már fentebb említésre került, egy lassú, gyászt idéző felvételt rögzítettek. A hangulata tényleg egy súlyos esőzést idézően szomorú, és szép, azzal az abszurd szépséggel, ami a Slipknot egyik védjegye - a sok közül.

slipknot2014.jpg

Az új album pozitív meglepetéseket hozott magával. A banda a saját mérföldköveit idézte meg, és keverte össze általa, anélkül, hogy egy megkopott érzést akartak volna ugyanolyan köntösben ledugni a torkunkon. Igaz, nem lettek vadabbak annál, mint amilyen voltak régen, anno, a sokak által emlegetett ”aranykorban”, de nem bagatellizálják el a lehetőséget, és a vádakra rácáfolva még nem váltak rádióbarát exmetál bandává. Keveredő stílusok, sok, velük kapcsolatos kérdésre választ adó szöveg, jól felépített szerkezet, egy megígért, végigvitt és megvalósított elképzelés. Határok közé szorított, okos őrület.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr516808263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum