RockStation

A ’Red Dirt Metal’ szőrös őrzői: Texas Hippie Coalition – Ride On (2014)

2014. október 26. - BETH

THC Ride On.jpg

Október 7-én megjelent a Ride On, az elszánt – mily meglepő módon – Texas állambeli Denison városból indult, Texas Hippie Coalition negyedik albuma. Big Dad Ritch (ének), John Exall – basszusgitár, Cord Pool – gitár, és Timmy Braun – dobok, már jóval a felvétel hivatalos megjelenése előtt vázolták, hogy itt mégis mire lehet és kell számítanunk, és rájuk eddig nem jellemző stílusjegyek keverésén, és egyes elemek elmélyítésén túl a ’rock még él’ életérzés felbukkanását is megígérték nekünk.

A banda, melyet maguk a tagok is valami - Pantera, ZZ Top zenei és (csupán) képzeletbeli nász gyermekének tartanak, már az első, Pride of Texas című lemezükkel is a klasszikus, ’autóban ülök, hangerő az egekben, iszok, erősen izzadok, és a kockás ingem, a tegnap esti nő gyűrött papírra felskiccelt telefonszámával együtt a hátsó ülésen hever ’tematikájú rock hangulatot hozták. Ezt a képet a tíz számból álló Ride On nem tépi szét, inkább megtartja, és tovább erősíti, mert az előző két albummal ellentétben ez a jelenlegi egy jóval markánsabb, és egyenletesebben felépített vonalat képvisel.

Az első dal az El Diablo Rojo címet kapta, és az előző THC alkotásokból ismert slágeres, ’akciófilm – és rádióbarát’ metállal operál, valamint némi átfedést mutat a banda Pissed Off and Mad About It című korábbi sikerével, vagy legalábbis igyekszik egy nagyon hasonló hatást elérni. Ennél jóval kidolgozottabb, stoner, már-már sludge elemeket is felvillantó részletekkel rendelkezik a Splinter, ami szokatlan, a THC eddigi stílusától idegenebb, de határozottan kidolgozottabb, és eredetibb. A Monster in Me, ami a lemez megjelenése előtt, még augusztusban szöveges klipet is kapott, a southern rock–heavy metal áldásos szimbiózisában foganva mutatja meg a szörnyet, visszanyúlva az ezt megelőző albumok ’menő metál’ jellegéhez, viszont a gitár témák, és a szöveg, valamint a hangzás sokkal erőteljesebb, árnyaltabb. A negyedik, Go Pro számra azt is mondhatnánk, hogy olyan, mintha Bon Jovi kicsit ércesebb hangon énekelve lovagolgatna Texas meleg, napsütötte vidékein, de közben hízott úgy harminc kilót, megnőtt a haja, és elfelejtett szép lenni. Abszolút stadion megtöltő, már – már edzőtermi ’durván bepusziltam az izolált fehérjém legutolsó cseppjét is, miközben szétszakítottam mindkét combomban az izomszalagokat’ utóérzést produkál. Szerencsére az együttes jó humorral és kellő önkritikával bír, ezért már a cím is egy elég nagy utalás a várható, és célzott hatást illetően, valamint a szöveg is egy ’nesze itt van nektek még egy ilyen’ színezetet kap.

THC2013.jpg

A következő dal a Rock Ain’t Dead, ami ugyanezt a slágeres vonalat viszi tovább, és soraiból megtudhatjuk, hogy maga a rock az nem halott, ez csak a rehab. A THC által hirdetett red dirt metal (az eddigiek alapján ez egy heavy metal, southern rock elegy) manifesztátuma a nóta, amiben viszont az ének végre kijön az albumon idáig fel–felbukkanó, rájuk nem jellemző modorosságából. A Bottom of the Bottle még ennél is átütőbb, és személyesebbnek tűnő érzetet kelt, főleg a szöveg és a jókor betoppanó szóló miatt. Hasonló, de ez utóbbi dalnál jóval karakteresebb, és már az első perctől kezdve a klasszikus ”most pedig kurva gyorsan basszuk őket agyon a gitárral” THC fordulatot hozza a Rubbins Racin’. Annak ellenére, hogy az ezt követő, címadó Ride On southern rock, stoner vonásokkal, kellemes harmóniával, és dinamikával bír, az elhelyezkedése miatt szinte egybefolyik az előző számokkal, elveszítve ezzel a korábbi dalokkal szemben (de például a Splinterhez viszonyítva kevésbé) gyakorolt, eredetibb karakterét. Az ezt követő Fire in Hole ismét a jól ismert súlyosabb riffeket prezentálja, viszont ezzel párhuzamosan újra visszatér a már fentebb említett modorosabb énekstílushoz. A felvétel legutolsó dala az I Am the End, ami egy vidámnak nevezhető búcsúdal. A banda nem viszi túlzásba a szentimentális érzelmi húrjaink megpendítését, ehelyett újabb, southern rock felé billenő installáció bontakozik ki, ami egy kifejezetten erős lezárást hoz létre.

Összességében egy, az előzőeknél sokkal erősebb lemezt készítettek, Bob Marlette és Skidd Mills támogatásával, a Carved Records égisze alatt. Mondhatnám azt is, hogy sokkal ’híresebb’ bandákat lealázva állítottak össze egy jó, és dinamikus albumot, de elég az is, hogy a klasszikus, koszos, azért valahol tudatosan magamutogató rock még él, most például Denisonban, magukon jól pozicionált borostát, szakállt, és egyéb ”szőrképződményeket” viselő, texasi red dirt banda formájában.

https://www.facebook.com/texashippiecoalition
https://twitter.com/THCOfficial

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr406825883

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum