Az X generáció naplók: U2 –Songs of Innocence (2014)

2014. november 01. - BETH

U2-Songs-Of-Innocence-album-cover-artwork.jpg

A tizenharmadik U2 albumra öt évet kellett várnia a rajongóknak, és miután a szeptember kilencedikén lezajlott Apple, iPhone bemutatón - a fellépésüket követően- az 500 millió iTunes felhasználó ingyen megkapta a felvételt (mely lehetőséggel egészen október 13-ig lehetett élni, aztán megérkezett a kézzel fogható kiadás, az Island Records jóvoltából) útjára indult, az idei év eddigi legmegosztóbb zenei debütálása körüli felhajtás.

Az öt producer (Danger Mouse, Declan Gaffney, Flood, Ryan Tedder, Paul Epworth) segítségével készült mű, a bandatagok szerint az eddigi legszemélyesebb alkotásuk, amivel tisztelegnek hetvenes években lezajlott kamaszéveik előtt, ami által szerelmi, illetve egyéb, erre az életszakaszra jellemző sorskérdések mellett helyet kaptak a politikai színezetű történeteik is. Mielőtt még kissé megkésve elkezdenénk egy bulvár színvonalú okfejtést, hogy miért így történt a megjelenés, és arra lyukadnánk ki, hogy leginkább kussolniuk kellene, vagy az egekbe magasztalnánk az egészet… vegyük végig – tételenként – az albumot.

Az első dal a The Miracle (of Joey Ramone), mely már a címével is utal arra, a korábban is számtalanszor hangoztatott U2 tényre, miszerint munkásságukra nagy hatással volt a The Ramones, de akár a The Clash is, a Songs of Innocence album első szerzeményeként - dalok az ártatlanságról alapon – visszatér ehhez az érzéshez, és egy ’baby’ punk nyitással bele is kezd az emlékek felidézésébe. Ez, igen kiábrándító módon igen hamar egy Coldplay, Maroon 5, Train szagú popdalba fullad, amivel még így önmagában nincs baj, csak a rockot, mint jelzőt – The Edge próbálkozásai ellenére – egyelőre elpakolhatjuk. A következő, Every Breaking Wave, eredetileg Wave címmel más albumra került volna, de a sokadik refrén átírás után ebben a műcsokorban kapott helyet, a szöveg alapján erősen ’kapunyitási’ pánik szagú emlékekből táplálkozva - „minden hajótörött lélek tudja milyen intimitás nélkül élni az életet”… „Tudjuk, hogy félünk nyerni/ezért befejezzük, mielőtt elkezdenénk... mielőtt elkezdenénk”. Ez a dal már felvillant némi U2 tartalmat, és kicsit With or Without you karaktert vesz fel, de igazából - az amúgy aranyos szöveg ellenére - nem lehet róla levakarni a közhelyes jelzőt. A következő számnál sem érnek minket nagy meglepetések, a California (There is No end to Love) egy, száz százalékban „Bono áll a hegytetőn, és megváltja a világot” pophimnusz, ami az első kaliforniai útjukat lenne hivatott megörökíteni, amit végül, kicsit lebutított U2 formában teljesít is. Az ezt követő Song for Someone teljes mértékben a tinédzser szerelem előtt fejet hajtó memoár. Egy nem túlzottan tolakodó gitárral. Akusztikus koncertek margójára szánva.

U2 2014.jpg

Mielőtt továbbmennék, megjegyezném, hogy az eddigi teljesítmény sem érdemel lefitymálást. Inkább arról van szó, hogy az első négy dal igazából kiváló kiegészítője lehetne valami Pretty Little Liars vagy Vampire Diaries kaliberű sorozatnak. Tökéletesen elég arra, hogy az első világbeli problémákat elsiratva tépje ki a rózsaszín papírra vésett Coelho idézeteken nevelkedett generáció szívét, azonban, ezen a ponton könnyen belátható, hogy az ilyen típusú nóták tényleg kiválóan illenek egy lassú délutánhoz, trendi kávézóba, laza borozáshoz, mainstream mulatságokra, tehát, született popságuk tudatában fülbemászóak, és slágeresek. Szerencsére, mielőtt zenei hittérítők felakasztanák a U2 tagjait,  az ötödik dal körül elindul valami változás. Az Iris (Hold me Close) erőteljesen merít Bono gyerekkori tragédiáiból – az édesanyja volt Iris, aki a saját édesapja temetése közben halt meg, amikor az énekes még csak tizennégy esztendős volt. Szólt már erről U2 dal, de ebben egy idősebb férfi perspektívájából láthatjuk azt, hogy mennyire beivódhat egy ilyen erősségű gyász a sorsunkba, hogy mennyire megváltoztathat mindent egy ilyen pillanat, és mennyire lehet feldolgozni valamit anélkül, hogy azt valaha is elfelejtenénk. Az ezután szereplő Volcano szintén követi ezt a szálat, de ebben már helyet kap a harag is, és végre a zene is követi  - az emberi érzelmek ezen tartományától - egyre koszosabb dalt. Az együttes tagjainak egybehangzó állítása szerint a hetedik számmal, Raised by Wolves címmel egy halálos, dublini bombamerényletet örökítettek meg. Ennek zenei lenyomata olyan, mintha a banda kissé felocsúdott volna, és mindannyian ugyanolyan erősséggel tették volna bele magukat a játékukba, ami által sikerült egy modern hatásokkal felvértezett ’sámándalt’ alkotniuk.

A Cedarwood Road igazából egy létező utcanév, Bono élt itt egy darabig, és a lemez zeneileg egyik legkiforrottabb, legerősebb dala, olyan, ami megmutatja azt, hogy a popos elemekkel bíró számok nem feltétlenül csak buta kis muzsikák, inkább sok embert okkal megnyerő, közös metszéspontok. A kilencedik, Sleep Like a Baby Tonight a szintivel együtt új hullámos irányba csap át, de igazából ez még mindig az album erősebb dalai közé sorolandó, és hozza a U2 által képviselt érzelemvilágot – a dalszövegben is. Az utolsó előtti szerzemény, a This is where you can reach me egy dinamikus dal, feszesebb ritmussal. Mementó a banda nyílt The Clash rajongása előtt, mely formációnak egy régi, 1977-es koncertje késztette őket erre a zenei megemlékezésre. A lemez utolsó dala a The Troubles. Ebben, duett partnerként Lykke Li, svéd énekesnő szerepel. A komorsága ellenére ez a felvétel igazán rádióbarát, és ezekben a csendes, elhalkuló percekben el is búcsúztat minket a Songs of Innocence megosztóra sikerült nosztalgiájától.

Hogy zeneileg volt már ennél sokkal jobb U2 lemez? Igen. Nyilvánvalóan (The Joshua Tree - például). Azonban a most sokat támadott, enyhén túlcsorduló érzelmességük már akkor is jelen volt a művészetükben, amikor az még nem számított közhelynek. Szóval, nyugodtan meghallgathatod, nem lesz totális kiégés. Azért mert a túlzott elvárásoknak nem tudott megfelelni, nem kiemelkedő, és nem ezt fogják a jegyzetekben zenei mérföldkőnek nevezni, még kiválóan működhet bágyadt, lassú napokon, álmatag reggeleken, amíg kávét töltesz a csészédbe, és magadon érzed a takarók melegét… Szóval, amikor belefáradsz a komoly megmondásokba, hányingert kapsz a súlyosabb riffektől, és csak valami zenei kedveskedésre vágysz, a Songs of Innocence jó választás.

És, ha hinni lehet a pletykáknak, akkor ez a sorozat a Songs of Experience című darabbal folytatódik. iTunes megosztás ide, klisék oda, a világ nagy részének még kell a U2, és Bono pop rock Jézus imázsa is.

https://www.facebook.com/u2
https://twitter.com/U2
http://www.u2.com/

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr556838975

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum