Egy olyan elkötelezett Primus rajongó szájából mint én, biztos ellentmondásosnak tűnhet, ha azt mondom, hogy még szerencse, hogy a kilencvenes éveket a maga tudattágító regressziós hipnózisaival sűrűn megsorozó trió, azért több mint tíz év szüntetett tartott a megnevezett igencsak intenzív időszak után. Mert nekem körülbelül ennyi időre volt szükségem, hogy valamelyest feltudjam dolgozni az akkoriban született első hat lemezt. Így hát még akkor sem bántam, hogy ismét eltelt három év az utolsó Green Naugahyde megjelenése óta, ha a fent említett ellentmondásnak megfelelően mindeközben mégis úgy vártam egy új Primus lemezt, mint a Placebo a bombabiztos nyári Sziget gázsit.
A máig is íródó eszeveszett Primus meséről egyébként bármeddig és bármennyit lehetne beszélni. Hiszen ott van a csapatot alapító Les Claypool kapitány, aki a basszusgitár használatát oly módon forradalmasította, mint egykor Nikola Tesla a fizikát, és önmagában is képes úgy tündökölni miközben énekel, mint az egy csodálatos elme. Vele találkozott aztán a Possessed pokolból a nyolcvanas évek végén épp előszökdécselő Larry LaLonde. Akivel valószínűleg a Muppet Show reklámszüneteiben prüntyögtek először a gitárjaikon, hogy aztán lerakják egy olyan zsenibe hajlóan retardált zenei világ alapjait, ami azóta is abszolút egyedülálló és semmihez sem fogható. Ami úgy pattog az egyik szélsőségből a másikba, mint a gumibogyószörp túladagolástól kikattant kengyelfutó gyalogkakukk, egy színes amerikai rockfesztiválon. Ami a valóságtól elrugaszkodva bár, de mégis valóban meseszerű utat jár be. Mert az általam csak pörcfröccsnek csúfolt Pork Soda című lemezük bizony ott volt a Billboard top tízesében. Mert a Primus név virított már a U2, a Rush, az Anthrax és a Public Enemy turnéplakátjain. Mert a Primus még mindig itt van. Pedig mindenki tudja, hogy a Primus Sucks!
Persze a habókos határtalanságban, azért vannak újra visszatérő hamisítatlan stílusjegyek, amik oly jellemzőek a csapatra. Mint ahogy az is meghatározó, hogy Brian Mantia, vagy a két lemeznél távol maradt és aztán visszatért Tim Alexander ütői pattognak a dobokon, de nehéz egymással összehasonlítani a lemezeiket, mint ahogy őket magukat sem könnyű összevetni a többi muzsikussal. Tehát a Primus and the Chocolate Factory with the Fungi Esemble címre keresztelt anyag ismét egyedülálló, még a saját munkásságukon belül is. Nem pusztán zenei értelemben, hanem most főleg a koncepcióját tekintve. Ugyanis ez az album egy 1971-ben készült film, a Willy Wonka and the Chocolate Factory zenéjének átdolgozása. Ugyanazzal a számsorrenddel és szövegekkel, mint ahogy az a Gene Wilder főszereplésével leforgatott gyerek musical-ben volt. Az pedig, hogy ezt beadják nyolcadik lemeznek, már önmagában elképesztő. Aztán ahogy beadják, nos az meg inkább már hajmeresztő. Mert ez az album a hangulatában olyan, mintha Terry Gilliam és Hunter S.Thompson ültek volna le három nap csodagomba szedegetés után, hogy szürreális felnőtt mesét szőjenek az énekes gyerektörténetéből, és a Primus tulajdonképpen csak ehhez írta volna át a dalokat.
Ami még fontos, hogy a közreműködőként feltüntetett the Fungi Esemble pedig nem más, mint Les bátyó két, másik projektekből ismert zenésztársa. A mindenfélét ütögető és zörgető Mike Dillon, és a csellójátékért felelős Sam Bass. Akik mindjárt a lemezt felvezető sejtelmes Hello Wonkites című intróban hallatnak is magukról. Aztán jön a Candy Man és a flúgos futamra készülők előtt földre hull végre a kockás start zászló. Tim dobjainak köszönhetően valami sumák boogie képezi a nóta alapját, amibe a cselló, mint egy unott tehén bőg bele. Aztán orrhangú mondókával indul az ének, ami a verzék végén felhúzza magát, de aztán mindig vissza is ereszt, hogy végül teret adjon a két gitár szemtelen szólamainak. A Primus máris abszolút kriminális. A fülem lázasan mindenféle hangok forrása után nyomoz. Pedig még csak a második számnál tartok, de már úgy érzem magam mintha szívnának fel orrba és a zenéjük véráramának örvényében pörögnék.
Majd jön a Cheer Up Charlie, ami szintén inkább egy épp nyugodt fázisban lévő elmegyógyintézeti kezelt vallomásának tűnik, mint gyerekdalnak, de legalább hagyott kicsit megkapaszkodni és összeszedni magam a következő Golden Ticket előtt. Ami olyan álmosan kezdődik, hogy már azt kezdtem hinni, hogy Claypool papáék még időben bevették a gyógyszereket, de aztán persze a neurotikus ének és a betegen cincogó gitár szembesít, hogy tévedek. Közben pedig mintha egyre több lenne az olyan hang, aminél csak fél év múlva fogok rájönni, hogy az mi lehet, meg hogy az egyáltalán ott van. A Pure Imagination kísértetiesen ismétlődő témáját leginkább egy negyvenmilliós kérdés elhangzása után tudom elképzelni, valami szürke hétköznapok kósza kedélyállapotát felborzoló tévévetélkedőben. Viszont elismerem, hogy ez valóban musical. Csak még mindig a zárt osztályon játszódik. Ahol az Oompa Augustus, az Oompa Violet, az Oompa Veruca és az album zárótétele előtti utolsó Oompa nóta, vagyis az Oompa Tv, simán alkalmasak rá, hogy a csoportfoglalkozások végén a bentlakók együtt énekeljék terápiás célzattal. Talán az erős basszusjátékot és a menetelő dobokat a különböző csilingelőkkel még a bolondosok is le tudnák kísérni. A Semi - Wondrous Boat Ride egy csellóközpontú instrumentális rémálom. Ha ez tényleg a csokigyárban játszódik, szerintem lekonyul tőle az összes csokoládéfigura mosolya. Említésre méltó még az I Want It Now, ami a dobok, a basszus és a lemez legfogósabb témáját játszó gitár talán legharmonikusabb, leglendületesebb együttműködése a lemezen. A záró Farewell Wonkites pedig stílusos Primus naplemente, egy utolsó kretén szerszámhajigálás a dilibogyókra éhes csokigyárban. Ezzel zárul az újabb negyven percnyi betekintés a fiúk hangszerekre kivetített fantáziavilágába, ami a rockosabb gitártémák tekintetében hagy némi hiányérzetet, de minthogy ez egy musical, nagyon ezt sem lehet nekik felróni ez esetben.
Olyan lesz ez a lemez is, mint az ezt megelőző másik hét a zenekar történetében. Olyan, mint a nő akit mindig meghallgatsz, de sose fogsz megérteni, mégis újra és újra visszamész hozzá. Egy újabb mentális taposóakna, aminek tébolyszilánkjai mélyen a tudatodba fúródnak és ott éleslátású infantilizmussal fertőzve, vihogva nyitogatják a tudattalanod ajtajait. Olyan amire Les, Larry és Tim szerettei is mind nagyon büszkék, de lehet sosem hallgatják végig.
