Amikor a The Division Bell, az eddig utolsó Pink Floyd album megjelent 1994-ben, mindössze általános iskola hatodik osztályába jártam, nem igazán mondhatni, hogy kialakult zenei ízléssel martam az akkori lemezbe. Sokkal később fedeztem fel magamnak a Pink Floyd-ot. Azóta viszont örök a szerelem, ezért mindent és mindenhol, ahol csak lehetett, elolvastam róluk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy megérem még azt, hogy a legendás néven kiadnak új albumot. Jó, ha kicsit rosszmájúak akarunk lenni ez nem új album. Abból a több órányi felvett hanganyagból, ami nem fért fel a ’94-es The Division Bell-re, abból halásztak össze egy lemezre valót. De ne legyünk telhetetlenek. A zenekar még élő tagjai szépen megöregedtek, Gilmour 68, Mason 70 éves, és mint tudjuk 2008-ban elhunyt a zenekar zseniális billentyűse, Richard Wright. Ezek után szinte bárminek örülni tudtam volna, amire a Pink Floyd nevet írják rá.

Amikor valamikor az év közepe felé kiderült, hogy lesz új lemez, sokan sokfélét mondtak már látatlanban is. Mike Portnoy, a Dream Theater korábbi dobos félistene például úgy nyilatkozott, hogy miféle új lemezről beszél már Dave (mármint Gilmour), mikor ez a The Division Bell felvételeinek maradéka csupán, ezt simán ki lehetett volna adni a ’94-es lemez egy speciális kiadásaként. Ez így csak egy szólólemez, és ez tiszteletlenség Roger Waters-szel és mindenki mással szemben. Szerinte nem lehet már Pink Floyd-ról beszélni. S ugyan vártam az év végét, a némi igazat azért ki kellett Portnoy szavaiból is hallani: nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy ez nem más, mint marketingfogás, a legendás utolsó lemez huszadik évfordulóján kijönni egy ilyen kiadvánnyal – valóban vélelmezni lehetett, hogy nem a művészeti érték fog dominálni, hanem némi pénz begyűjtése a rajongóktól.

A The Endless River, ahogyan a címe is jelzi egy hömpölygő, sodró néhol csak csordogáló ambient zenefolyam. A 18 dal közül csupán egy dalban szólal meg Gilmour, az összes többi instrumentális szerzemény, néhol Stephen Hawking monológjaival. Persze ez nem volt zsákbamacska, tudtuk már jó előre, hogy ez lesz. A daloknak nem is igazán nevezhető témafoszlányok néhol több, mint húsz évesek és többnyire pár percesek ám szépen egymás mögé fűzve úgy tűnik, mintha egy nagyon hosszú bevezető után jönne az albumot záró Louder Than Words. Így a csupán hangszeres témákról sok minden nem is nagyon mondható el, hacsak az nem, hogy azért rá lehet ismerni, hogy az egyes részletek honnan is maradhattak ki – a végleges, korábbi lemezekre kerülő témák vissza-vissza köszönnek.

A Louder Than Words pedig nem egy könnyen eldönthető kérdést ébresztett bennem. Miszerint David Gilmour felesége, Polly Samson által szövegezett nótát - ami egészen jó helyen lett volna egy szóló lemezen, mondjuk az On An Island-en - miért kellett becsempészni egy Pink Floyd ritkaságokat tartalmazó lemezre. Tényleg nagyszerű nóta ez, szó se róla, de szembeötlő az a különbség, ami a régi felvételek jellegzetesen pinkfloydos hangzása és az öregedő David Gilmour fogásai között húzódik. Még mindig zseniálisan játszik a pali, borsózik a hátam a játékától, ám talán már máshogy szól a gitár. Egy meglett öregúr máshogy látja a világot élete alkonyán (de kívánom, hogy nagyon soká még így lássuk), mint egy középkorú, vagy akár egy fiatalember. Ezt érezni és hallani.

A lemez egy tiszteletadás az idén húsz éves - szerintem zseniális - The Division Bell albumnak (amiről a korábbi zenésztárs, Roger Waters amúgy anno csak annyit mondott, hogy ez egy kupac szemét, semmi értelme), ezt így kell nézni és így kell elfogadni. Semmi kétségem nincs afelől, hogy lesz még ilyen kiadás, van még a padláson porosodó ki nem adott felvétel, akár a korai időkből is. De igazából szerintem mindegy mikor és milyen formában tárják a rajongók elé ezeket a ritkaságokat, imádni fogjuk. Kissé elfogult vagyok, ez nem is kérdés és talán annak is örültem volna, hogy Pink Floyd néven egyetlen gitárszólót kapok, de ez azért annál több. Egy kis nosztalgia, egy kis antológia.

Másrészről ez egy új Pink Floyd lemez és persze, hogy pénzt fogok érte adni és igen is rommá fogom hallatni és igen is imádom már most.