Egy hónap tizenharmadik napján mégis mi másban gondolkodjon az ember, mint egy doom metal buliban? És ha még péntekre is esett volna csütörtök helyett… Ez persze részletkérdés, a lényeg maga az esemény. Márpedig a stílus chicagói alapbandája, amelyet a névben hordozott balsors valóban régen és a doom művelőinek osztályrészül jutó különösen sanyarú életpályához képest is durván tép, sokadszorra megújulva állt talpra és harmadik magyarországi színre lépése alkalmával – még ha ismét más felállásban is – újból kolosszálist alkotott. Méghozzá a honi színtér nagyjaival egyetemben.
Betársult még ide a perui (!) Reino Ermitaño, akik a kultikusabbnál kultikusabb európai fesztiválokat járták éppen és e fellépéseik közé iktatták be az aznap estét pár másik klubbuli mellett. Ahogy a régi mondás szól, mivel még életemben nem hallottam róluk, nem érhetett csalódás. Komolyra fordítva azonban: a leckét bemagolták a nem éppen kisiskolás korú tagok, saját gondolatot vagy egyáltalán bármilyen ötletet viszont alig-alig tudtak belevinni (a spanyol nyelvű dalszövegeket leszámítva). Tania Duarte énekesnőtől is csupán karakter nélküli alibi-dallamokra, meg olykor némi papagáj-rikácsolásra tellett. Lemezen hallgatva azért nem ennyire vészes a helyzet, teszem hozzá utólag…
…De ha ők kapnak meghívást mondjuk egy Hammer Of Doom fesztre, akkor ugyanott a Stereochrist vagy a Wall Of Sleep kiemelt pozíciót érdemelne! Punktum. Előbbi még ebben a jelenlegi hibernált állapotában is. Olyan muzsikusgárdát vonultattak fel tudniillik – a frontvonalban a fizikailag hihetetlen formát mutató és hangilag szintén alaposan kikupálódott Makó Dáviddal, a dobok mögött pedig a szervezőként is példásan teljesítő Binder Gazsival –, amely bármennyire eseti jellegű, helyből különbül zenél, mint a színtér túlnyomó többsége nekifutásból. Nem szólva arról a felszabadult, oldott hangulatról, amely a társaságot jellemezte. A két alapító, Hegyi Kolos gitáros és Megyesi Balázs basszer mellett Herczeg Laci (Kolos gitáros-társa a Magma Rise-ban) vastagította tovább a hangzást, amely hangosnak kellően hangos volt, bár igazán a műsor második felében tisztult le és került topra. A szett az idén tíz éves (hogy múlik az idő, mi?!..) Dead River Blues nótáira épült. Ezek közül a Christ Was An Angry Man óriási kedvencem, de az eredetileg is Dáviddal írt és rögzített Good Old Wayt éppúgy a csúcspontok közé sorolom.
A Wall Of Sleep már végig hibátlanul adta vissza a lemezeken megszokott tömény és abszolút élő, lüktető soundot. Tény, hogy az énekes-váltás óta dallamosabb – akár rockosabbnak is mondható – irányban halad a csapat, ám ezzel együtt a When Mountains Roar és a friss No Quarter Given számai ugyanúgy megdörrentek, mint a Holdampf-korszakból programon tartott darabok. Utóbbiak most is megélednek, bár a lazább stoner közegből érkezett Cselényi Csaba hangja nyilván nem ezekben tud kiteljesedni. A srácnak igazából színpadi egyéniségként kellene még magabiztosabbá válnia. Jó úton halad, kimondottan frappáns átkötő szövegekre is ragadtatja magát, a következő koncertek során pedig lassan (mivel manapság sem túl gyakori esemény egy Wall Of Sleep fellépés) de biztosan be fog érni. A nézettség mindeközben némileg megcsappant, ami elég sajnálatos, hiszen ez a fajta tiszta, klasszikus doom is roppant hatásos élőben. Ideértve a Burst Into Flames rövid „dühkitörését” is, bármennyire kilóg a W.O.S. szokványos tempói közül. Zárásként viszont az ultra-vontatott, Füleki Sanyiék egyik alapnótájának tekinthető I Sleep tényleg az átszellemült bólogatás jegyében csendült fel.
Ilyen ráhangolás után csakugyan nem maradt más hátra, mint hogy a Trouble megkoronázza az estét. Mondhatom, fényesen sikerült. Holott bizonyára akad, aki szerint Eric Wagner nélkül ez már nem az igazi. Ha viszont felidézem a hét évvel ezelőtti eseményt (az első alkalom, hogy láthattam őket), amikor is az eredeti énekes csúnyán szétcsúszva, Müller Péter Sziámi szakasztott hasonmásaként ténfergett az A38 színpadán és összevetem mindezt a barátságosan, közvetlenül kommunikáló Kyle Thomas hangorkánjával, akkor nem lehet kérdéses, kinek a javára dől el nálam a meccs. Nem mintha az a buli nem lett volna ütős amúgy, de képtelenség nem észrevenni, hogy az egykori Exhorder, Floodgate vokalista micsoda adagokban pumpálja a brigádba az új energiát és ragasztja át a közönségre. Egyedül őt figyelni és hallgatni sem akármilyen élmény. És még csak nem is tolja magát túlságosan előtérbe! Sőt, szerényen megjegyezte, hogy Rob Hultz bőgőshöz (a Godspeedre emlékszik esetleg valaki?) és Mark Lira doboshoz hasonlóan ő csupán rajongó, és hogy a Bruce Franklin - Rick Wartell gitárduóé minden valódi érdem… Ami azt illeti, hiba lenne szó nélkül hagyni a ritmusszekció ténykedését. Az ősz szakállú Hultz a játéka és a fazonja okán is jobban illik ide, mint a 2007-ben látott Chuck Robinson. Lira ugyancsak az elvárható szinten és stílusban püfölte a bőröket.
Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a két legendás húrnyüvő az, aki nélkül itt semmi nem lenne. A fejkendős ős-hippi Franklin – aki felett úgyszólván megállt az idő harmincakárhány esztendeje – és a konszolidáltabb kinézetű Wartell keze alól pontosan úgy gördültek elő a fájdalmasan síró ikerszólamok és a mennydörgő riffek, ahogy arra garantáltan senki más nem képes. Ráadásul gyakran vállvetve nyomták, már csak a nagyobb hatás kedvéért is. Azonnali térdre borulás, rögtön a nyitó The Tempter alatt! A hangzás már-már fülsüketítő volt, enyhén túllőttek vele a célon, de idővel azért helyrerázódott.
Lévén a Psalm 9 debütálása immár kereken három évtizedes, a szett első „félidejét” ennek a lemeznek a dalai tették ki. A Manic Frustration totális mellőzése kissé nehezen érthető és emészthető számomra, bár nem tagadom, mennyire jólesett a Plastic Green Head album gyöngyszemét, a Flowerst hallani a Kyle-lal készült The Distortion Field három nótája mellett. A Supernaut – vagy bármelyik másik Black Sabbath örökbecsű – pedig eleve csak Iommiéktól szólna autentikusabban, szóval teljességgel indokolt húzás volt műsorra tűzni. Így aztán tényleg csak suttogva jegyzem meg (a fenti vesszőparipán lovagolva), hogy a Manicről voltaképp bárminek jobban örültem volna. Ezzel együtt mágikus este volt, amely hosszú időre emlékezetes marad.
