Éget, mint a szajhák átka: Bloodbath - Grand Morbid Funeral (2014)

2014. november 27. - johndoesbasement

Bloodbath-GrandMorbidFuneralLarge.jpg

Vajon de Sade márki, Edgar Allan Poe vagy Aleister Crowley, ha a maguk idejében megismerhették volna a death metal műfajt, rajongójává válnak? Élvezték volna például, ahogy az arcukba vért zokog a dermedt sikolyokkal kísért, svéd szélben álló Bloodbathl? Ha pedig igen, akkor melyik lemez inspirálta volna őket leginkább egy újabb halállal álmodó filozófia megalkotására, vagy egy minden emberi normát megfeszítő tivornyára? Az első és a harmadik album? Ami az Opeth frontember Mikael Akerfeldt fülsértéseivel horzsol? A második Nightmares Made Flesh a Hipocrisy alapítótag Peter Tagtgren morózus morgásaival? Vagy ez a mostani Grand Morbid Funeral, ahol a Paradise Lost soraiból ismert Nick Holmes próbál a legádázabb lenni?

Na és ha már a költői kérdéseknél tartunk; a Katatonia melankolikus legénységéből ismert triumvirátus nosztalgiázni száll alá egy - egy Bloodbath lemezre? Ehhez egyesülnek a rég lágyabb légben evező énekesekkel, mint amilyen most Nick Holmes is? Olyan lehet ez nekik, mint amikor engem leküld anyám a vasárnapi látogatásnál a pincébe valamiért, ahol megtalálom a régi, nagyon barbár játékkardomat és emlékezvén a régi szép időkre lekaszabolom vele a mellette talált pislogó babát, meg a szomszéd biciklijéről az ellenséges pókhálókat? Ők is a boldog gyerekkor egy pusztítani vágyó érzéséhez nyúlnak vissza, amikor is még a garázsban csörömpöltek Possessed meg Bathory pólókban kis tinédzser fejjel, és azokat a fantáziáikat élték meg a zenében, ahogy mondjuk a karácsonyfa alatt tüzet gyújtanak az örökösen rájuk erőltetett rénszarvasos kötött pulcsikból?

Mert, ha igen, és a horda célja csupán ennyi lenne, akkor nyugodtam kijelenthetem, hogy ezt ismét magasan sikerült felülmúlnia a death szuperhősöknek. Hiszen ez a lemez is pont olyan dölyfösen köpi a vért az arcba, mint a tüdőbajos szajha, aki az átkai kántálásába - mivel haldoklik - már állandóan beleköhög. Ez engem - bármennyire morbid legyen is - viszont kellemesen megnyugtat. Ugyanis az első Resurrection Through Carnage című anyag az volt, amire a műfaj fanatikusainak csordái egyszerre üvölthették: Hogy ez a zene az apám, a testvérem és a gyilkosom! Ilyen tökéletes album, vagy albumok után pedig, főleg, hogy az énekes poszton is változás történt, mindig ott duruzsol a csalódástól való félelem. Ami nálam egyébként az első Let The Stillborn Come To Me című számnál meg is jelent. Távolinak éreztem az új énekes hangját még. Mintha messzebbről tudna csak reagálni mindarra ami már az első másodperctől kíméletlenül történik. Mintha nem lenne elég erős, hogy előre törjön és elfoglalja a helyét a felkínált trónon. Persze lehet, hogy itt és a következő Total Death Exumed esetében még csak az offenzív hangszeres együtthatásra voltam képes figyelni. Ami ugyanannyira embertelenül egyszerű, mint amennyire tud, és a tudása által teljesen leural. De még várnom és figyelnem kellett. Addig amíg el nem ért a Church Of Vastitas, amely egy olyan tétel, ami megmutatott minden olyan hártyás lábú gondolatot, ami az emberiség legrosszabb álmaiban örökösen ott kísért. Ehhez pedig Nick Holmes - el kell ismernem - valóban meggyőzően hozza hangjában az éjszakát, a hideget, a dögöket és a gödröt. Nálam ez az év második legjobb death metal nótája.640x360.jpeg

Ha pedig már feljebb megemlítettem a nosztalgiát, nos a hagyományőrző sokkal inkább ideillő jelző. De egyáltalán nem arról van szó, hogy megbontott sírhelyek porladó csontjait bányázták volna elő, és mindössze azzal hadakoznának. Bár az olyan számokban, mint a Beyond Cremation, vagy a His Internal Necropsy vastagon ott van a nyolcvanas évek végének, az első Entombed lemezeknek a nyoma, mégis teljesen friss, élő, és a nyers húsból bizony tapad azokhoz a kiásott csontokhoz bőségesen. A Bloodbath úgy darálja a régi sulis svéd vonalat, hogy mindeközben ők az egyik legmodernebb banda is odafent az északi színtéren. Az ideálisan kikísérletezett hangzásvilágban pedig ott bujkál még valami megnevezhetetlenül éteri sejtelem is, amitől talán másabb, vagy több ez az anyag, és amiből legtöbbet a lassú merengésbe váltó Mental Abortion című szerzeményben mutat meg a zenekar, de ugyanúgy ott éreztem a sokkal gyorsabb Unite In Pain alattomos felvezető témájában is. A másik nagy kedvencem azonban mégis az albumot záró címadó dal lett, ami úgy tágult bennem, mint egy tébolyult pupilla, ami a vadak elől menekülő vadakat figyeli. Szerintem ez a szám lesz amúgy az is, ami azoknak fog a legjobban tetszeni, akik Nick Holmes és az első Paradise Lost cucc miatt hallgatják majd meg a Grand Morbid Funeralt.

Igen. Azt hiszem de Sade márki és Aleister Crowley is értékelné ezt a lemezt, ha egyazon idősíkban kerültek volna szembe vele. Ők is archaikus élményekben keresték gyökereiket, amikkel koruk emberének határait vágyták kitolni a maguk sajátos módján a végletekig. Ez pedig ugyanaz, mint amit a Bloodbath csinál a műfajon belül, összekapcsolva régit és újat. Aztán valószínű, hogy Edgar Allan Poe se zárkózott volna el attól, hogy a többi mélabús gótikussal együtt áldozzon az irtóztatóan temetőszagú árnyak előtt. Azonban, hogy ki melyik énekes mellett tette volna le a voksát, azt képtelenség megmondani. Azzal a kérdéssel kapcsolatban csak a saját voksom az, amit látok. Azt pedig még a leírtak után is az Opeth frontember mellett tenném le. De ez mit sem számít, mert a Bloodbath még így is, izzó mezőbe tűzdelt árva karókkal, halálig alázta a csendet.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr526929877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum