Vacillálok, ne legyen-e az írás címe az, hogy „a RockOut többet érdemel”. Mert lehet őket kritizálni – bizonyos értelemben „megosztó” zenekarnak számítanak – de a novemberi szombat estén megjelent (max) tizenöt fő elszórakoztatásánál azért többre hivatottak. Még akkor is, ha láthatólag lesz.rják a távol maradt sokaságot, s a maguk örömére zenélgetnek, megosztva ezt az örömöt azokkal, akik mégiscsak eljöttek. (A képek nem a helyszínen készültek)
A baj csak az, hogy én magam is csupán azért ismerem valamennyire a RockOut világát, mert egy nagyon kedves volt kollégám ül a dobok mögött. Tudtam Gellért Józsiról, hogy Donászy-tanítvány, azt meg sejtettem, hogy Magyarország első számú hard rock dobosa ezer teendője mellett nem akárkit vesz szárnyai alá. Mégis elvárások nélkül érkeztem életem első RockOut bulijára, gondolván, bármilyen teljesítményt préselnek ki magukból Józsi cimborám és társai, az számomra érdekes lesz. Ennél azonban jóval több volt abban a fellépésben. Sajnálom, hogy akkor nem írhattam róluk, de a négy fellépőből csupán kettőt tudtam végigvárni, hiszen gyermekkel érkeztem.
Most más „akadályok” állták utamat. Nesze neked útvonaltervező; az általad ajánlott ráckevei HÉV óránként jár, így körbe kellett kerülni fél Dél-Pestet (vagy dél fél-pestet, már nem tudom). Hát igen, az Óbuda egyik gyártelepén működő Big Bike Pub áttette székhelyét a huszadik kerületi HELLsinki útra. Már messziről egy hard rock pub feliratú tábla integetett, s novemberi hideg ide vagy oda, igencsak lélekmelengetőnek bizonyult olvasni, hogy létezik még bevállalós szórakozó-hely tulajdonos.
Hasonlóan örvendtem, hogy a hajdani székhely „szocreál” jellege után végül egy sokkal dizájnosabb rockkocsmát kaptunk. Nem jutott idő sokat nézelődni, mert csakhamar felzúgtak az Overcast produkciójának első taktusai. Ha a Sex Actionre, Rómeó Vérzikre és hasonlókra a dirty rock feliratú címkét ragasztjuk, akkor fogalmam sincs, az előző mondatban említett banda repertoárjára mit kéne, mert amit idáig hallottam a műfajban, az szentimentalizmusnak tűnik az ő dalszövegeikhez képest. Meg lett énekelve (és nem csak énekelve) fiatal kurva, öreg kurva, aki nem vén kurva. A letérdelés fontosságát kiemelő dalsorok itt csupán unalmas kliséknek tűntek ahhoz képest, ami utánuk következett, de ezt hagy bízzam az olvasó fantáziájára. A zene alapvetően a brutálkodósabb dirty rock mezsgyéjén haladt, megspékelve néhány „maidenes” szólóval és blues-betéttel. Az Overcast kétség kívül sokkolt, ami koránt sem baj: 2014-ben kötelező valami extrémmel kijönni a színpadra.
Ha úgy vesszük, a RockOut is „extrémkedik”, persze, más szemszögből. Már önmagában érdekes gondolat Iron Maiden, W.A.S.P., Pretty Maids, Mötley Crüe, Motörhead (!), Accept (!), Scorpions dalokat énekeltetni egy „kicsi lánnyal” (aki mégsem Egerszegi). Na jó, nem olyan kicsi, inkább csak külcsínre – és nem utolsó sorban viselkedésre – kamaszos, de akkor is érdekes, ahogy hozza – mert hozza – Bruce Dickinson, Blackie Lawless vagy éppen Lemmy témáit. Saját nóták sem maradnak ki a repertoárból, melyek az eddig felsorolt stílusokban fogantattak, és ha azt nézzük, nem is olyan sokkal maradnak el a példaképek műveitől. Ennél részletesebb értékelés céljára egy-két koncertélmény nem alkalmas, ahhoz jobban el kéne mélyedni a dalok világában.
Ha már az X Fucktorban is megvetette lábát egy darabig Honfi Anna énekesnő, had írjam azt torz metafórával, hogy ő az X az egyenletünkben. A közönség jó részének ő „Annácska” – szeretetből, s nem azért, mert bármi hasonlóság találtatik azzal a bizonyos másik Annácskával. Azonban olyasvalakivel is sikerült értekeznem, aki mint a gépezet leggyengébb láncszemére gondol reá. Hol itt az igazság?
Hiába puffogtattam már el ezt a frázist, kénytelen vagyok vele kapcsolatban is azt jegyezni meg: 2014-ben ilyennek kell lenni egy énekesnőnek! Tele van rögtönzéssel, hihetetlenül laza – ezt ráfoghatnánk a minimális nézőszámra, de tapasztaltam, hogy többször ekkora hallgatóság előtt sem zavartatja magát. Simán leállítja intro után a dalt (az I wanna be somebodyt), hogy nem készült fel rá lélekben, különben sincs oda érte, mert alig kap levegőt eléneklése közben. Ha kell, a harisnyáját is ledobja, persze, mert ott van alatta a másik. Ha a technika ördöge is felmászik a színpadra – jelesül: elszakad a gitárhúr, vagy beszakad a pergő, s az előttük játszó zenekar segíti ki őket – „Annácska” valóságos stand up comedy show-val hidalja át a helyzetet. Ez a megoldás, amit a RockOut énekesnője a kisujjából kiráz – másnap tapasztalhattam – a négy-öt évtizedes rutinnal rendelkezőknek is nehézséget okoz.
Mielőtt bárki is elfogultsággal vádolhatna, egy-két mondatnyi időtartamra had adjak egy (de csak egy) dologban igazat az Anna-szkeptikusoknak. Meg kell mondjam: metal koncertre nem kecses női mozdulatok látványáért megyek, de amit szombat este láttam, az némileg a ló túlsó oldala volt. Az egyébként szépséges énekesnő begörbített lábakkal, nem túl egyenes tartással, feje fölött hadonászó kezével saját magamat juttatta eszembe, mikor táncolni próbálok, ez pedig nem jó.
Ehelyett inkább azon tűnődtem: vajon a rockoutosok honnan tudják, melyek a kedvenc nótáim? Big City Night (Scorpi), Wild Child (W.A.S.P.), s még a Maidentől is immár másodszorra olyan elveszett gyöngyszemeket kerítettek elő, mint a Judas be my guide vagy az Only the Good die young. Egy Wicker man pedig mindig jól jön!
Ja, és külön köszönet a Metal Heart (Accept) szólójáért!
