Az AC/DC előtt már azért kalapot kell emelni, mert időről időre úgy érzik, hogy nekik aztán mindenképpen a világra kell szabadítaniuk egy új lemezt. Pedig ők biztosan az a kategória, akiknek egy turnéhoz éppen csak elő kellene venni valamelyik jubiláns lemezt. Az AC/DC azonban mégsem a Fly On The Wall 30., vagy a Ballbreaker 20. évfordulója alkalmából csinál turnét jövőre, hanem a vadonás új Rock Or Bust-tal indulnak útnak az öregek.
Nem volt egy aranykockákkal kikövezett út ennek a lemeznek a megjelenése. Malcolm Young a banda emblematikus ritmusgitárosa öregkori demenciában szenved, nincs abban az állapotba és valószínűleg sajnos sohasem lesz, hogy a bandával turnézzon, de még csak abban sem, hogy lemezeket készítsen. Helyére az unokaöcsi Stevie ugrott be, aki nem először tesz már ilyesmit. Azt azért az igazság kedvéért tegyük, hozzá és azt maga Angus is elmondta, hogy a lemezen jópár olyan téma van ami Malcolm ötlete volt.
A lemezfelvételek után, melyért most is Brendan O'Brian és Mike Fraser felelt jött az újabb sokk, Phil Rudd dobos rendőrségi ügyeiről, így aztán szinte biztosra vehető, hogy a turnén nem ő ül majd a cájg mögött. A Rock Or Bust és a Play Ball videófelvételeinél Bob Richards helyettesítette. Ilyen előzmények után jött az új lemez, melyről egy dolgot azonnal meg lehet állapítani. Az AC/DC is öregszik!
Azonban még mielőtt valaki azt várná, hogy a vén trottyosoknak már nem megy úgy a bugi, mint régen az nagyot fog tévedni. Az öregedés inkább úgy ölt testet ezen az új lemezen, hogy több olyan téma is akad, amely kimondottan a 70-es évekbe viszi vissza a hallgatót, sőt nem egyszer még inkább az ősrockba hajló zenei elemek is felütik a fejüket.
Persze a lendület sem éppen a régi, legalábbis a Black Ice-on nagyobb elánnal tolták az urak, viszont most több sláger is belefért a repertoárba. A kezdés bombaerős a Rock Or Bust – Play Ball kettősével, utóbbi végre egy igazi sláger. A Rock the Blues Away-t akár Bruce Springsteen is énekelhetné és a Miss Adventure is igazi stadionrock darab lett. Ezt a lemez egyik legjobb dala a Dogs Of War követi, ami már felépítésében sem tipikus AC/DC. Kicsit talán ki is lóg innen, de éppen ettől baromi érdekes.
Ezt egy, a 70-es évek hangulatával vastagon átitatott darab, a Got Some Rock & Roll Thunder követi, ami, ha kicsit szarabbul szólna, simán hihető is lenne, hogy abból a korból származik. Ha már itt tartunk álljunk meg pár szóra Brian Johnson énekes teljesítményénél. A banda legidősebb tagja – 67 éves múlt októberben – talán a fiatal éveit is meghazudtoló teljesítménnyel áll elő, egészen elképesztően énekel például ebben a dalban is. A lemez közepére a Hard Times - Baptism by Fire páros igazi slágerparádé, különösen utóbbi nagy bugi.
Az összképet egy picit lehúzza a lemez vége. A Rock the House még bőven elmegy a kissé Led Zeppelinre hajazó gitártémák ellenére is. A Sweet Candy - Emission Control párosból előbbi a Miss Adventure kistestvére, míg utóbbi egy kicsit erőtlenül, megfáradva menetel előre.
Az AC/DC esetében mélyebb fejtegetésekbe belemenni teljesen felesleges, talán még az előzős sorok is túlelemzik a lemezt, hiszen az, mint mindig most is ezer kilométerről, ellenszélben is előre felismerhető. Természetesen vannak áthallások a korábbi lemezekről, dalokból, de kit érdekel ez, amikor az AC/DC-ről van szó. Nincs megújulás most sem. Ha lenne rég hiteltelen lenne ez az egész.
