RockStation

Hollók árnyéka a kelta kőhalmokon: Primordial - Where Greater Men Have Fallen (2014)

2014. december 11. - csubeszshuriken

1057.jpgAmikor leülök írni egy lemezről úgy hiszem fontos, hogy szerepeljen a bevezetőben néhány sor, ami bemutatja kicsit a zenekart. Én most mégis önmagam bemutatásával kezdeném ezt az első pár sort. Mert mielőtt bármit is írnék, muszáj beismernem, hogy mennyire korlátolt vagyok. Ugyanis aki skatulyákban gondolkodik, és az előítéleteire hallgat, arra ezt a kifejezést szokták használni. Ez a pofonerős szembesülés pedig pontosan az ír Primordial új lemeze kapcsán csattant az arcomba megint. Hét korábbi lemezük mellett slisszoltam el, és néztem direkt félre, csak mert a pagan, folk, illetve black jelzőkkel voltak felcímkézve. Ezen stílusok képviselői elé jómagam pedig húztam valamikor a kilencvenes évek közepe táján egy vaskos falat, amin azt hiszem az említett banda most megjelenő nyolcadik Where Greater Men Have Fallen című albuma tudta átfúrni magát azóta először, és tanított meg arra, mennyi értékes dolog mehet el mellettem az életben, ha nem tudok nyitott maradni.

Az új album kapcsán érzett első benyomásom ugyanis valóban ez volt, hogy a Primordial értéket teremt. Visszanyúlva az ismeretek hiányában a korábbi lemezeikhez - amikből 95 óta három, vagy négy évente jelenik meg egy - ez az érzés pedig tovább erősödött bennem. Főleg attól ahogy ők maguk is visszanyúlnak saját gyökereikhez, és ezen keresztül egyre árnyaltabb zenei eszközökkel mutatják be a mítoszok romjain élő kelták, a valóságuktól megfosztott druidák dermedt, szűk erekben csordogáló, fájdalmasan fennkölt érzésvilágát, egy hosszú fekete metál kabát alatt elrejtve. Mindez pedig egyáltalán nem erőltetett, kliséktől száraz, ömlengő, papundekli pátosz. Sokkal inkább magasztos és sűrű, mint az ír sziget csupasz kőhalmain, a felettük elszálló hollók éjsötét árnyéka.

Vannak azok a nagyon jó lemezek, amik a kedélyállapotuk terén sokoldalúak, és ezért képesek éberen tartani végig a figyelmet. Meg vannak azok a nagyon jó lemezek, amik hangulatukban egységesek, dalaik tökéletesen illeszkednek a másikhoz, ugyanabból a testből születtek, és mint testvérek hasonlítanak egymásra. Azt hiszem ez az új Primordial anyag egyértelműen az utóbbi. S mint ilyenbe, lépésről - lépésre lehet szépen megérkezni, miközben azt veszed majd észre, hogy végül teljesen beleköltözöl. Velem pontosan ez történt, miközben hallgattam őket. Az első Where Greater Men Have Fallen című számnál mindjárt egy nagy lépést meg is téve ebben a bizonyos megérkezésben. Úgy ömlik benne egymásba a dübörgő dobokkal kísért vérbő doom és az örökös elnyomással dacoló, büszke ír népzene, mintha nem is gondolhatnék rájuk külön - külön irányként. Ahogy a következő Babel's Tower sem rövid lépés. Nem csak azért, mert hosszúsága az előző számhoz hasonlóan szintén nyolc perc, hanem mert mélységei újabb tartalmakat idéztek meg bennem. A lassan mozgó, robosztus riffjét megülő kimunkált ének egyszerre nyitogatja bennem a fájdalom és a dicsőség kapuit.

Primordial 2014.jpg

Ahogy aztán hallgatom tovább lemezt és egyre inkább telepszik rám a következő Come The Flood, az az érzésem támad, hogy ez az egész olyan, mintha valahol kint az erdő mélyén ezek az arcok a Bathory, a Candlemass, és a Fields Of The Nephilim által használt nyelveket gyúrnák egy, a saját ír szájízük szerinti nyelvvé, aminek segítségével most tanulják újra, a régi szokás szerint imádni a tűzet. Mindezt pedig Nemtheanga énekes hangja, mint bármely pogány oltárt a fölé hajoló totem, misztikus, szálló szoborként koronázza meg. A Fields Of The Nephilim nevét pedig csak azért mertem megemlíteni, mert én személy szerint - ha nem is úgy, mint a kilencvenes évek elején nyomuló népszerű angol death/doom bandáknál - több számból is erősebb hatásként hallottam kiszűrődni, mint mondjuk a szokásos black metál együtthatókat. Erre az utolsó szám, melynek vállán egészen biztosan hollók ülnek, nagyon jó példa. Persze előtte még ott van a Ghost Of The Charnel House, ami ügyes Black Sabbath idézés, illetve a The Alchemist's Head ami egy állatias énektónussal horzsoló alattomos kígyó. Ez utóbbi az őt követő Born To Night című dallal közösen - a nyitó két szám után - a lemez második legjobb szelete. Persze nehéz különbséget tenni. Az egyedüli The Seed Of Tyrants öt rövid percét éreztem tölteléknek csupán.

A Primordial egészen biztosan ráncokat rajzol ezzel az új lemezzel is. Ezek a ráncok pedig az erdők, a hideg, a tompa üvöltések és a vad haraggal teli falvak, városok fölött rebbenek az ír szigeten. Azonban az arc, amit végül keretbe foglalnak ezek a ráncok egyáltalán nem rút, és a felette feszülő kőtábla egek töredezéseiből szűrődik rá még némi fény is. Mielőtt újra sötét sorokban füst oszlopok kelnek majd és be nem borítják teljesen megint. De előtte meghallgatom még egyszer, és beleköltözök...megint....

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr116972523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum