Úgy látszik, megöregedtem! A két nagy utazó HC minifesztivál törzsközönsége között mondhatni generációs szakadék van. Olyan 3 hónapja volt a Never Say Die Tour, ahol a főbandák (Terror, Comeback Kid, Sick to your Guns) nekem is kedvemrevalóak, viszont a 4 darab előzenekart értelmezni sem tudtam. A Terror alatt előttem ácsorgo két srác meg pont azon értetlenkedett, hogy mit akar a csávó a színpadon (mármint Scott Vogel), meg mit pörgeti magát és jártatja a száját, meg egyébként is. Na, én meg az előzenekarok muzsikáját nem tudtam értelmezni, de a közönség átlagéletkorából ítélve nem tartoztam a megszólítani kívánt korosztályhoz.

Ezzel ellentétben a Persistence Tour szervezői mindig is (számomra) jó ízléssel válogatták össze az előzenekarokat is. És hát a közönség soraiban is nagyrészt a tiszetességben megharmincasodott arcok adták (és törték) a gerincet! :)

Ahogy odaértünk a klubhoz, három perc alatt 5 tűzoltóautó, 2 rohamkocsi és egy rendőrautó jelent meg, de a "picsába, most meg akkor mehetünk haza" helyett kiderült, hogy téves tűzriadó volt, szóval irány befelé!

Az előzenekarok mindegyikéről elmondható, hogy pusztán felületes az ismeretségünk, de mindegyikük, áthatva az illusztris társaság miatti pátosszal, komolyan dolgozott a hely lebontásán. A Broken Teeth túl mély nyomot nem hagyott bennem, amiben akár a sörözés-háttégedislátni-dohányzás szentháromság is ludas lehet.

Az All for Nothing élén egy nagyon dühös kiscsaj nyomja (amolyan Candice junior), őket nagyobb érdeklődessel vártam, és a kapott fél órájukban nagyon pozitív benyomást tettek rám. Pelyhes állú kezdőknek nem nevezhetőek, miután 10 éve vannak a színtéren 3 nagylemezzel a tarsolyukban. Kiváló koncert volt, sok mozgással. Érdemes őket figyelemmel kísérni. Csak így tovább Rotterdam!

A Turnstile nem annyira az én muzsikám, így egyik orcámat ismét a szentháromság felé fordítva (meg néha a másikat is) figyelgettem a műsort. Ügyesek voltak a srácok, jó bulit nyomtak, de én nem miattuk vettem jegyet a koncertre.

Hanem azok miatt az arcok miatt, akik olyannyira New York külvárosából származnak, hogy köztük meg a Central Park között van egy óceán meg Franciaország! Ők ám az igazi kültelki zsiványok, nem Mos Eisley kocsmatöltelékei! Szóval Németország (és ezen belül Hessen tartomány) nagy öregjeit végre megtekinthettem élőben, es bátran mondhatom, hogy erejük teljében is (na nem azért, mert Kid D úgy néz ki, mintha befalta volna 20 évvel ezelőtti önmagát), hiszen egy frissen megjelent, roppant erős album kiadása előzte meg a bulit.

Köszönhetően a gyakorlatnak, a Persistence Tour koncertjei mindig "best of" show-k, és sohasem az aktuális album turnéállomásai voltak, így volt ez a Ryker´s és a SOIA esetében is. Na szóval, ez egy olyan "hazai" koncert volt a Ryker´s-nek, hogy a kassel-i (Hessen tartomány) zenekar Wiesbaden-ben (Hessen taromány fővárosa) nyomhatta a bulit :)

Kezdve a ´94-es Brother Against Brother albummal (Beg to Differ) a pár hónapos Hard to the Core albumig bezárólag minden korszakukat megidézték. Stílusosan az új album nyitószámával kezdték a bulit (The world as I see Today - csodálatos műalkotás), és akkor elszabadult a pokol! Aztán jött a You´ll never walk Alone, csak éppen a két szám között volt egy (asszem) 40 perces koncert. És, ennyit tudnék hozzáfűzni, kérem, kapcsolja ki...! Óriási koncert volt, óriási volt őket itt látni, óriási volt őket ennyire frissen és ilyen formában látni! Bízom a mihamarabbi viszontlátás örömében!

Az ilyen koncertek szokták nálam a további történéseket teljesen érdektelenné tenni, sajnos most is volt ilyen a levegőben, na de gyerünk tovább! A Walls of Jericho-t akkor láttam utoljára, amikor Candice még nem gorillaherét reggelizett és a fodrásza sem haragudott rá. Mondanám, hogy akkor, amikor még aranyos volt, bár nem tudom, mennyire lehet egy veszettül üvöltő és karatéjozó, széttetovált jánykát aranyosnak nevezni, mikor inkább botoztatnám meg magam Singapore-ban, minthogy megtudjam, milyen az, ha egy családi veszekedésben ő az ellenérdekelt fél. Koncerten mindig is nagyon ütősek voltak, de az albumaikat roppant ritkán pörgette a lejátszóm.

Most is taroltak, goromba gyilok ment a koncert alatt, mindenki kitett magáért abban bízva, hogy így Candice nem jön le a koncert után a színpadról, és nem veri végig a brigádot a tunyaságuk miatt. És nem is jött le! :)

Miután már mindenki a seggén vette a levegőt, az Ignite alatt kicsit erőt gyűjthetett a nép, Zoooliék alatt úgyis mindenki leginkább énekelt, mintha az élete múlna rajta. Az Ignite-ot sem láttam már vagy 5 éve, így örültem nekik. A setlist nem ért váratlanul, remek kis koncert volt, energikusan, és profin nyomták. Zoli pulcsiban, baseball-sapkában, rég volt már az az atlétás, hidrogénhajú korszak! :) Kicsit tartottam attól, hogy megkopott a hangja, de teljesen alaptalan volt a félelmem.

Záróakkordként a Koller&Koller Co. vezette NYHC brigád hajtotta ki a maradék kis energiafoszlányokat a közönségből. A SOIA-t sem láttam vagy bő másfél éve, és most is kiváló bulit prezentáltak egy szintén meglepetést nem okozó setlist-el. Ahhoz képest, hogy lassan 30 éve nyomják, még mindig roppant energia feszül bennük, abszolút hiteles csapat!

3-4 hónap múlva biztosan rávernék a kezemre, mielőtt ilyet leírok, de most nem bánom, hogy legközelebb egy év múlva kell ilyen minőségileg összeállított, bivalyerős minifesztiválra mennem, hiszen úgy látszik, megöregedtem!

Beszámoló: Pálinkás Bence. A képek nem a helyszínen készültek: Sick Of It All fotók: Máté Évi, Ignite: Réti Zsolt