A napfénytől sárgára festett, tengercsillámos Kaliforniából jött elő ötödik nagylemezével a Stick To Your Guns nevű ötösfogat, és habár Jesse Barnett, azaz a zenekar frontembere mellett már mindenki kicserélődött a tizenegy évvel ezelőtti megalakulás óta a bandában, a zenei recepten úgy tűnik mit sem változtattak. Legalábbis az albumot megelőző klipnóta a What Choice Did You Give Us meghallgatása után így első blikkre úgy tűnik. Vagyis továbbra is követik a saját hagyományaikat, és a klasszikus hardcore, illetve punk panelek mellett oda - oda szúrják fogós, dallamos énektémáikat, refrénjeiket.

Ezzel a dallamosabb, könnyedebb hozzáállással a műfajhoz pedig nem csak a saját maguk által kijelölt utukat követik, hanem azokat a hagyományokat is, amiket a legnagyobb nyugati parti nevek fektettek le a hardcore/punk zenében. Hiszen amíg a keleti parton a Warzone, az Agnostic Front, a Sheer Terror és később mondjuk a Blood for Blood meg a Side by Side vitték a prímet extra erős megszólalásukkal, addig Kaliforniában az olyan sokkal könnyebben emészthetőbb csapatok váltak népszerűvé, mint a Circle Jerks, a Fear, a Uniform Choice, vagy az Ignite és a No For An Answer. Szóval valahol ezeknek a nagy tesóknak az árnyékában pihent meg valószínűleg a sűrű tengerparti napsütés elől a gördeszkájával ez a pár srác, aminek egyenes következménye most, ez az ötödik Disobedient című lemez is.

Az első szám az albumon az It Starts With Me. Ami inkább amolyan bevezető féleség, mielőtt igazán belecsapnának a lecsóba, de nyitásnak nagyon jó hangulatot hoz. Mintha egy kiállást játszanának végig, fülbemászó refrénnel és hozzá kórussal, ami legalább olyan jól hozza az egy csapat vagyunk üzenetet, mint a színtér egyik legutolsó slágere a Deez Nuts - tól a Band of Brothers. Aztán jön is a fent említett klippes dal, és el is kezd dolgozni az a dinamika, ami eddig minden lemezükbe belevésetett. Gyors, csontroppantó kezdés, szigorú arcba mászás, majd pörgetős átfedés, és jöhet is a rádió refrén. Csatt! És már nem is tudom, hogy a nyugati parti felsorolásból kimaradt újabb keletű Terror stílusát oltják a Bad Religion emblematikus hangzásvilágába, vagy éppen fordítva. Mindenesetre működik a dolog. Ha pedig már előkerült a Terror neve, akkor ugorjunk egy kicsit előre az I Choose No One című nótáig, amiben az említett zenekar maxi barátságos energiabomba énekese Scott Vogel is tiszteletét teszi a mikrofonnál, ebben az igazi régi sulis megpuhulás mentes durvulásban. A két zenekarra egyébként nem csak azért tekinthetünk testvérként, mert ugyanabban az évben alakultak két szomszédos városban, hanem mert hangzásuk is sokszor amolyan egy kutya kölyke dolog. Talán erre is pecsét a vendégszereplés.Egyébként ezen kívül még két vendég van a lemezen. Az Rma című számban Toby Morse teszi tiszteletét a H2O frontembere. Az azt követő Nothing You Can Do To Me címűben pedig Walter Delgado a szintén kaliforniai Rotting Out énekese. Nos, egyikük sem karácsonyi gyertyadíszre merengő, telepocis, kötött pulcsis hangulatban érkezett a felvételekre maradjunk annyiban. Aztán ott a Nobody, ami olyan erősen hordozza az Ignite jobb pillanatait, hogy hirtelen be is írtam a keresőbe, hogy ezt a nótát Zoliék melyik korai albumáról dolgozták fel vajon. De ez sokkal inkább bók, mint cink. Mert a cink csak ezután következik. Ugyanis van három olyan szám az album második felén aminek köze van egy teóriámhoz. A teória pedig valahogy úgy néz ki, hogy volt a kilencvenes évek vége, ahol körülbelül tízezer hyper ragadós vattacukor fiúzenekart próbáltak lenyomni főleg a kis tinédzserek torkán. Ők pedig pont azok voltak, akik ma körülbelül annyi idősek, mint ennek a zenekarnak a tagjai. Akik a sok szarral szemben elkezdtek vágyni valami másra, és rögtön meg is kapták a Linkin Park - ot. Ami már más volt, de mégis ismerős. Ami még nincs túlságosan a periférián, még mindenki szép és érzelmes, csak kicsit vagányabb és van bő nadrágja, netán tetkója, meg hangszere. Ami lázad, de igazából csak egy következő lépcsőfok a fiúzenekarok evolúciójának útján, vagy valami ilyesmi. Hogy ez a teória pedig miért szerepel pont itt? Mert az a három szám - The Crown, The War Inside és a Left You Behind - nekem vészesen visszaidézi a Linkin Park szellemét. Ami nem is lenne akkora baj, ha nem ezen a nagyon jól kezdődő lemezen hallanám.

Mert így most tényleg nem tudom eldönteni, hogy ezek a fiúk átakarják ütni azt a falat, vagy szívecskéket és napocskát festenek rá? Mindenesetre az biztos, hogy sok helytálló pillanat van a lemezen, és hogy ez az a cucc, amit simán tudsz együtt hallgatni a csajoddal otthon úgy, hogy az mind a kettőtöknek elfogadható legyen. Ez pedig lehet, hogy nem is olyan nagy baj. Sokféle ez a világ, és hiszem, hogy mindennek és mindenkinek megvan benne a helye. Főleg, ha zenéről és zenészekről beszélünk. Ha pedig marad még kérdés a bandával kapcsolatban, azt majd biztos megválaszolják a Deez Nuts-szal közös koncertjükön május 13-án az A38-on.