GARÁZSADÁS 1: Baszott Beteg Belgák! - 4 hisztirock banda a majonézes krumpli mellé, akikről tudnod kell.

2015. március 09. - Nemesúr

garazsadas_1_cover_1.png

Az e cikkel és nagy svunggal induló GARÁZSADÁS sorozatban Nemesúr mostantól olyan régiókba kalauzolja avatott, fekete körmű (festett vagy koszlott) és bőrbe vont kacsójával rockeri figyelmedet, ahová magától az talán sosem tévedne... Meglepő, bizarr, innovatív színterek, műfajok, előadók, rockkultúrák tablójaként alakulnak majd az adásaink - ha mást, ha újat, ha mait akarsz hallani, akár kimondhatatlan messzeségből, akár egy fővárosi pincéből csupán, lesd az adást a garázsból. Recsegni fog, ráz a kép, nem is érted elsőre, aztán rájössz majd lassacskán, hogy mi hiányzott az életedből (az óriási hellokittys bongon, a piros lávalámpán meg egy igazi románcon kívül). Szóval, övet befűzni, dorcót kikötni, és köszönj előre az új kedvenceidnek!

...Akik a mai, első esetben belgák. A belgák baszottul betegek. Igen, ez a fordulat már másodszorra hangzik el a cikkben, és még csak a 2. bekezdésben botladozunk, DE ez se hiába: nem lehet elégszer elmondani. Amire átlapozod ezt a kis összeállítást, te is ezt fogod szajkózni: csöcsök, torokszorító giccs, istentelenség, undorkeltés, katartikus hisztéria, és végül: nudi rockrandi a Corvintetőn MÁR MOST SZERDÁN!.

ga1_raketkanon.pngA flamand négyesfegött, akarom mondani, fogatot leginkább az álhomár sludgepop kategóriájával lehetne leírni: a flitteres díszek, félkomoly bandasmacik (közösségi oldaltól a videoklipekig - viszont nyelvvel!), rettenetes mennyiségű meta-utalás és magán röhögéssel nem idétlenkedő szatíra mind szerves részei zenekari imázsuknak. Mikor felcsendülnek (vagy inkább -hőbörülnek,) olyanok, mintha összegyúrtuk volna a Tomahawkot, a Butthole Surferst, Mr. Bunglet és Melvinst egy totál lehetetlen turmixba, kipároltuk volna belőle a tébolyult ritmikai váltásokat, az állagot dúsítottuk volna tajparaszt, mégis hatásos dobokkal, felhabartuk volna zsíros post-rockkal és megszórtuk volna egy melegbár padlóján talált maréknyi zizicukorral - az így készült shake pedig első hallásra MINDIG megfekszi a gyomrot és a fület, de idővel felismerjük az egyszerre túl soknak és túl kevésnek ható dalvilágról, hogy valahogy épp jó. Egy szintis, egy minimál dob, egy suttogás és sivítás közt ingázó vokál és egy bárpultnyi pedállal aláboardolt gittyó nem elég persze ahhoz, hogy országuk legünnepeltebb "furabandája" legyenek, se hogy maga Steve Albini, a Dead Kennedys, Big Black, Shellac gitárosából lett kultikus art/math/noise-rock producer (Pixies! Nirvana!) hangszerelje a napokban kikerült 2. albumukat. Szükség volt arra a fajta öncélú szellemre is, amiben teljes debütlemezük összes számát hülyén hangzó holland nevek nyomán keresztelték el (Herman! Pjotr!), és persze olyan őrült élő showkra, amik során a csapatos vetkőzés, közönségen járás, hangcucc megerőszakolása és kicsiarakásos-ölelkezős, set alatti színpadelbontások mindennaposak. A RKTKN#2 már most magasan a 2015-ös év egyik legújszerűbb albuma, pofátlanul egyszerű, mégis teljesen egyedülálló és zsigeri cucc, egyedülálló hangzással, sőt: az undergroundból egyre aktívabban  kifelé fetrengő bandának hála teljes egészében ingyenesen hallgatható! Amikor pedig lejártával megy tovább a playlisten a RKTKN#1, valódi kétfelvonásos tripélményt nyújt. Mit nem adnék érte, ha Isten Háta Mögöttékkel közösen hallanám őket szétfele zuhanni élőben... 

~

ga1_deus.pngElső hallásra és ránézésre tökéletesített populáris rock, aztán elkezd kibomlani, a dalok ill. klipek végére pedig néhol azon agyalsz, ki tette a mókaport a füvedbe. Tom Varmaan gittyós-vokálos és Klaas Janzoons vonós-billentyűs az egyedüli 1991-es kezdetek óta végig aktív tagok, bár a neve helyett inkább fizimiskájáról és idétlen gitárhangzásáról híres Tom Vanhamel (Eagles of Death Metal!) is sokáig erősítette a csapatot. Lemezről lemezre tartottak kifelé a teljesen eklektikus káoszból, a legelső belga banda voltak, még indie-korukban, akiket nemzetközi nagykiadó, maga az Universal szerződtetett és hordott ki a világ színpadaira, hogy végül eljussanak a zaklatott vízióktól a... még zaklatottabb víziókig. Jézus ugyanis nem a barátod a zenekar szerint, ami Istennek nevezi magát. A mosolyogva zaklatottság, a rádióbarát alt-rock és ős-zajos grunge határán mozgató fura hangzásvilág egyszerre emlékeztet a Radioheadre, Fugazira, Pearl Jamre és korai Faith No More-ra (és valami távoli módon engem még az Európa Kiadóra is...), persze általánosságban beszélni egy közel negyedszázados, 8. lemezén dolgozó bandáról elég lehetetlen. "Can you break yourself, man?" - lehet, hogy nem, mert a végeredmény  a rettentő sok disszonáns-dallamos közjáték ellenére mégsem elvont, hanem kedves, egyes esetekben (Instant Street) kísérleti-popos, rádiós. Hazájuk, nemzetük egyik legünnepeltebb zenekara a dEUS, aminek igényéről önmaga  folytonos újra- meg újra-feltalálására sok hazai nagyszínpadot koptató gitárbetyár példát vehetne. Isteni választás, ha feelgoodra hajtasz, nem folytonos szétkúródásra, még ha épp olyan is, mint a keserédes lefele jövet egy kissé hippis nyári rockfeszt utolsó napján.

~

ga1_vive.pngA fentiekkel ellentétben ez a duó (és alkalmi kíséretük) nem szorul arra, hogy folyton új megfejtésekbe bocsátkozzon: egy benga belga bombázó darkos poszt-punk, syth-pop, frankofón pop és minimal-rock alapokra felvert, egyre elektronikusabb hisztériái és fantáziálgatásai adják a Vive la Féte raison d'etréjét. (Évek óta el akartam sütni ezt a fordulatot! Köszi!) Tegyük fel, hogy Péterfy Bori és Kim Basinger belga keveréke (óh, Els, te szopni való kislábujjú szexszimbólum, te) összeáll Ákos szintiseivel, de előtte bekokóznak, és mikor szexuálisan frusztráltan felmásznak  végre a színpadra testhezálló aligbőrökben, találnak 1, alkalmasint akár 2 Dope Calypso-jellegű nem lacafacázó garázsrock betyárt. Ez nem mást, mint a gótos Danny Mommenst s a fent is említett fenegyereket, Tom Vanhamelt jelentheti. És valami épp-nem-rockot, ami mégis egy rockkoncert élményét nyújtja, a Raveonettes, New York Dolls és a dance!-érás Depeche Mode szellemében, franciául. A színpadon, a hangfalakban folyamatos a rákészülés a szép, disztingvált, élénk színű rúzsos, lassan vonagló, szenvedélyes, szívszorító, de... akkor is, mondjuk már ki, hogy a: baszásra. A vágy, az önmegvetés, a csöpögő szexualitás és a kiégettség viszont sose válik fojtogatóvá, végig tánczene marad, ami nagyzenekari felállásban is meglepően hatóképes. Mint mikor összejössz a cuki, szőke cserediákcsajjal, akivel (és talán épp, mert) egy szót sem értetek egymásból, tökéletes a kémia, smaci és tapi, és tudjátok, hogy ez ennyi lesz, és bár ne lenne holnap, és egyszerre őrjítően szar és izgis az egész. Mindenesetre vedeltek és táncoltok és vedeltek és táncoltok, nem épp wrecking, inkább valami elektro-bugi rossz, spicces, ugyanakkor végtelenül szórakoztató imitációját űzve. Nevük ("Éljen a lakoma!") is jól tükrözi azt a fajta önerőltető hedonizmust, amit prímán leképeznek hanghullámokra. Még az sem zavar, hogy néha elgondolkozok, a dilettantizmus és a tömör belga csöcs milyen arányban férhet el egy frontasszonyban ahhoz, hogy még énekesnek lehessen nevezni... Mindenesetre a francia nyelvterület máig egyik legaktívabb fesztiválzenekara ők, akik megmutatták, milyen piszok jól tud szólni egy nálam 2-3 fejjel magasabb, klimaxközeli spiné artikulálatlan nyivákolása egy beloopolt szintialapra, amiért örökké hálás lehet bárki, aki még képes magát (meg esetleg egy igazi dobot) alá képzelni.

~
ga1_tetbb.png

Azt hiszem, fiúk-lányok, ennyire futotta a szép szavakból... Amit a hangzatos és egyedül nevében tradicionális The Experimental Tropic Blues Band művel, arra ugyanis válogathatnék még hasonló kacskaringós kifejezéseket. Mondhatnám, hogy: szürreálisan hiper-jenki stíl, szarrá affektált  rajzfilmes ének, epileptikus dob a bluesalapokra, apokaliptikus zajok és teljesen kiszámíthatatlan élő műsorok, szájba dugott jackkábel, élőben hányás, pöcsre vetkőzés, seggbe feldugott harmonika-mikrofon gerjesztése a közönséggel szinkronban - de mindezek csak meg-megvillantják azt a totális, katartikus hisztériát, amit közvetítenek, ráadásul úgy, ahogy senki nem képes erre a világon. Hazájukban örök botrányhősök (ilyen nevekkel, hogy Dirty Coq?! az kemény), de nekik nem kell producerekkel kúrniuk és főzőműsorokban bohóckodniuk, elég, ha nyomnak egy koncertet. Cramps, Hasil Adkins, White Stripes, Eagles of Death Metal fanoknak kötelező a darab, és még ha nem is tetszenek a számok, felkavarnak, nyomot hagynak, az élő show pedig beég... Ahogy azt március 11.-én, a Corvintetőn mi is megtapasztalhatjuk, ugyanis a RNR 666 szervezésében (legyenek sokszorta áldottak, ámen!) remélem, MIT REMÉLEM, KURVÁRA AJÁNLOM, HOGY MINIMUM FELGYÚJTSANAK VALAKIT! Addig is, a RnR 666 vendéginterjúját nálunk is olvashatjátok!

~

Ennyi fért a garázs(p)unkba ezúttal. Következő találkozásunkra új cumókat szórunk szét benne, de maradunk e hangzás tájékán... Addig is, legyetek résen, szórjátok szalagon széjjel e szalonképtelen számokat, fessetek Vans-cipőt és szokjatok le arról, hogy ketchuppal zabáljátok a sült krumplit, hogy keveretik a bretont a belgával, a garázst meg a blamázzsal. Szemet be, lábat-fület széjjel, és rokk, mert jövünk, ti meg mentek.

~

by Nemesúr(/Nemes Márk)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr477238321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum