Két évvel ezelőtt jelent meg a Omega Diatribe bemutatkozó lemeze, az Iapetus, mi pedig némi késéssel nagyjából egy éve értekeztünk róla. Az a lemez kompromisszummentes, erőteljes Meshuggah hatásokkal bíró, kőkemény és brutális lemez volt. Egészen színvonalas lemez készült akkor el, ami teljes egészében a srácok munkája (stúdió, mastering, artwork...). Rengeteg elismerést és pozitív visszajelzés mutatta a zenekar potenciálját. Így jutottunk el február 26-ig, amikor a zenekar soron következő kiadványa, az Abstract Ritual EP debütált itt nálunk, a RockStation-ön.

A most már a zenekari védjegynek számító súlyos groove-os riffekből természetes most sem engedtek, ugyanolyan erővel támad továbbra is az Omega Diatribe, ahogy már megszokhattuk. A hat dalt tartalmazó lemez, nem egészen fél óra, de úgy, hogy az utolsó dal, az Unshadowed Days-t kölcsönvették az Iapetusról és az ottani háromperces dalból faragtak egy majd' hét perceset. Persze ez a dal is rendben van, de mégis a többi öt dalban van a vitamin.

Meg abban, hogy már - nem félek kimondani - van dallam is. Komolyan. Viccet félretéve, nem arra gondolok, hogy power metalos futamokra váltottak, továbbra is minden a ritmusnak és a groove-nak van alárendelve (még az ének is), de az itt-ott felvillanó dallamok, sőt a The Quantum levezetése kissé meglepő is, amellett, hogy király is.

Számomra a legerősebb a kislemezben a közepe, tehát a Hydrozoan Periods és a címadó Abstact Ritual. Előbbi azért mert a fő groove-ok mögött néha száguldozik egy második riff, ami engem kicsit emlékeztet gyermekkori kedvenceimre, a Fear Factory-ra. Emellett a dalban - mondjuk inkább az egész lemezen - egészen agybeteg dobolás van, amit Kevin Talley, amerikai dobos követett el. Ez a fegyvertény is a srácok tehetségét húzza alá. A címadó dal pedig azért nagy kedvenc, mert sikerült a banda arculatához mérten, de mégis kvázi dalllamosra rajzolni és így az eddig megjelent hangzóanyagaik szerintem legjobb dala lett. A korábban már említett The Quantum pedig laza kis altató a lemez végére. Tök jó, hogy még ez úgy lett megírva, hogy végig attól félek, hogy mégis be fogja szakítani a dobhártyámat. Nem teszi, de jól is van ez így.... 

De, azért egy dolog mégis csak zavar az új kislemezben, mégpedig az, hogy talán egy hajszállal laposabbra sikerült a sound. Nem zavaró, de a Iapetus az valahogy jobban mellbe vert hangzásilag. Összességében viszont ismételten megvettek a srácok kilóra. Ez megint egy tökös és nagyon gyilkos lemez lett. Kőkemény darálással és némi újdonsággal.