Példás folytatás: Moonspell - Extinct (2015)

2015. március 11. - sebiszabi

10906360_762394573815807_3886929201929150089_n.jpg
Három éve, amikor a portugál veteránok kiadták az első olyan lemezüket, amit már a Napalm Records kezelt, látszott, hogy végre újra megindultak előre és hogy a jól megérdemelt helyükre kerültek a gótikus metal színtéren: oda szépen az elejére. Ez volt a fekete-fehér lemez, az Alpha Noir/Omega White, az év egyik legjobb albuma. Mondjuk akkor nem tudtam mire vélni a két teljesen elütő stílusban megírt lemezt, kicsit féltem is, hogy kiírtak minden magukból, szerencsére nem így lett. Az idei Extinct pedig azzal ijesztgetett, hogy amikor az első dalt bedobták, vele együtt a dátumot is, akkor Ribeiro nagymester úgy jellemezte az úgy anyagot, hogy ezzel majd jól megmutatják a fiatal gót generációnak, mi az igazi dark zene. Nagyon reméltem, hogy nem vett a zenekar valami langyi irányt.

Miután kigyönyörködtük magunkat az álomszép borítót nézve, ami amúgy Seth Siro Anton (beteg) munkája, nézzük, hogy a luzitán félistenek mit is csomagoltak be vele. Az Extinct ott folytatódik, ahol a Omega White abbahagyta. Szerencsére, hiszen szerintem a fekete-fehér lemeznek az Omega volt az erősebb része. A Noir is zseniális volt, de talán túlságosan is sötétre sikerült.

Az Extinct felvette az Omega stílusát és itt-ott befűszerezte a Noir feketeségével. Hogy mi sült ebből ki? Egy szinte tökéletes lemez! Komolyan, nem nagyon hittem volna, hogy a kilencvenes évek alapműveihez mérhető kiadványt tud még letenni az asztal a Moonspell, de ez a helyzet. Az Alpha Noir/Omega White is közel járt a korábbi sikerek megismétlésében, de ez a dicsőség most az Extinct-é. Az album olyan brutálisan jó és fogós dalokkal indít, hogy gyakorlatilag az első öt dal után a gatyámba vizeltem. Minden ízében eredeti Moonspell hangzás, a gitár a szólók alatt gyakorlatilag ugyanúgy sír évtizedek óta, de nem lehet megszokni, borsózik az ember bőre tőle.

Így indul a lemez a Breathe című tétellel, elkapja az embert és kész. Érdekes adalék, hogy dalokba csempészett szimfonikus zenekari megoldások (pl.: Breathe, Extinct) és a keleti motívumok (Medusalem) mennyire jól épülnek be és emelik azok színvonalát. Némi gót érzelgősség valóban eljön a The Last Of Us-ban, de simán megbocsátható, mert még így is nagyszerűen szól. A lemez második fele, a Malignia dalllal kezdve inkább az éjfekete témák kerülnek elő, hol Ribeiro torokhangja viszi a témákat, hol pedig az olyan zenei szerkezetek, amik nagyban emlékeztetnek az Irreligious-ra, mint például a Funeral Bloom esetében.

moonspell_2015.jpg
A két utolsó dal hoz némi gyengülést, bár a The Future is Dark esetében a dal végi szólójával még azért rendben van, de a La Baphomette sajnos simán elhagyható lett volna, mert még outro-nak is gyenge. A deluxe verzió még négy dalt tartalmaz, ami a korábbiak valamilyen áthangszerelése.
Egy szó, mint száz: csillagos ötös, amit összehozott a Moonspell. Nem tudom, hogy a kiadóváltás tudott ekkora lökést adni a portugál mestereknek, hogy így újjászülettek vagy egyszerűen újra felfedezték saját kreativitásukat, de ez valami kegyetlen jó lett! Hogy megmutatták-e a fiataloknak, hogyan működik a gót metal a stílus nagymesterei által? Nagyon is! De nem csak nekik, hanem minden bandának, aki a színtér környékén alkot. Parádés válasz arra a kérdésre, hogy meg lehet-e újulni hitelesen egy bandának 25 évnyi zenélés után.

Facebook

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr47258427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum