RockStation

Kortalan erő: Overkill, Sanctuary, Methedras, Suborned @ Budapest, Club 202, 2015.03.13.

2015. március 20. - magnetic star

0overkill2015_85.jpg

Két patinás név így együtt a tengerentúlról. Az egyik a közelmúltban támadt fel és a huszonnégy évvel ezelőtt elmaradt budapesti fellépés után jött el valóra váltani azok álmait, akik a 80-as években kezdték a szocializálódást az igazán súlyos zenéken, a másik pedig a kitartás és állhatatosság mintaképeként rendre ezt teszi, amikor alkalmunk nyílik élőben látni.

Na meg két felejthető vendégzenekar. A svájci Subornednak csak a beállását volt alkalmam figyelni és a legtöbb, amit el tudok mondani róluk – már amellett, hogy fiatal gyerekek nyomják az unalomig elcsépelt thrash témákat egy virnyogó frontcsajjal az élen – az az, hogy bíztam benne, az előzetesen lekötött interjúk nem szorulnak majd túlságosan szűk időkorlátok közé… Az egyen-maskarában feszítő olasz Methedras műsorából így is sikerült elcsípnem egy keveset. Náluk legalább érződött a törekvés arra, hogy valami kevésbé szokványossal rukkoljanak elő és nem is mutattak rosszul a deszkákon, ám mégis az a benyomásom alakult ki, hogy Meshuggah-nak / djentnek nem elég furmányos, amit művelnek, death metalnak meg nem elég zsigeri (a hörgős ének ellenére sem). Vagyis két szék között a pad alá. Véglegesen azért nem írnám le őket, némi stílusigazítás után még akármi lehet belőlük.

0sactuary2015_14.jpg
Warrel Dane egy jelenség. Legyen bármennyire leharcolt állapotban, akkor is jelenség. Tény, hogy az évek senki fölött nem múlnak nyomtalanul és rajta is igencsak meglátszanak eddigi életvitelének hatásai, de ha képes formába lendülni, akkor még mindig felismerhető benne a Nevermore-idők bálványa (pláne ha megszabadul a szemüvegétől és nem ténfereg olyan elveszetten a színpadon). Merthogy a Sanctuary-vel a túlnyomó többség mégiscsak most láthatta először, nem pedig a hőskorban. Dallamai továbbra is hátborzongatóak, elég a gazdagon reprezentált visszatérő album címadóját és a Frozent kiemelnem. A klasszikus nóták elhagyhatatlan sikolyai persze már nem úgy törnek ki belőle, mint annak idején, viszont a hisztérikus él így sem veszett ki belőlük. A Die For My Sins és a Taste Revenge zabolátlansága, a The Mirror Black katarzisa vagy a Future Tense himnikussága mit sem csorbult, hogy a régi dalcsodáknál maradjunk. Derekasan teljesített, na! A többiek is. Vérbeli régisulis power / thrash metal show-t vezetett elő az ötös – a több korosztállyal fiatalabb Nick Cordle szintén jól illett a képbe – mániákus fejrázással, hajlobogtatással.

0overkill2015_47.jpg
Ha azonban az energiával teli, pofozós, kíméletlen metal szinonimáját keressük, az elsők között egyértelműen az Overkill neve és Blitz alakja, egyénisége kell, hogy eszünkbe jusson. Hihetetlen, hogy a mélyen barázdált arcú frontemberben immár közel ötvenhat évesen, kockázatosabbnál kockázatosabb betegségeken túl is micsoda dinamika rejlik. Minden egyéb tekintetben is mintha megállt volna fölötte az idő: ugyanaz a cingár testalkat, ugyanaz a magas, ráspolyos hang, mint bármikor korábban. És az a közvetlenség és humor, amellyel a páratlanul feszes, az Armorist nyitásától mindvégig maximális fordulatszámon pörgő műsort levezényli!.. Persze távol álljon tőlem, hogy az ő egyszemélyes show-jaként állítsam be a bulit, de mellette a másik alaptag, D.D. Verni bőgős leginkább a masszív, húzós ritmusok adagolására korlátozta a szerepét Ron Lipnicki dobossal egyetemben. A két hathúros közül meg Derek Tailer tette hozzá igazán a magáét az élő előadáshoz. A gitározás és a vokálozás mellett gesztikulált, ökörködött is, amikor csak tehette. Mellesleg félmeztelenül, bandanával a fején hibátlanul megidézte az „ezerkilencszázkilencven-kib…ott-négy” táján oly népszerű brooklyni / nyóckerületi gettóharcos figuráját...

0overkill2015_90.jpg
A szettben sem találtam különösebb kivetnivalót. A mindenkori ’kill koncertprogram alappillérei adottak (a zárás az Elimination és a Fuck You volt, naná), ezekhez megfelelő érzékkel és arányban rendelte hozzá a banda a későbbi, illetve jelenkori anyagai legjavát. A főműsor második felének lefékezett tempójú 90-es évekbeli blokkja – Necroshine és Horrorscope – alatt némi levegőt is vehettünk a nyaktörő intenzitás közepette.

Szóval két patinás név így együtt. Voltaképp nem tettek mást, mint széles, barátságos mosollyal padlóra küldtek mindnyájunkat és felmosták velünk a padlót. Mi pedig nem kértünk kegyelmet. Magam is bármikor átélném újból az egészet.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1007278397

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum