RockStation

„Érződnie kell, hogy komoly fejlődés és előrelépés ment végbe” – Interjú Lenny Rutledge-dzsel, a Sanctuary gitárosával

2015. május 05. - magnetic star

0sactuary2015_22.jpg

Így vált teljessé március 13-a: egy Sanctuary interjú lehetőségét se hagyhattuk ki, ráadásul az egyik alaptag, Lenny Rutledge gitáros állt rendelkezésünkre. Hogy az újjáalakulás kapcsán hogyan sikerült visszautaznia a csapatnak az időben, és hogy miért nem a két múlt évezredbeli kultikus lemezt tekintették kiindulópontnak a tavalyi The Year The Sun Died elkészítésekor, az alábbiakból kiderül.

A sors fintora, hogy 1990-ben már jártatok Budapesten a Sanctuary-vel, mégis most kerül sor az első magyarországi fellépésetekre. Emlékszel arra, miért hiúsult meg az akkori koncert?
Lenny: Igen, emlékszem rá, még ha ködösen is. Nem tudom pontosan, mi volt a gond. Annyit tudok, hogy a fickó, aki megszervezte az egész turnét, elég kétes figura volt és több melléfogása is akadt a túra során. Emlékszem, mennyire csalódottak voltunk, mert nagyon szerettünk volna játszani. Ja, és egy klassz hotelben volt a szállásunk, tele állatbőrökkel.

Nem sokkal azután, hogy hazatértetek az Államokba, feloszlottatok.
Lenny: A hazatérés után még folytattuk egy ideig. Sean Blosl kiszállt, de a zenekar még együtt maradt félévig vagy egy évig, nem emlékszem pontosan. De már nem jöttünk ki jól egymással, mentek a viták és a balhék, szóval úgy éreztük, eljött az ideje leállni. Rengetegen kérdezték tőlem, hogy a grunge ölte-e meg a bandát, de a két dolognak szerintem semmi köze egymáshoz. A csapat így is, úgy is feloszlott volna, függetlenül attól, mi zajlott körülöttünk a zenei életben.

Megpróbáltátok visszahívni Seant a bandába, amikor újból összeálltatok?
Lenny: Seannal mindig is megmaradt a kapcsolatunk. Az unokatesóm, úgyhogy gyakran találkozunk és beszélünk. A Sanctuary feloszlása után is sokszor jártunk össze. Amikor újjáalakultunk, nem mutatott érdeklődést a dolog iránt, nem akart ilyesmivel foglalkozni. Hívtuk, de már nem érdekli ez a fajta muzsika. Ma is zenél, de némileg másban utazik. Egy időben new age jellegű dolgokat csinált, aztán ambient beütésű slide gitáros zenéket. Sőt, volt, hogy filmekhez, meg dokumentumfilmekhez is írt zenét.

A Sanctuary feloszlása után más zenekaroknak kezdtél producerkedni és saját stúdiót indítottál el. Említenél pár nevet azok közül, akikkel dolgoztál?
Lenny: Helyi formációkkal dolgoztam, rengeteg demót készítettünk. Történetesen a Nevermore-nak is készítettünk felvételt. Lejöttek hozzám és megcsinálták a Dreaming Neon Black album demóit. Dolgoztam egy Choke nevű csapattal, meg egy sor helyi bandával, nem emlékszem mindegyikre. Ugyanott volt a stúdió, ahol előtte a Sanctuary-vel próbáltunk. Elvoltam vele egy ideig.

Mennyire változott meg a seattle-i zenei színtér, amióta a Sanctuary elindult?
Lenny: Talán valamivel egyenletesebb a terep. Azelőtt létezett egy metal mozgalom, majd jött a grunge, kinőtte magát és a metal egyfajta szitokszó lett. Ma már szerintem nincs negatív tartalma sem a grunge-nak, sem a metalnak, minden az embereken múlik. Úgy tűnik azonban, nincs sok olyan metal banda, amely onnan indulva szerez nevet magának. Ebből a szempontból tényleg megváltoztak a dolgok. A 80-as években valóságos közösséget alkottak a metal zenekarok. Mindegyik csapat ismerte a másikat, mindannyian összejártunk és buliztunk. Voltak helyi rádiók, amelyek egyes estéken játszották ezt a zenét. Olyankor mindannyian összegyűltünk, iszogattunk és hallgattuk a többiek dolgait. Nem tudom, így megy-e még. Lehet, hogy csak én estem ki ezekből a körökből és ma is így megy, nekem viszont nem úgy tűnik és ez nagy kár.

Milyen tervekkel tértetek vissza? Néhány koncertben vagy turnéban gondolkodtatok, esetleg egy későbbi lemez lehetőségét is szem előtt tartva?
Lenny: Amikor elkezdtünk arról beszélgetni, hogy újjáalakulhatnánk néhány koncertre, úgy álltunk hozzá, hogy álljunk össze és meglátjuk, működik-e a dolog. Warrellel egyre többet beszélgettünk és újból barátok lettünk. Mindig is jóban voltunk és a feloszlás után elmúlt a feszültség közöttünk. Ez olyasmi változás volt, mint amikor egy pár túl van a váláson és nincs okuk marakodni. Szóval elkezdtünk utat nyitni egy új barátság felé. Amint elkezdtünk beszélgetni, úgy voltunk vele, hogy álljunk össze, jammelgessünk párszor és hátha koncertezni is tudunk majd. Összeálltunk, elkezdtünk játszani és az összhang jó volt, ezért úgy döntöttünk, nyomunk pár bulit. Éppen néhány dalon is dolgoztam, és mondtam is: „Hallgasd csak meg ezeket! Szerintem neked pont jól állnának”. A fejemben mindig is motoszkált ilyen gondolat és volt pár dalom, amelyeket oda akartam adni Warrelnek. Neki is megtetszettek és hirtelen ismét 1986-ban találtuk magunkat. Annyira jó érzés volt, hogy szinte ragályos lett, egyik pillanatról a másikra mindenkire átragadt körülöttünk. Erre szerintem egyikünk se gondolt az elején. Egyszerűen megtörtént és most itt vagyunk.

Mindhárom Sanctuary album más és más producerrel készült. Te magad is szereztél ilyen tapasztalatokat. Ennek fényében mit gondolsz Dave Mustaine, Howard Benson és Zeuss munkájáról? Mit tanultál tőlük?
Lenny: Dave nagyszerű mentorunk volt. Kissrácok voltunk és fogalmunk sem volt, mi történik. Minden újdonság volt számunkra és állandóan csak lestünk ki fejünkből. Ő a szárnyai alá vett minket és beavatott a szakma rejtelmeibe. Producerként ez volt az első alkalom, amikor másik zenekarral dolgozott. Nem ez a kedvenc lemezem, amivel persze nem akarom megsérteni és nem is okolok ezért senkit. Ő és Terry Date is remek munkát végzett és szeretem az albumot, de összességében szerintem megragadt a maga korában és nem érzem időtlennek. A „Mirror Black” idején is rengeteget tanultunk. Howard Benson óriási muzsikus, öröm volt nézni, ahogy zongorán játszott… A szó szoros értelmében javasolt nekünk dolgokat. Ugyanakkor elég zűrös időszak is volt az, már kezdtük érezni, hogy benne volt a levegőben a vég. A „The Year The Sun Died”, akár hiszed, akár nem, a kedvencem mind közül. Nem voltak előzetes terveink a dalok megszólalását illetően, de azt akartuk, hogy a produkció jobb legyen, mint az első két lemezen. Ennyi volt a kikötésünk: a produkció legyen erős és valamennyire modern is. Tudom, hogy sokaknak jobban bejön, ha egy banda megmarad olyannak, amilyen régen volt, nekem azonban ez elég nehéz volna, mert a dalok egyfajta lenyomatai annak az időnek és térnek, amelyben éppen írsz, én meg nem a „Refuge Denied” idejében és terében vagyok, úgyhogy nem tudom megcsinálni. Annak kell tükröződnie, hogyan érzek, és merre tartunk. Érződnie kell, hogy komoly fejlődés és előrelépés ment végbe. Szóval erre törekedtünk. A dalok jó részében nem is voltunk még biztosak, viszont a másik kritériumunk az volt, hogy a daloknak ütősnek kellett lenniük. Addig gyúrtuk folyamatosan a számokat, amíg úgy éreztük, hogy jók. Rengeteg bejelentést tettünk a lemez megjelenésének idejére vonatkozóan, de inkább vártunk vele. Van úgy, hogy gázos az ilyesmi, de időbe telt, mire tökélyre fejlesztettük a nótákat és szerintem igen jó eredményre jutottunk. Én magam is dobtam egy hátast tőle. Zeuss csodálatos munkát végzett producerként és a végeredmény nagyszerű lett. Magam is meglepődtem rajta.

sanctuary-guitarist-lenny-rutledge.jpg
Mit gondolsz, mi a nagyobb kihívás: a régi rajongókat visszacsalogatni és meggyőzni vagy új, fiatalabb híveket toborozni, akik számára a Sanctuary jelenti a Nevermore folytatását?
Lenny: Szerintem mindkettőben van kihívás. Úgy veszem észre, a régi rajongók javarészének tetszik az új anyag. És a Nevermore rajongók is jól fogadták, sokaknak tetszik közülük. Vannak olyanok is, akiknek vagy az nem jön be, hogy úgy próbálunk szólni, mint a Nevermore, vagy hogy nem szólunk eléggé Sanctuary-sen. Nem is tudom… Egyszerűen abban bízunk, hogy jó dologgal rukkoltunk ki, amely másoknak is tetszik. Ha a Nevermore rajongóknak bejön, az remek, mivel szerintem mindenki számára van hely. Reméljük, a régi Sanctuary rajongók is rámozdulnak. A visszajelzések eddig igazán jók, a kritikák is elég kedvezőek. Persze mindig belefutok pár olyan ismertetőbe, amelyekben jól lehúznak minket. Van, akinek nem tetszik, amit csináltunk, vagy ahogyan csináltuk. De semmi gond ezzel. Ezeket az ismertetőket még szórakoztatónak is találom, nem baj, ha van, aki szerint szarok vagyunk. Ezzel helyrerak minket egy időre… A zene szerintem nem úgy szól, mint a Nevermore. Ha valaki mégis ezt mondja, azt elismerésnek veszem, mert a Nevermore egy óriási banda. Ha viszont Jeff Loomis technikai képességeit hallom és összehasonlítom azzal, ahogy én írok, a kettő szerintem nem is említhető egy lapon. Loomis technikailag olyan magasan veri a mezőnyt, hogy azt a szintet én sose fogom elérni. Az emberek részéről ez talán egyfajta bírálat az irányunkban, én viszont nem vagyok képes erre, sőt nem is akarom csinálni. Azt írom, ami a szívemből jön. Talán a produkciónak lehet valamennyi köze a dologhoz. A Nevermore produkciója mindig is erős volt. Vastagon szóltak, de megvolt bennük a mélység is. A Sanctuary-ből ez hiányzott. Zeusszal sikerült megközelítenünk a Nevermore produkciójának a szintéjt. A másik tényező meg Warrel hangja. Warrel már nem énekel olyan magasan, idősebb és érettebb. Idővel a dolgok változhatnak, fejlődhetnek és érhetnek.

A lemez összességében igen súlyosra, sőt helyenként nyomasztóra sikeredett. Tudatosan redukáltátok a gyors témákat?
Lenny: Nem tudnám megmondani. Én amolyan hangulatember vagyok, akárcsak Warrel. Ahogy leültünk és dolgoztunk a dalokon, valami megfogott bennük. Volt valami a hangulatunkban, amelyben írtuk a számokat. A vége felé dolgoztunk pár gyorsabb számon is, hogy jobban egyensúlyba hozzuk a dolgokat, de legközelebb talán lassú nótából lesz kevesebb. Ezeket is szeretem olyannak, amilyenek, csak olykor nehéz élőben előadni. Vannak, akiknek állandó energia kell. A „The Year The Sun Died” dalt viszont imádjuk játszani, talán a kisugárzása, a hangulata, a benne rejlő lassú, sötét energiák miatt.

A többi tag is kiveszi a részét a dalszerzésből?
Lenny: Általában ketten írunk Warrellel. Én hozom a zenét, ő meg a szövegeket. A többiek a hangszerelésben segédkeznek. Nem tudunk azonban mindig összeülni, mert messze élünk egymástól. Ezért néha másokkal dolgozom együtt a riffjeimen, egy másik gitárossal és egy dobossal. Őket hívjuk „B csapatnak”. Körbe-körbe játsszuk a témákat és átbeszéljük a dalokat. Ők fel is veszik, amin dolgozunk. Ügyesen csinálják, jól meg tudják szólaltatni. Utána hazaviszem az anyagot és kiválogatom belőle azt, ami működik és azt, ami nem… Amikor legközelebb találkozunk, ugyanezt csináljuk. Amikor a teljes Sanctuary tagság jön össze, velük is gyakran dolgozunk így. Olyankor mondom azt, hogy itt van ez az anyag, most hozzuk magunkat benne. Nagyjából így kezdünk hozzá.

Beszélnél a dalszövegekről? Warrel elmondása szerint a „The Year The Sun Died” koncept album, az én értelmezésemben pedig a végnapjait élő emberiségről szól egy, a technológia uralta, a teremtéstől, a vallásoktól, a hagyományoktól és a természettől eltávolodott világban. Lenore alakja és a szöveges kiegészítések a szövegkönyvben még izgalmasabbá, sőt rejtelmesebbé teszik az egészet…
Lenny: Igen, jól összefoglaltad. Lenore, ahogy Warrel mondja, a végzet prófétája. Lényegében a világ végét hirdeti, amit a Nap halála okoz: összeomlik és jön utána a teljes káosz. Ő egyfajta vezető, akit követnek az emberek. A magyarázó szövegek csak még mélyebben belevisznek a történetbe, miközben a borítót böngészed, és a zenét hallgatod, ami nagyszerű dolog. Mindig is szerettem ezt mondjuk King Diamondban és az „Abigail” albumban. Hallgatom, olvasom hozzá a történetet és nagyon jó a sztorija. Imádjuk az ilyesmit. Nem vagyok biztos abban, hogy tényleg valami ehhez hasonlót akartunk összehozni, de így sikerült.

Miért vált ki Brad Hull és hogyan találtatok rá Nick Cordle-ra?
Lenny: Bradnek voltak más kötelezettségei is, amelyek miatt végül már nem tudott a zenekarral foglalkozni és sajnos kénytelen volt kilépni. Szerencsétlen volt az időzítés, hiszen már megvoltak a repülőjegyeink, meg minden, úgyhogy pénzt is buktunk emiatt. De hát ilyen az élet, továbbléptünk. Ezután viszont gyorsan kellett lépnünk. Két vagy három hetünk maradt mindössze a turné kezdetéig és szóltam Zeussnak, hogy gitárost keresünk. Ő Nicket említette, én meg történetesen újdonsült Arch Enemy rajongó vagyok. Be kell vallanom, nem ismerem a régi anyagaikat, csak a Youtube-on hallottam párat ezek közül, de a „War Eternal” album megvan és imádom. Csodálatosnak tartom, de még csak nem is sejtettem, hogy Nicket hallom rajta. Zeusstól tudtam meg, hogy Nick játszik az Arch Enemyben és el sem akartam hinni: „Szent szar! Ez tényleg ő?!” A Youtube-on is utánanéztem, miféle szólókat nyom és óriási gitárosnak találtam. Zeuss megkereste, Nicket pedig nagyon is érdekelte a lehetőség, úgyhogy elkezdtünk tárgyalni. Nagyszerű arc és csodálatos zenész, egy héten belül megtanulta a dalokat és próbáltunk is vele párszor. Egy áldás, hogy itt van velünk a bandában!

A brit Ironbird Records kiadó 2010-ben újból kiadta a „Refuge Denied” és „Into The Mirror Black” lemezeket dupla CD-n, de bónuszok nélkül. Nem maradtak fenn korai demóitok vagy videóitok, amelyeket fel lehetett volna használni?
Lenny: Hát igen, ezen elgondolkodhattunk volna. Nem tudom, lesz-e folytatása a dolognak, mivel a Century Media is azt tervezi, hogy újból megjelenteti az első két lemezünket. Az sem tiszta, lesz-e ebből bármi, mert nem tudom, miben állapodtak meg a Sony Recordsszal, vagyis nem tudni, meg tudják-e csinálni. Viszont szó van arról, hogy esetleg kiadják a „Refuge Denied” előtt készült demókat. A legtöbb dal ugyanaz, mint a „Refuge Denied”-on, csak a felvétel más. Azok kedvéért, akik szeretik a magas éneket: Warrel még a „Refuge Denied”-nál is magasabban énekel ezekben, tiszta őrület. Érdekes hallgatnivaló. Lehet, hogy egyszer tényleg meg is fog jelenni. Meglátjuk.

Igaz, hogy az első két Sanctuary lemez eladása utáni jogdíjak 20%-ából adomány lesz a gyermekbántalmazás megelőzésére?
Lenny: Igaz. Nem tudom biztosan, hogyan alakult ez ki. Nagyrészt Sean Blosl érdeme, szerintem ő szólhatott az ügy érdekében, miután az ő részéből lett adomány. Nagyszerű dolog, jól tette. Biztos vagyok benne, hogy ez egy széles körű probléma, de nem vagyok a szakértője. Sean az, aki igen aktív ezekben a dolgokban, ő egy nagyon jólelkű ember.

http://www.enterthesanctuary.com
https://www.facebook.com/sanctuaryfans


ENGLISH VERSION

“It has to feel like there was good progression and forward movement” – interview with Lenny Rutledge (guitar) of Sanctuary

0sactuary2015_22.jpg
Ironically, this is the very first Sanctuary show in Hungary, although you have been to Budapest in 1990. Do you remember why that show got cancelled?
Lenny: Yeah, I remember something vaguely about that. I’m not sure exactly what happened. I know the guy who set up the whole tour was kind of a shady guy and some things happened on that tour that didn’t work out. I remember we were very disappointed, we really wanted to play. Our hotel was really cool with all those animal furs.

Shortly afterwards, after getting back to the States, the band split up.
Lenny: We went on for a little while longer after we came back home. Sean Blosl quit but the band stuck together for another six months or a year, I can’t remember exactly. We just weren’t really getting along that well, arguing and fighting, so it seemed like it was time to give it a rest. A lot of people asked me whether grunge killed the band. I don’t really think it has anything to do with it. I think no matter what happened around us musically, the band still would have broken up so it didn’t make any difference.

Did you ever try to get Sean back in the band when you decided to get together again?
Lenny: I never lost contact with Sean, he’s actually my cousin so I see him and talk to him many times. We used to hang out quite a bit ever after Sanctuary broke up. When we got together, he just wasn’t interested, it wasn’t something he wanted to do. We asked him but it wasn’t his type of thing anymore. He plays music but it’s a little bit different. He’s done new age stuff at some point and then he was doing some slide guitar stuff with ambient background. At some point, he was doing some film stuff and some documentary kind of thing.

After Sanctuary disbanded, you began to produce other bands and started your own studio. Would you name a few artists you already worked with?
Lenny: It was a local project studio, we did a lot of demos. I actually recorded Nevermore. Nevermore came down and we did the Dreaming Neon Black demos. I did a band called Choke and a lot of local bands, I don’t remember them all. It was in the same place where Sanctuary used to practice. I did that for a little while.

To what extent the Seattle music scene has changed since the times Sanctuary started?
Lenny: Maybe the playing field has been a little more level. It was kind of like a metal scene before and then the grunge thing came and exploded so metal was kind of a bad word. Now, I don’t think grunge is a bad word or metal is a bad word, it just depends on the people. But it doesn’t seem like there’s a lot of metal bands that are starting up there and making a name for themselves. Things have definitely changed in that respect. Back in the late 80s, there was almost like a real community feel for metal bands. All metal bands knew each other, we would all get together and have parties. There were all these local radio stations that played the music on certain nights so everybody would get together drinking and listening to everybody else’s stuff. I don’t know if that happens anymore. Maybe I’m just out of touch and it still does happen but it seems different to me now which is too bad.

When Sanctuary got back, what was your initial idea? Did you plan on doing a few shows or tours and probably a new record later on?
Lenny: When we started talking about getting together just to play a couple of shows, we really just thought “let’s get together and see if it works”. Warrel and I started talking a lot and started becoming friends again. We’ve always kind of been friends, the tensions were gone after the band broke up. Things change, it’s like not being in a marriage anymore, there’s no reason to fight. So we started opening the door to a new friendship. Once we started talking, we said ”hey, let’s get together and jam sometimes to see what it’s like and then maybe we can play some shows”. We got together, started playing and the chemistry was good so we decided to play some shows. And I had a couple of songs that I was working on so I said “hey, you got to hear these, this sounds like it would fit perfectly for you”. I always had a thought like that in the back of my head, I had a couple of songs that I wanted Warrel to work on. He really liked them too so suddenly we were back in 1986 again. We just felt that and that’s such a good feeling that it’s sort of contagious, everybody around you starts to feel it next thing you know. I don’t think anyone of us thought of it first. It just happened and here we are.

All three Sanctuary albums have been produced by different people. You have experience as a producer yourself so what do you think the way Dave Mustaine, Howard Benson and Zeuss work? What did you learn from them?
Lenny: Dave was a great mentor to us. We were just young kids and had no idea what’s going on, everything was all new to us and we were in awe the whole time. He took us under his wing and showed us the ropes. As far as producing, it was his first time producing an outside band. It’s not my favorite, no offense to him and it’s not anybody’s fault, he did a great job and Terry Date did a great job and I love that album, but as a whole, I think it stuck in its time period, it doesn’t feel timeless to me. “Mirror Black” was another great learning experience. Howard Benson was actually a great musician, it was cool just to watch him play piano… He literally suggested things. And there was a lot of turmoil around that time, too. We were kind of beginning to see the end. Now “The Year The Sun Died” is actually my favorite of all, believe it or not. We didn’t have any preconceptions of how we wanted the songs to sound but we wanted the production to be better than on the first two records. That was our requirement, there had to be a great production and somewhat modern. I know a lot of people would prefer that a band stays what it was back then. For me, it’s so hard to do this because when you write, the songs are kind of the expression of what time and space you’re in right now. And I’m not in “Refuge Denied” time and space so I just can’t do it. It has to be how I’m feeling and where we’re going. It has to feel like there was good progression and forward movement. So that was really what we wanted. And we weren’t sure about a lot of the songs yet, but the other requirement was that the songs got to be great. We kept working on the songs until we felt they were great. A lot of times, there were announcements made that the record is going to come out this date or that date but we just waited. It sucks to have to do that sometimes but it took us time to get the songs right and I think we achieved something pretty cool. I was actually kind of blown away myself. Zeuss did such a great job producing and the final product was pretty good. I was actually surprised myself.

lenny-rutledge.jpg
What do you think is more challenging? To bring to old school fans back and convince them or to gain new, younger fans who consider Sanctuary the continuation of Nevermore?
Lenny: Both are a little challenging I think. It seems like for the most part, a really good chunk of the old fans embrace the new one. And we get the same thing from Nevermore fans, a lot of them embrace it. There are people that don’t like the fact that we either try to sound like Nevermore or don’t sound enough like Sanctuary or whatever, we get a lot of that. I don’t know… We just hope that we’ve put out something good that people will eventually embrace. If Nevermore fans like it, that’s great ‘cause I think there’s room for everybody. And hopefully we pull in the old Sanctuary fans, too. So far, the reactions have been really good, the reviews have been pretty good. I mean, I’ve always seen a couple of reviews where we totally get roasted. Some people don’t like what we did or how we did it or whatever. That’s fine. Those reviews are actually kind of fun, it’s nice to have someone saying “you guys suck”. It kind of puts you in your place for a while… To me, the music doesn’t really sound like Nevermore. When people say that to me, I take it as a compliment because I think Nevermore is a great band. But when I listen to the technical ability of Jeff Loomis and I listen to how I write, I don’t think they’re even close. I mean, Loomis is like so far and beyond in the technical world, I will never be in it. In a way, I think people are giving us a criticism by saying that but I don’t even think I can do it and I don’t really want to either. I just write what comes out of the heart. I think in a way, maybe it’s production, too. Nevermore always had great production. It was thick and there was depth to it. Sanctuary would really lack in there. With pulling in Zeuss, we may have stepped closer to where Nevermore’s production was. And I think the other thing is Warrel’s voice, Warrel doesn’t sing as high, he’s older and more mature. Over time, things can change, develop and grow.

Overall, the album came out really heavy, even depressive here and there. Was it a conscious decision not to put that much fast songs on the record?
Lenny: I don’t know about that. I’m kind of a moody person and so is Warrel. As we sat down and worked on these songs, there was something about it. Something about the state of mind or moods that we were in and that kind of brought us there. There were some faster sons we were working on towards the end ‘cause we were going to balance it a little bit more but maybe next time there won’t be quite as many slow songs. I really like them like that but sometimes they’re hard to translate live. Some people just want energy all the time. But there’s something about playing “The Year The Sun Died”, it’s just got something to it. Maybe it’s just the vibe and the mood and the slow, dark energy to it.

Did the other guys contribute to any of the songs?
Lenny: Generally, Warrel and I write. I write the music, he writes the lyrics. The other guys help us with the arrangement, too. But we can’t always get together because we live apart. So sometimes I have a couple of other guys that I bring my riffs to, another guitar player and a drummer. We call them the “B Team”. We play stuff over and then we talk about the songs. They actually record it as we’re doing it, they’re really good at that, they make it sound really good. Then I take it home, I listen to it and I dissect it from there: that works, that doesn’t… The next time I go to see them, we do the same thing. And then a lot of times we do that when Sanctuary gets together as a whole band. Then I say “hey guys, I got all this stuff, now let’s make it us”. That’s kind of how it starts.

Could you tell us about the lyrics. According to Warrel, “The Year The Sun Died” is a concept album and the way I see it, it tells a story about the last days of mankind in a world dominated by technology, having lost all contact with creation, religion, traditions, nature. The character of Lenore and the liner notes in the booklet make it even more interesting, even more mysterious…
Lenny: Yeah, you pretty much summed it all up. Lenore, as Warrel tells it, is the prophet of doom that basically predicts the end of the world due to the Sun dying. It implodes and from there it’s just total chaos. She’s kind of like a leader that people follow. The liner notes tell the story even more as you read through the whole thing and listen to it, it’s one of those cool things. I always liked that with, let’s say, King Diamond when he did “Abigail”. You listen to it, you read all that stuff. It was just a cool story. We’re big fans of that kind of stuff. I don’t know if we really intended doing anything like that but it worked out that way.

Why did Brad Hull leave the band and how did you find Nick Cordle?
Lenny: Brad had some other obligations and he ended up not being able to do the band anymore so unfortunately he had to quit. It’s been unfortunate timing ‘cause they bought us airplane tickets and everything so we lost money on it. But that’s life, we just moved on. After that, we were kind of scrambling. We had two or three weeks before the tour started so I contacted Zeuss and let him know that we were looking for somebody. He mentioned Nick and actually I’m a new Arch Enemy fan. I got to admit that I don’t know what their old records sound like, I’ve see some of them on Youtube, but I got the “War Eternal” record and I love it. I just think it’s an amazing record but I didn’t know Nick was on that record. And then Zeuss told me “oh yeah, Nick was on the Arch Enemy record” and I was like “holy shit, that’s him!” I checked it out, watched it on Youtube to see what solos he plays and he’s just an amazing player. Zeuss contacted him and then Nick said he was definitely interested so Nick and I started talking. He’s a great guy, he’s such an amazing musician, he learned all the songs in a week and had a few practices with us. It’s a blessing to have him in the band.

British record label Ironbird Records re-released “Refuge Denied” and “Into The Mirror Black” as a double CD in 2010, without any bonus material. Haven’t you had any early demos or videos that could have been used?
Lenny: Yeah, we could have figured out something. I’m not sure it will still continue because I know that Century Media is planning on releasing the first two records, too. Although I don’t know if they’re going to do anything to them because I don’t know about their deal with Sony Records so I don’t know if they really can. But we are talking about possibly releasing some demos that were all recorded before “Refuge Denied”. It’s most of the songs from “Refuge Denied”, just different recording. If you like high vocals, he sings even higher than on “Refuge Denied”, it’s crazy. They’re pretty interesting to hear. So maybe that’s something that gets released at some point. We’ll see.

Is it true that 20% of all royalties from the sales of the first two Sanctuary records are donated for the prevention of child abuse?
Lenny: Yeah. I’m not really sure how that happened. A lot of that was due to Sean Blosl, I think Sean may have just said something after his portion was donated. It’s a great thing, I think it’s really cool he did that. I’m sure there’s an issue to it but I’m not an expert on it. Sean is the kind of guy that’s very involved in that type of thing, he’s a very compassionate guy.

http://www.enterthesanctuary.com
https://www.facebook.com/sanctuaryfans

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr727418948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum