Úgy néz ki, a Nile legénysége egyre jobban belemerül a sideprojektek csodálatos, de zsákutcákkal telített világába. Míg Karl Sanders inkább a keleties vonalat megtartva, de sokkal nyugisabb vizekre evezve valósította meg önmagát (és adott ki két nagyon jó, hangulatos lemezt), addig George Kollias a death metal viharos tengerén evez tovább és adja ki, amit felhalmozott az évek folyamán.
Az elmúlt két-három évben a görög dobmágus szinte a több album, mint kolbász elvet követve különböző formációk lemezén is megfordult. Néhol jó messze esett a dobverővel átszúrt alma a fájától, hiszen például az Outloud heavy metalja azért eléggé távol áll a Nílus környékének tolmácsai által képviselt vonaltól. Sokszor ott sem tudott azért a bőrébe férni, elő-előkerültek a védjegyszerű pörgetései, duplázásai.
Amit senki sem vitathat el a Kolliastól, hogy bizony ért a bőrök és cinek használatához. Nem hiába vesz részt különböző zenekarok lemezein, tart dobklinikákat, ad ki oktatóanyagokat. Bizony, tud valamit, de ezt a munkássága ismerőinek nem kell részleteznem.
Ellenben az előző állításommal viszont azt érzem, hogy ez az album, habár technikailag ott van mind a dobokat, mind a többi hangszert tekintve, mégsem tartalmaz elég jellegzetes, vagy kiugró momentumot. Kicsit egyformák és egysíkúak a dalok, még ha némelyik akkorát sújt az ember arcába, hogy csak győzzünk pislogni.
Persze meg kell jegyezni, hogy ez az egész lemez igazából csak a rajongók nyomására, az oktatóanyagainak témáiból jelent meg. Ha azt nézzük, hogy minden hangszeres témát ő rögzített (a szólókat leszámítva, azokat Nile, Rotting Christ és Firewind tagoknak kölcsönözte ki), akkor meg kell emelni azt a bizonyos kalapot. Ismert, hogy már a tízes éveinek eleje óta penget és dobol, így harmadrangú dalokra nem kell számítani és George hörgőkéje is rendben van, de mégis valami hiányzik.
Vannak azért jó ötletek és megoldások a pár napja teljes mértékben ingyenesen meghallgatható korongon. Például rögtön ott van az intro utáni címadó dal, vagy a Voices döngölős riffelése és pofonszerű „visszatérése” az elcsendesedés után. Említhetném az Apocalypse-ot is, amiben hősünk inkább a gitárra és billentyűsökre koncentrál, az ütőhangszerek nem kerülnek előtérbe. Nem mondom, hogy a többi nem jó dal, csak a monoton, szinte egy (de annál magasabb) BPM-re épülő csépelés miatt annyira nem jönnek elő a jellegzetességeik.
A lemez tartalmaz még négy bónusztracket, melyek eredetije az albumon is megtalálható. Akkor mi a különlegességük? Hogy kettőben nem Gyuri bácsi hörög, egyben bennhagyta a metronómot a lelkesebb dobosok kedvéért, az Apocalypse-ot pedig a legvégére megfosztotta a „nagyzenekari” részektől. Mindegyik inkább csak érdekesség, annak viszont jó.
Összességében ez nem egy mindent felülmúló lemez, mint amit a cím alapján sejteni lehetne, de nem is olyan rossz, hiszen ha más nem, a dobok lerombolhatják minden kezdő dobos karrierbe vetett hitét. De a többi hangszeres részre, még ha teljesen saját dalokról is van szó, felkérhetett volna valakit, valakiket, hogy variálják meg, mert azok sajnos nem igazán hasítanak. De kezdetnek jó. És ezt a korongot maga Kollias is csak annak tartja. Reméljük, a folytatásban erősebbek lesznek a gitárok is.
