A Will Haven nekem mindig is a világ egyik legalulértékeltebb bandájaként fog megmaradni. Leginkább azért, mert kor- és stílus azonosság a szintén sacramento-i Deftonesszal vonható párhuzamba, utóbbi pedig jócskán megkerülhetetlen név lett a rock-metál zene jelenében. A Will Haven meg ott rekedt az undergroundban. Persze ez betudható annak is, hogy a dühös, pesszimista és komor hangulatból illetve a beton kemény riffekből 20 (mínusz két inaktív) éve nem engednek. Sőt! Mintha az újabb lemezeikkel egyre mélyebbre ásnák magukat a mocsok bugyraiban. Ebben a mindentől való teljes elidegenedésben viszont van valami ellenállhatatlanul imádnivaló.
A 2011-es Voir Dire már ebbe az irányba mozdult, de valamennyire változatos lemez lett, amellett, hogy végig hozta a hozható maximumot a poszt-apokalipszis faktorból. Viszont voltak rajta olyan számok, amiket szívfájdalom nélkül átugrottam a többszöri hallgatásnál. Itt most szó sincs erről. Az Open The Mind To Discomfort – kifejezőbb címet nem nagyon találhattak volna! - esetében talán csak az A, B, C, D számok voltak hivatottak a gyors skippelésre, a maguk egy perces sampler hangulat keltéseivel, de ezek is hozzáadnak az összképhez.
Nem egy nagy lélegzetvételű lemez az OTMTD, alig fél óra, viszont erre az időre teljesen magába szippant a Will Haven univerzum. A már említett atmoszféra teremtő hangskálázások közt azért rendesen beröffentik a még épp érzékelhető hangtartomány mélyére hangolt gitárokat, és a dalnok Grady Avenell is hibátlanul kiokádja magából minden dühét és frusztrációját. Az epikus sziréna hangok is rá dobnak egy nagylapáttal az összképre.
Mindegyik számban van valami, ami már az első pillanattól fogva megfogott. A Soul Leach akár egy komor Deftones dal alapja is lehetne, de annál is keservesebb hangszínnel. A Do You Have A Light a WHVN, Carpe Diem lemezeken is elfért volna. A Hermit olyan mintha a korai Mastodon az Eyehategoddal leült volna megírni az elridegülés himnuszát. A Comet már korábban bizonyított, a záró Pop 14 meg a végén bevisz egy utolsó bivaly erős gyomrost. Minden hangjában rád telepszik és nem hagy menekülő utakat. A végeredmény pedig egy fél órás utazás egy mély, sötét forgatagban.
Nincs olyan pillanata az OTMTD-nek, amit ne élveznék. Pedig alapvetően elvárnám a Will Haventől, hogy jó 50 percben, néhány 5-6 perces monstrummal jelentkezzenek, de a rövidsége ellenére is, minden újrahallgatással közelebb érzem magamhoz a lemezt. Talán nem a legkönnyebben befogadható banda a Will Haven, de ha van szabad fél órád, amikor elmerülnél a gondolataidban, és erre egy olyan lemezt keresel, ami a leginkább lenyom a föld magjáig, hogy onnan pillanatokra felrántson a felszínre, majd visszanyomjon, akkor az OTMTD az amit keresel. Le a kalappal a Will Haven előtt! Még tőlük sem vártam volna ennyire karakteres és hatásos albumot.
