RockStation

Nyisd ki az elméd!: Will Haven - Open The Mind To Discomfort (2015)

2015. május 22. - RaczUr

will_haven_open.jpg

A Will Haven nekem mindig is a világ egyik legalulértékeltebb bandájaként fog megmaradni. Leginkább azért, mert kor- és stílus azonosság a szintén sacramento-i Deftonesszal vonható párhuzamba, utóbbi pedig jócskán megkerülhetetlen név lett a rock-metál zene jelenében. A Will Haven meg ott rekedt az undergroundban. Persze ez betudható annak is, hogy a dühös, pesszimista és komor hangulatból illetve a beton kemény riffekből 20 (mínusz két inaktív) éve nem engednek. Sőt! Mintha az újabb lemezeikkel egyre mélyebbre ásnák magukat a mocsok bugyraiban. Ebben a mindentől való teljes elidegenedésben viszont van valami ellenállhatatlanul imádnivaló.

A 2011-es Voir Dire már ebbe az irányba mozdult, de valamennyire változatos lemez lett, amellett, hogy végig hozta a hozható maximumot a poszt-apokalipszis faktorból. Viszont voltak rajta olyan számok, amiket szívfájdalom nélkül átugrottam a többszöri hallgatásnál. Itt most szó sincs erről. Az Open The Mind To Discomfort – kifejezőbb címet nem nagyon találhattak volna! - esetében talán csak az A, B, C, D számok voltak hivatottak a gyors skippelésre, a maguk egy perces sampler hangulat keltéseivel, de ezek is hozzáadnak az összképhez.

Nem egy nagy lélegzetvételű lemez az OTMTD, alig fél óra, viszont erre az időre teljesen magába szippant a Will Haven univerzum. A már említett atmoszféra teremtő hangskálázások közt azért rendesen beröffentik a még épp érzékelhető hangtartomány mélyére hangolt gitárokat, és a dalnok Grady Avenell is hibátlanul kiokádja magából minden dühét és frusztrációját. Az epikus sziréna hangok is rá dobnak egy nagylapáttal az összképre.

will_haven.jpg

Mindegyik számban van valami, ami már az első pillanattól fogva megfogott. A Soul Leach akár egy komor Deftones dal alapja is lehetne, de annál is keservesebb hangszínnel. A Do You Have A Light a WHVN, Carpe Diem lemezeken is elfért volna. A Hermit olyan mintha a korai Mastodon az Eyehategoddal leült volna megírni az elridegülés himnuszát. A Comet már korábban bizonyított, a záró Pop 14 meg a végén bevisz egy utolsó bivaly erős gyomrost. Minden hangjában rád telepszik és nem hagy menekülő utakat. A végeredmény pedig egy fél órás utazás egy mély, sötét forgatagban.

Nincs olyan pillanata az OTMTD-nek, amit ne élveznék. Pedig alapvetően elvárnám a Will Haventől, hogy jó 50 percben, néhány 5-6 perces monstrummal jelentkezzenek, de a rövidsége ellenére is, minden újrahallgatással közelebb érzem magamhoz a lemezt. Talán nem a legkönnyebben befogadható banda a Will Haven, de ha van szabad fél órád, amikor elmerülnél a gondolataidban, és erre egy olyan lemezt keresel, ami a leginkább lenyom a föld magjáig, hogy onnan pillanatokra felrántson a felszínre, majd visszanyomjon, akkor az OTMTD az amit keresel. Le a kalappal a Will Haven előtt! Még tőlük sem vártam volna ennyire karakteres és hatásos albumot.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr697475218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum