RockStation

Májusi Accept aranyat ér: Accept, Reed’s Cool @ Barba Negra Music Club, 2015. május 26.

2015. június 01. - viliricsi

0accept2015_55.jpg

Több éves ismeretségünk ideje alatt még sosem láttam olyan boldognak főszerkesztőnket, mint amikor közöltem vele: magánéletiekkel keveredő munkahelyi okok miatt legjobb esetben az Accept második vendégzenekarát kaphatom csak tollvégre erre a május végi, kalóztanyás metal happeningre vonatkozólag. Végre egy nem regény-folyam hosszúságú koncert-beszámoló Ricsitől - gondolhatta szegény.

Én viszont aggódtam. A (nagyrészt) német alapvetés napra pontosan fél éve hirdette Budapesten az igét; ez máris több lehetőség, mint amennyit a legtöbb helyi biztosít koncertjei látogatására.Az Accept életmű-szinten amúgy is egy fix tájékozódási pont a heavy metal térképen.

Mi újat lehet hát róluk írni?
Aztán jöttek a témák. Korábbról itt vannak a tagcserék. Herman Frank ritmus-gitáros és Stefan Schwarzmann dobos nem voltak képesek feltörekvő másik csapatuk dolgait összeegyeztetni az anyazenekar sűrű programjával. Októberhez képest tehát máris két új tagot csekkolhat(t)unk.

És itt van ez a helyszín-mizéria. Meg a tízórás csendrendelet, ami olyan helyeket is áldozatául tudhat, mint a Barba Negra Track, ahol maximum a békák párzását a Kopaszi-gáton, a halak lelki békéjét a Dunában, esetleg egy-két irodaházi őr szundítását zavarhatta volna a hangos zene. Ne ragozzuk tovább, mert utólag arra is fény derült a sötét éj dacára, hogy jó helyszínnek bizonyult a „sima" Barba Negra, tekintve a csarnokból való kilépés után minket fogadó "őszi" esőt.

Legyünk őszinték: szégyenben ugyan nem maradtunk, de gond nélkül elfértünk a teremben. Ilyen koncert-bőségtál előtt ülve kevésbé érdekes egyazon banda hat hónapon belül kétszer, de azért akadnak fanatikusok, vagy csak egyszerűen lemaradtak pár százan a pecsa-buliról (vagy újságírók). Nagy kérdés volt még, hogy a setlist hogyan alakul, tekintve, hogy ez még mindig a Blind Rage tour.

Vágjunk a lecsó közepébe: a műsor gerince - beleértve a ráadást - ugyanaz maradt mint az előző körben. Érdemi változást talán csak az jelentett, hogy a fiúk ezúttal nem hagyták ki az elvben kihagyhatatlan Midnight Movert. Valószínű, hogy a 2014-es Blind Rage album dalaival variálhattak, de én nem tartozom azok közé, akik „rongyosra" hallgatták, ezért ez nem tűnt fel annyira. Megelégedtem azzal, hogy az egyetlen nóta, amit innen elraktároztam "slágereim" közé, a Dark Side of my Heart megbújva bár, de ott figyelt a setlist utolsó harmadában. Hazudok, mert most valahogy a Dying Breed is nagyon jól működött, s a közönség-reakciókból ítélve ezt nem csak én véltem így.

0accept2015_47.jpg

Szerencsés módon rögtön az elején túlestünk a legnehezebb pillanaton: Markék ismét a Stampede-del indítottak. Talán egy Primal Fear számként elmenne ez, de Accept lemez-, és koncertnyitóként... Szerencsére egy Stalingrad-i kirándulás meghozta a hangulatot; a boldog közönség még a gitárrészeket is "elénekelte" nem beszélve a szovjet himnusz-betétről. A hasonlóan történelmi vörös zászló (Accept felirattal közepén) lengetése ezúttal elmaradt.

A  (nem) „lengető" Mark Tronillo ezen felül is hozta szokásos, szerény, visszahúzódó formáját. Nagyjából a hetedik szám környékén köszönt be nekünk. Többnyire a feje feletti lámpáknak énekelt. Ettől függetlenül persze minden egyes hangot csúcsra átélt. Ő ilyen, és kész. Nekem speciel pont így szimpatikus a szakma sok harsányabbnál harsányabb figurájával szemben. Szerintem Udot sem hiányolta senki.

Milyen jó, hogy az Acceptben mindenki saját magát adhatja! A frontember voltaképpen Wolf Hoffmann, nem csak jól bejáratott pózai miatt, melyek mögött azért ott a mérhetetlen lelkesedés. Jó partnere mindebben Peter Baltes basszusgitáros. Elképesztő, hogy a két őstagon milyen szinten nem fog az idő!

Az új fiúk közül Uwe Lulis viszont egy öreg varázsló elmélyültségével tolta a gitár-riffeket. Christopher Williams, az új dobos pedig éppen féktelen vadságával mutatta ki e muzsika iránt érzett szeretetét. Egy pillanatra el is kerekedett szemem, mikor a két ütővel csapkodó mellé másik két „keze" is felemelkedett. Végül ráébredtem: egy technikus igazítja a lezúzott dobmikrofont. Hogy a jóembernek baja nem esett, ékes bizonyítéka Christopher és az Accept-család tökéletes összhangjának.

Ha már szóba került a technika, állapítsuk meg: annak ördöge csakúgy, mint ősszel, most sem vásárolt jegyet a bulira. Sőt, paradox módon túl jónak tűnt a sound: a cd-minőség kiemelt cinjei helyett jöhetett volna egy kis gyomor-masszás lábdob, illetve basszusgitár segítségével. De így is felüdülést éltem meg a két héttel ezelőtti Sonata Arctica hangzásvilágához viszonyítva.

0accept2015_34.jpg

Ha nem adna negatív képzettársításokra okot, egyfajta „metal discoként” jellemezhetnénk azt, ami ezen a Pünkösdöt követő kedden lezajlott a Negrában. Minimal-showt hoztak ugyan a fiúk (nem számítva a füstoszlopokat és a fél színpadot beterítő cucc-hegységeket), de a stroboszkópok fénye mögül előkúszó, jó értelemben vett „slágerek” e szóösszetétel leírására ösztönöznek.

És tényleg. Szinte akármi jött, mondjuk a London Leatherboys, oldalba böktük a mellettünk állót: „ez a legjobb daluk”! Majd a Loosers and Winners következvén: „Ja, nem, mégis csak ez”. És így tovább, végig a setlisten át. Az újkori Shadow Soliders többi nótától eltérő karakterével fantasztikus módon fűszerezte a programot, s ezt a közönség is érezte. A 2009-es re-union utáni nóták mélyebbnek, sötétebbnek tűnnek direktebb eleiknél.

Lehet, hogy nem ésszerű kétszer – minimális eltéréssel – ugyanazt a programot meghallgatni. De a metal muzsika világában nem az észérveké, hanem az érzelmeké a főszerep. Ezek azok a dalok, melyek harminc éve, csaknem minden egyes napon az agyban cikáznak. És ahogy tálalják őket! Az aztán végképp porba döngöl minden hakni-gyanút! Azzal együtt, hogy ismét elvették tőlünk a „spontán” ráadás illúzióját. Habár az már rég elveszett. Mindjárt gondoltuk, hogy Wolfék nem engednek el minket Metal Heart és Balls to the Wall nélkül.

Ui.: ígértem az elején, hogy legalább az egyik vendégzenekart elkapom. Odaérkezésemkor a Red’s Cool már javában zakatolt…de valahogy nem gázolt el. Tizenkettő egy tucat glam metaljuk alatt azon szórakoztam, hogy ismerősöknek küldözgettem a basszerről és az egyik gityósról készített fotóimat, de csak amiatt, mert e jeles emberek egy-egy szupersztárra, nevezetesen Bon Jovira és Ozzyra hasonlítottak valamelyest. Egy valaki el is hitte, hogy ők lépnek fel Accept előtt.

Az énekes ficere az este folyamán ott téblábolt a népek közt. Nyugodtan tehette: nem állították meg közös fotókészítés céljával. Ha egyszer világsztár lesz, majd elmesélem az unokáknak, hogy együtt pisiltem vele. De ez nem valószínű. Nem az unokák, a másik felvetés.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr577506114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum