Aki arra számított, hogy az idei Sundance fesztiválon debütált Montage of Heck majd pótolja az előző Nirvana életrajzokból kimaradt hiányosságokat lehet, hogy csalódni fog. Persze a Brett Morgen rendezésében napvilágot látott mű erős vigaszt nyújt a kellemes animációkat kereső nézőknek, de fájó űrt hagy a történet egészére kíváncsi érdeklődőkben.
A Nirvana legendára és a Kurt Cobain jelenségre csak az elmúlt húsz évben könyvek, filmek, életérzés kampányok, divatirányzatok, unalomig ismételt személyes visszaemlékezések tucatjai épültek. Ennek ellenére a kollektív tudatalatti a jelek szerint még mindig nem tud betelni az aberdeeni/olympiai/seattle-i banda és a sokszor utolsó klasszikus rocksztárnak nevezett Kurt Cobain történetével, ezért nyilvánvalóan szükség volt egy újabb ”minden eddiginél emberibb Kurt Cobain portréra”.
A film az idei Sundance fesztiválon mutatkozott be először, míg a televíziós premier az HBO-n volt, május 4-én. A legendák szerint a felvétel ötlete egészen 2007-ig nyúlik vissza, amikor is Brett Morgen és Courtney Love úgy vélték: a világ még mindig nem tud eleget Cobainről, tehát időszerűvé vált egy újabb, most már teljesen fesztelen és lenyűgözően szabad Kurt dokumentumfilm megalkotása. 2015-re ugyan Kurt Cobain arca már minden második pólóra rá volt nyomva, a film mégis megszületett. A hónapokon át pánik és eufória között tartott életérzés marketing sikeresnek bizonyult, a kiszivárogtatott előzetesek miatt pedig úgy tűnt: eljött a hithű rajongók ideje.
Elöljáróban annyit, hogy a több mint két órás film címe egy régi Kurt Cobain felvétel nevéből ered finoman utalva arra, hogy az alkotásban az életrajz bemutatása mellett a nyilvánosság előtt eddig ismeretlen Cobain rajzok, skiccek, hang- és videófelvételek is szerepelnek majd.
Anélkül, hogy lefutnánk az ilyenkor szokásos, kinek mit jelent a Nirvana kérdés köreit, vagy belevágnánk az elcsépelt – igen, 11 évesen hallottam először a Something in the way-t a kóróspusztai Coopban – múltidézésekbe máris leszögezhetjük: a Montage of a Heck alkotói kifejezetten szeretik a Charles Cross féle, Mennyeknél súlyosabb című könyv felidézését. Ez nem meglepő, mivel az említett könyv igyekszik egy kellemes, emészthető pátoszt húzni a Cobain jelenségre nagy kár viszont, hogy így elsiklik néhány aprónak tűnő, bár annál jelentősebb életrajzi mérföldkő felett.
A Montage of Heck sajnos szintén ezt a struktúrát követi, azzal a kivétellel, hogy ez az alkotás – a készítők és a lelki, illetve anyagi támogatást nyújtó Cobain család szerint is – igyekszik emberibb oldaláról megközelíteni a legendát. A legnagyobb probléma mégis az, hogy a film olyan részleteket hagyott ki a nagy és kultúrtörténetileg jelentős sztoriból, amelyek alapvetően határozták meg az énekes zenei és filozófiai nézeteit. Ezért, bár a Cross könyvvel ellentétben nem kezdik el szépíteni a művész karakterének árnyoldalait, mégsem mesélik el az egész történetet. Így az olyan nézők, akik nincsenek tisztában a legfontosabb életrajzi állomásokkal, nem nézték végig az eddigi dokumentumfilmeket, vagy nem hallgatták meg a komplett a Nirvana életművet és úgy alapvetően az MTV Unplugged-on kívül nem tapasztaltak többet az együttes munkásságából, a két órás film után sem kapják meg a remélt felvilágosítást.
Természetesen nagyon szépek az animációk, az átvezetőként szolgáló vizuális trükkök, és a Kurt Cobain rajzokból, skiccekből és gondolatokból összegyúrt képkockák. Mégis. Ez csak cukormáz egy nagy-nagy kihagyásokkal házaló életrajzi történet felett.
A filmben pozitívum, hogy próbálták olyanokat is megszólaltatni – akár a Cobain családból is – akik eddig jobbára hallgattak az ikon életében betöltött vélt és valós szerepeikről. Sajnos így is elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy kifejezetten a családnak készült dokumentumfilmmel állunk szemben, de ettől függetlenül nagyon jó volt látni azokat a még élő embereket, akik akaratukon kívül is formálták egy nemzedék kulturális istenének karakterét.
Nagyon jól működött Tracy Mandiner kikérdezése is, mivel Kurt Cobain első barátnője eddig nem igazán szerepelt a korábbi visszaemlékezésekben és nem is igazán tudta eloszlatni a minden életrajzban kimondatlanul is rásütött balfasz barátnő képet. Most sem végezte ki a ráhúzott sablonokat, de nem is erősítette meg azokat, helyette reális, hús-vér emberként mondott jót és rosszat a kapcsolatukról. A mára már jóindulatú, puha háziasszonnyá szelídült egykori punk barátnő emlékei kifejezetten üdítően hatottak a közel húsz éve tartó folyamatos mítosz kreálás bulvár mocsarában.
Hasonlóan jó volt újra látni Krist Novoselicet. A zenekaros marketingben és talán amellett is mindig vidám basszusgitáros visszaemlékezései nem tettek hozzá, nem vettek el az eddig ismert Kurt elemzéseiből, a filmben mégis megnyugtató, ártatlan, szép és kedves pillanatokat okoz a jelenléte. Azonban már ezen a ponton is lehetne panaszkodni, mivel Dave ’ugye tudjátok, mennyire jó arc vagyok’ Grohl sajnos kimaradt a nagy megkérdezésből. Nem úgy, mint Courtney Love, akinek a mellbimbói már-már főszerepet kaptak a dokumentumfilmmé gyúrt házi videókban. Természetesen teljesen mindegy, hogy ki mennyire utálja vagy tartja megosztónak, egész egyszerűen kihagyhatatlan a Nirvana történetből – mint ahogy Lana del Reyt sem tudják megkerülni a mai kortárs életérzést elemzők, ugye.
Hogy Love mennyit használt, vagy mennyit ártott Kurt Cobainnek örök vita tárgya marad, mint ahogy az is, hogy hol kezdődik az önmagával birkózó, amúgy tehetséges, izgalmas művész és a botrány köré nőtt, irritálóan exhibicionista feleség szerepe a világ egyik legismertebb rock feleségénél. Igazat mondott-e vagy hazudott? Vajon a bulvár és hírverés nélkül a Hole ma nagyobb ismeretségnek örvendhetne-e? Olyan kérdések ezek, amelyeket még mindig nem lehet elválasztani a Cobain jelenségtől.
Mindenesetre a filmben közvetlenül az első Courtney jelenet után kezdetét veszi a Nirvana és úgy az egész korai kilencvenes évek seattle-i zenei robbanását, hátterét és kulturális következményeit mélyebben ismerők kálváriája. Miért maradt ki Olympia? Mióta lett a Nirvana csak seattle-i és/vagy aberdeeni banda? Hol van Toby Vail? Hol van az a nő, akinek meglátásai, na meg persze úgy az egész olympiai zenei színtér alapvetően formálták át Kurt Cobain ízlését és filozófiáját? Egy olcsó animációt sem kapott. Se ő, se az egyik legfontosabb életrajzi állomásként ismert Olympia sem. Hol vannak a kor punk zenészei, a városkában tanyázó kőkemény feminizmus, a Riot Grll mozgalom, Kurt akkoriban kialakult és élete végéig makacsul tartott elképzelései, és a heroin kipróbálásának első, ide köthető időszaka? Hol van az a rész, hogy Kurt mennyire beépítette ezeket a szűk rétegekhez köthető szemléleteket az ő amúgy populáris, nagy tömegeket megcélzó, már-már stadion rock elképzeléseibe? Olympia nélkül Kurt Cobain vajon nem-e egy mai napig Skid Row néven futó banda, C kategóriás motoros találkozókon ténfergő együttesének énekes-gitárosa lenne?
Természetesen, ha már itt tartunk, muszáj megemlíteni az Everett True féle könyv teljes hiányát is. Nem igazán érthető, hogy miért akarják a kellemetlen, idegesítő, azonban az egoizmusát és érdekes perspektíváját leszámítva rock életrajzi mérföldkőnek is kikiáltható Everett True Nirvana életrajzot kipicsázni. Teljesen értelmetlen, hogy egy dokumentumfilmet készítő rendező nem érzi a szükségét annak, hogy beszéljen egy közel 700 oldalas könyvet író zenei újságíróval, aki gyakorlatilag minden, Cobaint kicsit is ismerő zenésszel és exbarátnővel elmélkedett. Ráadásul jóval a Montage of Heck előtt sikerült egy emberi, korántsem makulátlan képet felvázolnia az egyik legjelentősebb banda születéséről, ragyogásáról és széthullásáról.
„Ha létezik olyan város, amely a magáénak mondhatja őket, az Olympia – mondja Slim Moon. Olympiában éltek, azon nyomban otthagyták Aberdeent, amint csak tehették. A zenekar egész karrierje alatt – onnantól kezdve, hogy felvették az első demót a Nevermind albumhoz – egészen addig, amíg első nem lett a slágerlistákon – Kurt Olympiában élt. Hívhatjuk őket aberdeeni zenekarnak is, ha mindenáron ragaszkodunk hozzá, de nem nevezhetjük seattle-i bandának….A másik dolog, amiért szerintem a Nirvanáról elmondható, hogy olympiai zenekar, a hatalmas átalakulás, amelyen keresztül mentek a Beeswax napjaitól és az eredeti demótól kezdve - folytatja a kill rock stars kiadó főnöke - Először csak arról szólt a dolog, hogy a Melvinst és a Scracth Acidet utánozzák. Kurtnek az első naptól kezdve popos érzékenysége volt. Egyszer eljátszotta nekem az első dalt, amelyet írt és teljesen úgy hangzott, mint a Boston. Hardrock himnusz volt. Popdal. Egy kicsit kemény volt, de popdal volt, nagyon jó dinamikával. Egy ideig lemondott erről a hangzásról, mert nem volt neki elég menő, amikor Scracth Acidet hallgatott” - olvasható a könyvben, és ha jól beleásod magad a dalokba, emellett végighallgatod a könyvben szereplő, inspiráció forrásként megnevezett bandákat, tényleg teljes képet kapsz. Ezért újra felmerül a kérdés: hol vagy Everett? És miért nem érezték az alkotók szükségét annak, hogy tényleg mindenre kitérjenek, és a cél érdekében olyan embereket is megkérdezzenek, akik valóban jelen voltak és végigélték az egész jelenséget.
Fotó: Everett True
Persze, szép a film, de az ígéretek közül semmit sem teljesített. Nem izgalmas, az pedig, hogy újszerűnek nevezzük végképp túlzás lenne. Érdekes, hogy még mindig ki lehet szúrni a közönség szemét pár aranyos képkockával, vagy olyan műbalhé képzetekkel, mint amilyen például Frances Bean Cobain - minden bizonnyal- Lukács Lacitól kölcsönkért, ’Köpök rátok’ Nirvana közönye.
A film így sem lesz csőd, így sem tűrhetetlen. Csupán egy követhetetlen gif halandzsa a mai Instagram barát emészthetőségnek dedikálva. Némi droggal és cukorsziruppal.
Inkább hallgassátok végig az In Utero-t kétszer. #tényleg
Mit ajánlunk helyette? Hype, Everett True könyv, 1991: The Year Punk Broke
http://cobainfilm.com/
https://www.facebook.com/cobainmontageofheck
Képek forrása: Montage of Heck official, rollingstone.com
