RockStation

Az ekliptikus kóma rabságában: Between the Buried and Me - Coma Ecliptic (2015)

2015. június 15. - theshattered

between_the_buried_and_me_coma.jpg

Nem titok, hogy ezt az albumot már előre az év albumának könyveltem el. Persze ebbe még beleszólhat a Slayer (és talán a Lamb of God) is, de kétlem, hogy bármi más letaszíthatná ezt a CD-t az évvégi listám éléről.

A Between The Buried And Me iránti rajongásom a Colors album idején kezdődött és azóta is töretlenül tart. Talán a szintér ismerőinek nem nagyon kell ecsetelni, hogy akkor a prog metal(core) egyik alapalbumát rakták le az asztalra Paul Waggonerék. Az a lemez az elejétől a végéig tökéletes volt, ahogy az utódja, a The Great Misdirect is. Aztán 2011-ben jött a Parallax EP és végre 2012-ben sikerült megnéznem őket élőben is a Dürerben. Ahogy várható volt, élőben is lepirították az ember arcát a Peripheryvel, így természetesen az addigi nívójuk tovább emelkedett az én szememben. Majd szintén a koncert évében jött a következő teljes album is. Nagyon jól sikerültek ezek is, habár egy kicsit (de tényleg csak egy hangyányit) kevésbé éreztem erősnek Thomas Gilesék akkori eresztését, így reméltem, hogy megint le fogják alázni a színteret ezzel a koronggal. De arra én sem mertem volna gondolni, hogy ennyire combos lesz az eredmény!

Amikor kijöttek az előzetes infók a lemezről, már nem nagyon bírtam magammal, folyamatosan csekkoltam, hogy nincs-e valami hangfoszlány, mézesmadzag, valami, amivel csökkenthetem a zeneéhségemet. Aztán szépen kezdtek szállingózni a dalok, először a Memory Palace, majd a videót is kapott The Coma Machine, legutóbb pedig a Famine Wolf. A szám természetesen felfelé görbült, az első mondatban megfogalmazott kvázi tételmondat tovább erősítette önmagát.

A Coma Ecliptic ismételten egy sztorizós album lett, az alapkoncepció szerint egy kómába esett emberke korábbi életein utazhatunk végig. Ebből lejön, hogy megint nem egy egyszerű történettel szembesítenek minket, de ez azt hiszem, ezen a szinten elvárás is. És ennyi év után megint nem kell csalódnunk. Miért is?

Mert egyszerűen zseniális az album! Kihangsúlyozom: zseniális! Akármennyire elcsépelt ez a szó, nem találok más jelzőt erre a mesterműre. Az egyik legnagyobb előnye, hogy a már megszokott, a zenekarra jellemző muzikális elemek mellé úgy hozzák be az újdonságnak ható pillanatokat, hogy egy pillanatra sem lankad a hallgató figyelme. Észrevehető, hogy most saját magukhoz képest egy kicsit dallamosabbra, helyenként Queenesre, Dream Theater szerűre vették a figurát, de ez csak egyszerű hatásként és nem nyúlásként érzékelhető (talán a The Coma Machine zongorás része hajaz egy kicsit direktebben Mercuryék hagyományosabb elemeire, de ennyi bőven belefér).

btbam2_eredmény.png

A Node-al nyitó egy órás zenei utazás nem hagy pihenni egy percig sem. Igazából, ahogy bármelyik történetmesélős albumnál, itt sincs sok értelme nincs dalokat kiemelni, de azért a The Coma Machine pattogós üteme, vagy a Turn on the Darkness szinte vidám dallamú refrénje megéri egy két szép gondolatot. Nyilvánvaló, hogy nem csak ezek a jó pillanatok, hiszen minden dal rejt magában valami érdekességet. A folyamatosan hullámzóra vett zenei világ és a The Ectopic Stroll hamiskás zongorajátéka valamint szintén kvázi táncra hívó ritmikája szinte kiverhetetlen az ember fejéből. A lemez végén, miután a szintén brutál jó Memory Palace lecsengett, természetesen megjelennek a zenei visszautalások is, melyeket nagyon szépen oldottak meg. A záró duó (Option Oblivion, Life in Velvet) a gyönyörű szólók mellett a visszatekintéseknek adják át a terepet, így átélhetjük az emlékezetesebb hangszeres pillanatokat újra. Talán zárásként (meg még korábban is egy-két helyen) még a késői Beatlestől is elleshettek némi dallamvezetési technikát. Le a kalappal a sokszínűségért. Tényleg. Most talán nem ugrálnak annyit, pláne nem olyan nagy hirtelenséggel a stílusok között, mint korábban, de hogy őszinte legyek, itt annyira nem is hiányzik.

Mit is mondhatnék röviden erről az albumról? A srácok most sem szórakoztak, konkrétan számomra az eddigi legérettebb, legjobb alkotásukat szabadították rá a világra. Lehet, hogy elfogult vagyok, de az én részemről jár a max pont! De ezt mindenki maga döntse el, a csalódás kizárt. Természetesen ott a helye az évvégi listám tetején (és a polcomon) a CD-nek, már csak egy újabb magyarországi koncert hiányzik. Reméljük ezt is orvosolják hamarosan. Aztán a kérdés csak az, hogy az elődjeihez hasonlóan, ezt az eposzt is egyben előadják-e majd…

Between the Buried and Me Official
Between the Buried and Me Facebook

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr557541470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum