Redoing Ruin: Darkest Hour, Weedeater, Haw, One Reason To Kiss @ Budapest, Dürer Kert, 2015.06.14.

2015. június 22. - magnetic star

dsc_0454.JPG

Sajátságos találkozója volt az este a metalos hangzású hardcore-nak és a füstös southern / sludge vonalnak. A főszerep természetesen Washington hőseinek dukált, akik ezen a turnén, egyik alapművük teljes egészében való eljátszásával ünnepelték húszéves fennállásukat – de történtek itt egyéb érdekességek is.

A One Reason To Kiss ugyanazzal az elszántsággal és magabiztossággal nyomult a Dürer Kert nagyszínpadán, mint egy általam a közelmúltban látott kisebb klub-bulijukon. Szemán Dávid énekes és Major Szabolcs bőgős-vokalista vitte a prímet mozgásban, ők ketten tényleg megállás nélkül pörögnek. A nézőtérre (pontosabban arra a kevés szemlélőre, aki már akkor ott volt a teremben) ezt a lelkesedést és lendületet nem sikerült átragasztaniuk, de az új EP-re kihegyezett közel félórás műsort legalább a maguk örömére becsülettel végigzúzták.

dsc_0081.JPG

A Haw hasonló terjedelmű szettje alatt csak bele kellett hajolnunk a zenekarral együtt a vastag, húsos, belassult riffekbe, na meg a Binder Gazsi dobos által diktált húzós ütemekbe, és jókat bólogatnunk ezekre. Pláne mivel a hangosítás is teljesen az ő oldalukon állt, és egy gitárral is a kellő súllyal kaptuk az arcunkba a tavalyi album, illetve a 2009-es demó legjavát. Makó Dávidra – aki manapság az akusztikus The Devil’s Trade szólóprojektjét is működteti – tavaly a Trouble előtt a Stereochrist soraiban alig ismertem rá, akkorát fejlődött énekesként és előadóként is. Ezt az óriási előrelépést most (éppen egy The Devil’s Trade koncert után nem sokkal) ismét konstatáltam.

dsc_0162.JPG
Amilyen szegényes „étrendet” sugall a „Dixie” Dave Collins bőgős-énekes (lásd még Buzzov-en, Bongzilla stb.) vezette Weedeater neve, pontosan olyan egyhangúnak – hogy stílszerű legyek, íztelennek – találtam a trió muzsikáját. Némi adalék ehhez, hogy mindhárom tag úgy is néz ki, mint aki valóban mást sem fogyaszt, mióta az eszét tudja... Az oldalt fordított dobcuccát igen erőteljesen és látványosan csépelő Travis „T-Boogie” Owen játékát érdemes volt figyelni. Az idén negyvenharmadik életévét betöltő, de ősz szakálla miatt jóval idősebbnek tűnő Dixie is hozta – a gitárral minimum egyenértékű – bőgőn a szutykos sludge témákat, ahogy elvárható. Emellett a viszkisüveget is gyakran emelte a szájához és pörgette az ujján, egy alkalommal meg a tufaság netovábbjaként a publikum szeme láttára dobta ki a taccsot (!) két szám között, majd nyomta tovább a bulit, mintha mi sem történt volna. (Igaz, ekkorra már túl voltunk egy rövid áramszüneten is, úgyhogy mi zavarhatott volna be?) A kevés izgalmat és egyedi karaktert rejtő, Dixie monoton krákogásával is megterhelt nóták azonban nem hagytak bennem mély nyomot.

No, vajon lehet-e rontani olyan ordító ziccer-helyzetben, amikor a hozzánk, mondhatni, hazajáró Darkest Hour alsó hangon ötszáz ember előtt lép színre és döngeti el a komplett Undoing Ruin albumot – tehát rögtön másodikként érkezett az egy évtizede kihagyhatatlan Convalescence! –, de összességében is csak két lemezről nem fér bele semmi a programba?

dsc_0451.JPG
Hát, behúzni végül behúzták a meccset Mike Schleibaumék (profikhoz illő módon), bár közel sem makulátlanul. Magán a csapaton persze nem múlott semmi. A megújult ritmusszekcióból Travis Orbin dobos igazolta, hogy jó választás volt a posztra, Aaron Deal basszer meg a fazonjával és színpadi munkájával is remekül passzolt a frontvonalban küzdő, metalos kinézetű „keménymaghoz”. Gond elsősorban a sounddal akadt. Nagyjából a koncert feléig valami iszonyú tompán búgó, alig kivehető hangmassza – ezen nyilván a gitárokat értem – kísérte a dobot és az éneket. Ezt bizony sokkal előbb kellett volna orvosolni!

Talán ennek is betudható, talán nem, mindenesetre a közönség részéről is hevesebb reakciókra, nagyobb beleélésre számítottam. Ehhez képest nem vetette szét a rock n’roll a ház oldalát. Visszafogott mozgás, mérsékelt circle pit és színpadmászás, még John Henry buzdítása ellenére is. Holott bármennyit csiszolódott és finomodott idővel a zenekar megszólalása lemezről lemezre, a korai korszakban megtapasztalt és megszokott gyilkos lendületből élőben ma is bőven maradt benne.

dsc_0429.JPG
John konferálásaitól eltekintve minden különösebb felhajtás vagy ünnepi ceremónia nélkül hasított végig jubileumi szettjén a Darkest Hour. A rájuk a kezdetek óta jellemző intenzív élő produkcióval ezúttal sem maradtak adósaink a washingtoniak, ám láthattunk már tőlük sokkal jobb hangzású bulit. És lássuk be, hangulatosabbat is. Minden turnén becsúszhat kevésbé feelinges, a rutin segítségével „átvészelt” este – külön balszerencse, hogy ez most a banda életében speciális helynek számító Magyarországon esett meg.

FOTÓK: PÁSZTOR ZSÓFI - www.underview.hu , További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr397563274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum