Tegnapelőtt már itt volt Sopronban az alternatív, de ez sem lehetett elég ennek az iszonyatnak – gondoltam magamban, miután végignéztem a programokat és csalódottan állapítottam meg: a csütörtök délután kettőre betervezett Shell Beachen megdöbbentően kevesen voltak annak ellenére, hogy a banda lazán lenyomta az utánuk következőket. A hangosítás mondjuk közel sem volt tökéletes, de a tagokból áradó erő és energia megkérdőjelezhetetlennek bizonyult.
A fenti sorok ellenére a Shell Beach perceket mégis elhagytam, a később részletesen közölt Parkway Drive interjú miatt. Az interjú miatt, amely egyáltalán nem volt biztos, de végül rajtunk kívül csak két egyéb sajtóorgánumnak nyilatkoztak. Ezen a ponton kénytelen vagyok feltételes módba helyezni a koncepciót: ha fiatalabb lennék totálisan átélném a felhajtást. A főleg fiatal húszas rajongóknak üzenem: Winston nagyon helyes, kedves, szép beszédhangú, szexi mosolyú. És mezítláb, a tetkóit boldogan mutogatva üldögélt egy félig leszakadt Kiscsillag felirat alatt miközben tömör és intelligens válaszokat dobott vissza minden kérdésemre. Ha zsenge rock buksza lennék, már az esküvőről hallucinálnék.
A beszélgetés után még volt idő arra, hogy belehallgassak a FiSH! fellépésébe. A zenekar most is befűtötte az amúgy már forró délutáni teret, és becsületesen beharangozta az utána következő bandákat is. Nem voltam ugyan meggyőződve róla, hogy a kiemeltnek szánt Rise Against máshol nem éppen a F!SH műsorsávjában lépne fel, de az amerikai zenekar koncertjére kilátogató tömeg – mint kikerülhetetlen tény – elhessegette a maradék ellenállásomat.
Az üresjáratnak tekinthető percekben viszont két olyan programot tűztem ki, amelyek közül az egyik totálisan eltér szeretett online platformunk célkitűzéseitől, a másik pedig túl komoly lehet egy zenei fesztiválon, de talán egy hűvös szobában olvasva érdemes lehet elgondolkozni rajta.
Tehát a tini metalcore és ifjú metalcore álpunk divat rock- és metál bandák után, között és előtt gondoltam átparádézok a Jana Színpadhoz, ahol nem kisebb alternatívság tette tiszteletét, mint a Bermuda. Már azelőtt átjárt az iszonyat, mielőtt rájöttem: sokkal többen vannak ezen, mint a Shell Beachen, de a valódi pánik csak a háttérként kivetített Pink Floyd borítóra hajazó ’díszlet’ felbukkanásakor manifesztálódott. Ekkor megcsapott a virágzó bölcsészség jól ismert szaga és mielőtt lepörgethettem volna lelki szemeim előtt a csapat remek low budget klipjeit, el is kezdődött a koncert. Azt hiszem a Szex és Jóga című dalnál eltört bennem valami, amit talán csak Lemmy adhat vissza nekem újra. Nem tudom, hogy melyik fogalmat, a szexet vagy a jógát érzem távolabb a Bermudától, de az a tény, hogy ennyi embert érint ez délután öt órakor hazánk meghatározó zenei fesztiválján… minden jó érzésű zeneszerető lényt elgondolkodtatna. Vagy kiakasztaná a bullshit mérőt. Ízlések és pofonok, magamnak kerestem a bajt, de muszáj volt meggyőződnöm arról, hogy mi az, ami elvileg stílusformáló és trendteremtő. Elvileg.
Ha már a trendeknél tartunk- zeneipari beszélgetések, Diákhitel sátor. A Cloud 9+ a vendég, akik épp a promoterek érdeklődési köréről elmélkedtek. Európai terjeszkedés, tippek és jó tanácsok. Nagyon szívesen végighallgattam volna egy összeszedett, komoly kérdésekre komoly válaszokkal készülő, igazi vitát generáló és tényleges tervekkel felruházott kis előadás félét, de a megszokott nesze semmi fogd meg jól még elég kívánatos alternatívát jelent – ezek szerint. Ennél a Parkway Drive énekese is kézzelfoghatóbb ötletekkel látta el a fiatal zenészeket (mint ahogyan az az interjúból ki is fog derülni – maradjatok velünk).
Koncertekre visszatérve. Ignite, és Parkway Drive. Téglás Zoliék valószínűleg hőgutát kaptak a show végére, de ez nem vette el a kellemesen amerikai akcentusú énekes erejét, és kellőképpen szétcsapta magát és a publikumot is. Sokan voltak – de tudjátok mit? Az Ignite totálisan megérdemelte a közönséget, mivel teljesen leszarták a fizikai körülményeket, a gatyarohasztó meleget és az tűző napot. Feketében, becsületesen igázták le a nagyérdeműt.
Parkway Drive. Szemtelenül fiatal közönség, lángcsóvák és totális felpörgés. Megértem a rajongóikat, igazi dühös dalok, tehetség és jól felépített külső, szóval mindenük megvan ahhoz, hogy még ennél is népszerűbbek legyenek. A már sokszor említett interjúban erre is visszatérünk.
Az ausztrál formáció után kíváncsi lettem a Rise Against produkciójára. A chicagoi csapat fellépésére még fiatalabb tömegek érkeztek, a fotósoknál pedig körülbelül 17 év volt az átlagéletkor. Már az első négy számnál történtek csodák: az énekes megsimizte a tömeget, a gitáros nyaktörő ugrálásokba kezdett, üvöltés, hörgés, eksztázis. Mégsem kellene belőle több, mégis tizenkettő egy tucat divatbandaként tündökölt, a korrekt és jól ’megkomponált’ album ellenére élőben üres. Máshol nem is biztos, hogy ekkora szerepet kapna.
Ma jön Lemmy. Lemmy is rock and roll, rock and roll is Lemmy. Hogy a kisugárzással rendelkező kevesekről is beszéljünk. Ma is ott leszünk, ma is bent leszünk a sűrűjében, ma sem vesz meg minket az alternatív és ma sem hagyunk titeket cserben.
#staytuned #part2
