„Ha folyamatosan tanulsz, akkor folyamatosan fejlődsz is” – interjú Mike Schleibaummal, a Darkest Hour gitárosával

2015. július 07. - magnetic star

mike_schleibaum_2.jpg

A washingtoni Darkest Hour idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Ilyen hosszú időszakot egy interjú keretében felölelni eleve képtelenség, legfeljebb bizonyos különösen fontos epizódokat lehet felidézni, ám Mike Schleibaum gitáros és társai nem csupán a nosztalgia és múltidézés jegyében töltik az évet, így a zenekar jelenére és jövőjére is kitértünk.

Milyen érzés sokadszorra is eljutni Magyarországra? Hogyan alakult ki a zenekar speciális kötődése az országhoz?
Mike: A mostani turné és az azt körülvevő nosztalgikus őrület mögött lényegében az a gondolat rejlik, honnan indult a zenekar: háromszáz, legfeljebb ötszáz fős kis hardcore bulikat nyomtunk folyamatosan világszerte, és közben állandóan ott lebegett a szemünk előtt az a régi álmunk, hogy Európában koncertezhessünk. Az európai zenék akkora hatást gyakoroltak ránk, amellett pedig annyira szerettünk volna utazni és más kultúrákat megismerni, új arcokkal találkozni, hogy Európa lett az akkori végső cél a banda számára. Aztán átjutottunk, és a turné közben jöttünk rá, hogy az új kultúrák megismerésénél is többet jelent, ha nagyszerű barátokat találunk. Az első európai túránkon történetesen egy magyar hardcore csapat, a Dawncore volt a társunk. Nem tudtuk, mire számítsunk, és komoly nyelvi akadályok is adódtak, a dobosuk akkoriban egyáltalán nem beszélt angolul. Ám ennek ellenére jól összebarátkoztunk velük. A turné életre szóló élményt adott, Magyarország pedig – különösen Budapest – befogadott bennünket, hiszen kapcsolatot találtunk az itteni színtérhez azáltal, hogy ezekkel a számunkra azelőtt ismeretlen srácokkal turnéztunk. Óriási szerencsénk volt, mert kitűzhettük itt a zászlónkat, és pályánk során jó párszor visszatérhettünk ide. Ha most azt kérdezed, gondoltam volna-e, hogy ez valaha megtörténik, akkor persze azt mondom, nem. Egy álmunk vált valóra azzal, hogy több mint egy évtizede rendszeresen járhatunk vissza ezekre a tőlünk oly távoli, hozzánk mégis közel álló helyekre. Ha meg azt kérdezed, hol játszana a Darkest Hour egy jubileumi turné keretein belül, akkor Budapest kétségkívül az első öt lehetséges helyszín között jut eszembe, annyira fontos hely a banda számára!

Az említett jubileumi turné most meg is valósult. Hogyan foglalnád össze az idén tíz éves Undoing Ruin lemez szerepét és jelentőségét a zenekar életében? Ez az eddigi legsikeresebb albumotok?
Mike: Nehéz volna azt állítani, hogy ez a valaha volt legnépszerűbb Darkest Hour lemez. Mert hát mi a mérce? A lemezeladások? Az azért nem fair, mert a lemezeladások a pályánk kellős közepén estek vissza durván. Az Internet? Az azért nem fair, mert mi már azelőtt kihoztunk két albumot. A listás helyezések? Az újabb lemezeink jutottak a legmagasabbra. Azért választottuk az Undoing Ruint, mert nyilvánvalóan olyan album, amely megérinti az embereket, és amelyről beszélnek, méghozzá a világon mindenütt. A Hidden Hands Of A Sadist Nation kissé szélsőséges, a Deliver Us elég progos – az Undoing Ruin viszont szerintem pont középen van. Ha szereted a zenekart, akkor vannak olyan dalok a lemezen, amelyeket szeretsz. Nem olyan megosztó, mint más albumaink. Kellően kiegyensúlyozott anyag, és kellően erős ahhoz, hogy magunk mellé állítsunk vele mindenkit, aki szereti a Darkest Hourt. De játszunk minden mást is, többek között néhány kedvenc nótánkat, meg egy-két új számot, amelyek már az új tagokkal íródtak. Ez így lesz kerek. Az a jó ebben a bandában, hogy ugyanúgy építhetnénk ezt a turnét a Sadist Nationre, a The Mark Of The Judasra, vagy akár a Deliver Usra, mert akik kedvelik a zenekart, azok szerintem egész lemezekért rajonganak, nem egyes dalokért, és nagy szerencsénk van, hogy meg is tehetjük ezt.

Annak idején, gondolom, ti is megkaptátok az Undoing Ruin kapcsán – pont emiatt a „középutas” jellege miatt –, hogy eladtátok magatokat.
Mike: Nekem senki nem vágta az arcomba, hogy eladtam magamat. Ugyanígy senki nem jött oda ezzel Aaronhoz, Johnhoz vagy Travishez. A srácok keményen dolgoznak azon, hogy kivételesen jók legyenek a saját hangszerükön, és az sem akármi, amit eddig letettek az asztalra. Vannak viszont olyan rajongók, köztük hozzánk igen közel álló arcok, akik úgy érzik, a múltbeli dicsőségünket váltottuk aprópénzre azzal, hogy dallamos, akár a rádióban is lejátszható dalokat próbáltunk írni. A valóság azonban az, hogy akik így látják a dolgot, mit sem tudnak arról, mit jelent művésznek lenni. Nem váltottunk pénzre semmit. Ennek nincs más útja, mint folyamatosan próbálkozni, miközben vagy hibázunk, vagy jól csinálunk valamit. Számunkra is ez volt a legjobb, amit tehettünk: kitágítani a kereteket és próbálkozni. Ez persze elriaszthat néhány rajongót, de meg lehet kérdezni sok embert, minden Metallica nóta tetszik-e nekik. Úgyis azt fogják válaszolni, hogy nem. Ugyanúgy meg lehet kérdezni őket, minden Megadeth vagy Pantera dal tetszik-e nekik. Ugyanúgy azt fogják válaszolni, hogy nem. Az emberekben egy bizonyos módon alakul ki kötődés albumokhoz vagy zenekarokhoz, és egy művész nem csinálhat ebből személyes ügyet. Legyen egy olyan lemez, amelyhez egy adott személy kötődni tud, és amelyet különlegesnek érez. Hogy utána már egyetlen lemez iránt sincsenek ilyen különleges érzései? Legalább az az egy létezik, amely iránt vannak.

Egy speciális kiadvánnyal is ünneplitek a húszéves fennállásotokat.
Mike: Újra kiadtuk a The Mark Of The Judast, kihoztuk az új albumot limitált példányszámú, színes bakeliten, nyomjuk ezeket a bulikat… Sőt, a The Mark Of The Judas vörös színű kazettán is megjelent, szintén korlátozott számban… Szóval játszunk, és jól érezzük magunkat. Lehet, hogy a nosztalgia rossz dolog azok számára, akik a punk etikáját vallják magukénak, de pont emiatt teszünk meg mindent azért, hogy ez az egész magáról a zenekarról szóljon. Nem egy adott lemez évfordulóján van a hangsúly, hanem azt ünnepeljük, hogy még mindig játszhatunk. Nem azzal vágunk fel, hogy micsoda túlélők vagyunk.

Legutóbbi lemezetek – a nyolcadik a sorban – tavaly jött ki szimplán Darkest Hour címmel, már a Sumerian Records kiadónál.
Mike: A Sumerian nagyon sokat tett az albumért. Igen hosszú folyamat végén állt össze az anyag. Összességében elégedettek vagyunk velük, az viszont kiábrándító, hogy amilyen nagy a világ, annyira tele van szeméttel, és hogy az embernek mindezen át kell verekednie magát a művészetével. Nem kis kihívás, akármilyen jól sikerült a lemez!

A The Mark Of The Judas újbóli kiadása is a Sumerianhez fűződik, igaz?
Mike: Igen. A kiadó tulajának ez az egyik kedvenc lemeze, és úgy éreztük, itt méltó nyughelyre talál az album. Remélhetőleg nem kell már többször kiadni, hiszen négy különböző cég jelentette meg a pályánk során. Bízzunk benne, hogy megtaláltuk a helyet, ahol még egy ideig létezhet, és elérhető lehet, mert ma is sokan ezt tartják a legjobb lemezünknek. Éppen ezért muszáj beszerezhetőnek lennie.
 
Az volt a legelső albumotok, és zeneileg nem keveset változtatok azóta.
Mike: Ebben az az érdekes, hogy ha összeszedsz négy-öt embert, nem mindegyikük venné észre azokat a nüanszokat, amelyeket te vagy én igen: a produkció különbségeit, a változásokat John énekében vagy esetleg a szövegeiben az utóbbi albumokon, a borítókat... A lényeg azonban az, amilyennek az emberek a heavy metalt látják. Ezt kell megérteni. Ha tényleg szeretik, akkor azt is mikroszkóppal elemezhetik ki, amit mi csinálunk, és minden apró változást mérföldes lépésnek láthatnak. Ha valaki inkább a heavy metal perifériáján mozog, akkor nem mindig veszi észre a különbségeket. Főleg amikor vegyesen játszunk régi és új számokat a koncerteken. Viszont a banda teljes zenei fejlődését szemléltetni a The Mark Of The Judastól a mai napig elég nehéz, mert változott a technológia, az emberek felfogása a zenéről, a felvételek módja – és emiatt az is, ahogyan az emberek zenét hallgatnak. Mi annyit tehetünk, hogy próbálunk megmaradni zenészeknek, akik alapvetően nem változnak, mégsem ragadnak le egy helyben. Az a Darkest Hour, amelyet ma láthatsz élőben, fényévekre van attól a Darkest Hourtól, amely az első magyarországi buliját játszotta. Olyan gépezet vagyunk, amely igyekszik a lehető legjobban zenélni, és úgy életre kelteni a dalokat, ahogyan lemezen is. A régi Darkest Hour talán inkább sokkolni akart. Az volt a célunk, hogy a közönség összecsinálja magát tőlünk. Én azt is végtelenül élveztem, és büszke is voltam rá, de hát az embernek fejlődnie kell, mert egy idő után a zenerajongók ráunnak az ilyesmire.

Ha már a produkciót említetted, az Undoing Ruin és a Deliver Us albumok producere Devin Townsend volt. Olyan nagyágyúkkal is dolgoztatok, mint Fredrik Nordström, Brian McTernan és Peter Wichers.
Mike: Ha az embert az a szerencse éri, hogy olyan arcokkal dolgozhat, akiket mindenki a topligába sorol, akkor állandóan lehet új dolgokat tanulni. Ez az egyik legjobb oldala annak, hogy minden lemezünknek más a producere. Mindegyiküknek megvan az az adottsága, amely utolérhetetlenné teszi. Devin számunkra Isten ajándéka volt! Jobban ért a gitárhoz szinte mindenkinél, akit csak ismerek. A nótaírás és dallamvezetés tudománya is a kisujjában van. Fredrik Nordström erősségét az jelenti, ahogy a svéd hangzású csapatokból hoz ki valami nagyszerűt. Brian McTernan pont a másik oldalon áll: ő nem metalos, nem gitáros, hanem dalszerző, és merőben más aspektusból mutatta meg nekünk, hogyan változnak basszusgitáron az alaphangok. Ahhoz, hogy ezt megértsük, akusztikus gitáron is eljátszottuk az akkordváltásokat. Peter Wichers meg egy nagyon kiegyensúlyozott, nyugodt figura, és mindig jó ebédet ütött össze nekünk. Szóval roppant szerencsések vagyunk, amiért ilyen tehetséges emberekkel dolgozhattunk, különösen Devinnel, akinek a lelke áthatja az Undoing Ruint és a Deliver Ust. Ezek az albumok miatta is lettek olyan csodálatosak! Ha valaki az Undoing Ruin vagy a Deliver Us folytatását várná tőlünk, Devin nélkül az lehetetlen volna. Ilyen tehetséges embert nem lehet úgy pótolni, hogy a lemez ugyanúgy szóljon.

mike_shleibaum_1.jpg
Mit kell tudni a legutóbbi lemez produceréről, Taylor Larsonról?
Mike: Taylor egy fiatalabb arc, értem ezen a korát és a tapasztalatát is. Őt leginkább azért kerestük meg, hogy fiatalosabbá tegyük valamilyen módon a banda megszólalását. Az idősebb producerekből ugyanis pont ez hiányzott: nem volt rálátásuk arra, hogyan tekintene ránk egy kissrác. Taylor megközelítése teljesen más volt, felfrissített bennünket, bár elég fájdalmas tapasztalatokat is szereztünk közben.

Te magad is producerkedtél más bandák anyagain.
Mike: A Strike Anywhere-rel készítettünk egy demót, amely sosem tátott napvilágot, de kegyetlen jól sikerült. A Dead To Fall-lal pedig az Are You Serious? albumot csináltuk Brian McTernan segítségével. Imádom azt a lemezt, de bárcsak komoly dalszövegeket írtak volna hozzá! Ez az egy szívfájdalmam van a Dead To Fall albummal kapcsolatban: nem tudtam megértetni a srácokkal, milyen csodálatos a zenéjük. Pedig úgy éreztem, a világ jobban elfogadta volna őket. Ehelyett kihoztak egy lemezt, amellyel a világ kiröhögte őket, holott szerintem a világnak olyan Dead To Fall anyagra lett volna szüksége, amelyen a bandával együtt lehet szórakozni. De hát amilyen arcok alkották a csapatot, és amilyen lelkiállapotban voltak az album készítésekor, képtelenség volt eltéríteni őket a szándékaiktól.

A The Human Romance lemeznek te magad voltál a hangmérnöke, ami egyedülálló a Darkest Hour történetében. Élvezted a melót?
Mike: Hogy őszinte legyek, egy saját lemezen dolgozni végső soron inkább akadály, mint segítség. Adam D a Killswitch Engage-ből megtalálta annak a módját, hogyan élvezze ezt. Én azonban rájöttem, hogy nekünk szükségünk van egy ítélőbíróra. A Machine Headben is van egy tábornok, és sok más zenekarban is van egy apa, egy vezető, esetleg egy diktátor. Mi inkább úgy működünk, mint egy sportcsapat: van egy csapatkapitányunk, de mindannyian összedolgozunk. A mi felfogásunk a punk eszméjével rokon. Ha meghallgatod a The Mark Of The Judast, azon egyértelműen egyvalaki írt szinte minden riffet. Utána a másik gitáros is ráébredt, hogy tud riffeket hozni, és megtanultuk, hogyan dolgozzunk rajtuk együtt. A So Sedated, So Secure ily módon több ember ötleteiből állt össze, és John is több szöveget írt. Mire eljutottunk a Sadist Nationig, ismét gitárost cseréltünk. Őt sem volt egyszerű bevonni a melóba, de már nem egyetlen szerző írta a számokat, hanem igazi zenekarként közösen ötleteltünk. Ma is erre törekszünk.

A tavalyi albumon már az új tagok is kivették a részüket a dalszerzésből?
Mike: Igen. A lemez nem kis feszültségek árán állt össze. Rengeteget alakítgattuk az anyagot, amíg elkészültünk vele. Travis soundja és Aaron stílusa az ő sajátjuk. Merőben más, mint azoké, akik korábban játszottak itt. Bele is telt némi időbe, mire megtaláltuk a közös nevezőt. Vicces, amikor az emberek arra hegyeznek ki mindent, hogy rádiós sikerszámokat próbálunk írni, miközben nem veszik észre, hogy ezen felül a banda megszólalását definiáltuk újra, hiszen új arcok hoztak be új hangzást. A mai zenekarok nagy részére nem ez a jellemző. Általában egy valaki ír mindent otthon a számítógépén, a többiek pedig megtanulják a részüket. Mi ezzel szemben éjszakákon át vitatkoztunk, miközben minden egyes részletet a lehető legjobban akartunk megvalósítani. Ez a csapat ilyen. Ez a Darkest Hour valaha volt legjobb felállása. Akinek más a véleménye, kurvára azt mondhat, amit csak akar. Én vagyok folyamatosan a zenekarban, én nyomtam le minden bulit Johnnal együtt, nekem kellett fájdalmas arccal végignézni a saját video felvételeinket a banda különböző korszakaiból újra és újra. Ezért száz százalékos biztossággal mondhatom ezt, és hajlandó vagyok bármilyen talk showba vagy bíróságra elmenni, hogy megvédjem az igazamat bárkivel szemben.

Gondolom, a következő lemeznek ismét más felfogásban álltok majd neki.
Mike: Elképzelései, ötletei mindannyiunknak vannak már. A megközelítés más lesz, ahogy minden lemezünké másmilyen. Én egy súlyosabb albumra számítok, de a dalok mennyisége nem fog csökkenni. Kicsit visszakanyarodunk majd oda, ahonnan elindultunk. Viszont mindenképpen szeretnék majd a lemezhez egy kidolgozott koncepciót. Ehhez John ötleteire lesz szükség. Nála ez úgy működik, hogy hallja a zenét, és az elindít benne bizonyos érzéseket. Az ő szerepe a zenekarban szerintem jóval nehezebb, mint az enyém. Ha úgy vesszük, nekem csak heavy metalos riffeket kell hoznom. Ha most az ő ötleteire alapozunk, abból valami különleges és egyedi sülhet ki. Éppen ez a célunk.

Csak nem koncept albumban gondolkodtok?
Mike: Nem. Pontosabban én minden Darkest Hour lemezt koncept albumnak tartok. Mindig vannak központi témák, mindig vannak epizódok John életéből. Szerintem az Undoing Ruin is koncept album, de annak a szövegeit John írta. Viszont úgy gondolom, jobb nem elmagyarázni mindent részletről részletre. Fontos, hogy a hallgatókra hagyjuk az értelmezést.

Vannak más aktív zenekaraitok vagy projektjeitek a Darkest Hour mellett?
Mike: Mindenki csinál valamit közülünk. Szerintem jellemző a modern zenére, hogy nálunk sem csupán egy formációban játszanak a tagok. A Darkest Hour az én gyermekem, húsz éve csinálom már Johnnal együtt, de mindketten megtanultuk, hogyan nyissunk más irányban is. Aaron egy Salome nevű doom bandában volt. Remek csapat, továbbra is aktívak, ugyanazt a stílust művelik, és éppen lemezmegjelenés előtt állnak. Travisnek a napokban újabb szóló EP-je jön ki Silly String címmel. Őrületes, fejletépős anyag lesz, mindenkit csak bíztatni tudok, hogy hallgassa meg! Mr. Theobald „Lonestar” Carrigan gitáros a houstoni feldolgozás-bandák mezőnyében királykodik. Van egy fasza heavy metalos Van Halen feldolgozás-zenekara, a Dann Halen, meg egy jó kis Nirvana feldolgozás-csapata, a Danneurysm. Az énekesüket hívják Dannek, ezért nevezték el így a két bandát. John egy The Primals nevű új projekten dolgozik LA-ben. Olyasmi zene, amilyet kissrác korában hallgatott. Nem metal, inkább a 90-es évek rockzenéje. Ő énekel és gitározik benne. A Darkest Hour rajongók számára fura lehet, de hát ez benne a jó, muszáj felrázni az embereket. Én pedig a Beasts Of No Nation nevű bandában vagyok néhány jóbarátunkkal, igen régóta. Az énekes Jason Yawnnal közeli barátságban vagyok, akárcsak John. Egy csupaszív srác. Csak nehéz összehozni a tagságot. A washingtoni cimborákkal is csinálok egy zenekart, Ian MacKaye lánytestvére is benne van. Nevünk még nincs, de már megírtunk hét dalt, és remélhetőleg lemezünk is lesz majd. Tommy Victorral szintén van egy projektem. Szóval itt mindenki aktívan igyekszik fenntartani a kreativitását. A múltban abból indultunk ki, hogy a Fugaziból senkinek sincs más bandája. Az emberek tényleg így gondolkodtak: amíg a Fugazi aktívan működött, egyik tag sem csinált mást. A Metallicából sem működtetett senki másik bandát. De a világ megváltozott, ma már másképp szokás tekinteni a zenészekre, és a fiatal zenészek is másképp dolgoznak. A Periphery minden tagja csak úgy fossa a szólóanyagokat! A lényeg, hogy csapatként dolgozva lehet tanulni, és ha folyamatosan tanulsz, akkor folyamatosan fejlődsz is. Ha nem játszol másfajta zenét, akkor nem fejlődsz. Ugyanazokat a köröket futod a többiekkel, és nem érted, miért nem jön külső forrásból az ihlet. Hát, azért nem jön, mert nem játszol másokkal, és nem vagy fogékony az új ötletek iránt.

Egy időben saját rovatod volt a Pulp Magazine-ban.
Mike: Igen. Írtam egy cikket is a szociális munkás múltam alapján, ez ugyanis a végzettségem. A rovatomban pedig a zenekaroknak adtam tanácsokat, annak Ask The Dude volt a neve. De publikáltam az újságban vicces vagy hajmeresztő turnésztorikat is. Két évig csináltam ezt.

Az Ask The Dude-nak egy időben online verziója is működött.
Mike: Az oldal most nem aktív, de már agyalunk rajta, hogyan hozhatnánk vissza. Az alapötlet az volt, hogy ingyenesen, minden ellenszolgáltatás nélkül adjunk hasznos tanácsokat. Egy őrületes, forradalmi ötlet. Van olyan tervem is, hogy megírok egy könyvet, amelyben a szociális munkásként a családokkal szerzett tapasztalataim alapján tanulmányozom a zenekarok kommunikációját, de ez még körvonalazódik. Szeretek olyan emberekkel kommunikálni, akik zenészként próbálják megvalósítani az álmaikat. Szeretem bátorítani és kívülállóként segíteni őket ötletekkel.

Ez volna az egyik legfontosabb dolog, amit a Darkest Hour eddig megtett útja során megtanultál?
Mike: Ha segíteni tudsz másoknak abban, hogy a zenekarukkal váltsák valóra az álmaikat, az többet ér, mint bármilyen siker, amelyet a saját művészeteddel érsz el. Sokat hozhatsz ki egy szólóalbumból, dalszerző-istenséggé válhatsz, akit mindenki imád, de sokkal örömtelibb, ha rájössz, hogyan lehetsz csapatjátékos. A mi zenekarunk sem igazi csapatként indult, egy időben még kevésbé akként működött, ma viszont már értjük, hogy így állhatunk ki a világgal szembe, és hogy nem egymás ellen kell küzdenünk. Ez a legfontosabb. Ez történt a dalszerzés terén, és a bandának minden más oldala is megváltozott azáltal, hogy minden tag kiveheti a részét az álom megvalósításából. Szerintem ez az alapja mindennek. Ez az, aminek értéke van, ami szinte minden másnál többet ér. Így épül a híd az emberek közötti barátsághoz is. Sokkal menőbb, mint a rengeteg díj otthon a vitrinben.

Adják meg az egyébként is pozitív tartalmú beszélgetés annál is pozitívabb végkicsengését Mike további gondolatai a zenéről, a zenélésről, illetve az ehhez való hozzáállásról. Egy olyan ember szavai, aki nem feljtette el, honnan jött...
Mike: Nem olyan zenei közegből érkeztünk, ahol számít a kinézet. A 90-es évek közepének hardcore-metal színteréről származunk, ahonnan a vegan / straight edge mozgalom is kinőtt. A szcénának megvolt a maga stílusa, de valójában a metalos és hardcore-os srácok keveredtek benne. Mire aztán átjutottunk ide, a dolgok nyilvánvalóan új irányt vettek, az emberek mindenféle irányzatát szerették a hardcore-nak. Ma pedig már annyira elmosódtak a határok, hogy az elképesztő: mindenki ugyanúgy hallgat elektronikus zenét, mint heavy metalt, death metalt, black metalt, punkot, ska-t, meg mindent. Mi meg egy csapat megszállott voltunk, akik megpróbáltunk összehozni egy zenekart, és nem volt semmiféle előírásszerű tervünk arra, hogyan nézzünk ki. Én gyakran hallgatok hip-hopot, mert van úgy, hogy muszáj félretennem a gitárt. Imádom a gitárzenéket. Elgondolkodtat, ha ilyeneket hallgatok. Ugyanakkor van a muzsikának egy másik oldala is. Hip-hopot soha nem lennék képes játszani. Nem tudok rappelni, és költő sem vagyok. Esetleg jó kis dobütemeket tudok írni… Viszont így megmaradhatok rajongónak. Szerintem fontos, hogy tudd, és ne felejtsd el, milyen az, ha rajongó vagy. Akkor is őrizd meg ezt a szemléletmódot, ha zenét írsz.

http://fuckwaitingaroundtodie.com
https://www.facebook.com/DarkestHourDudes

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr387606454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum