Az egyre inkább combosodó kánikulában, így a harmadik napon, az este hatos koncertkezdések már kicsit korainak tűntek, de nem volt mit tenni, hiszen a maraton olyan dolog amit végig kell csinálni, mert ahogy Forrest Gump mondaná, ha már idáig elfutottam, hát akkor futok még tovább. A bőség zavarában pedig egy ilyen fesztivál tényleg egyfajta futás a program füzettel a kézben, hogy a sorban állás is meglegyen két koncert között, és kicsit mindenhova sikerüljön is odaérni.
Első körben a Pit színpad volt az ami ígéretesnek tűnt, és adta is az alapot az estéhez. Ez az este a feltörekvő hardcore környéki új sulis csapatoké volt, akik szép sorban nyomultak fel a színpadra, és családias hangulatban megnézve egymás produkcióját, lakták be erre az estére a sátrat. A Hanoi volt az első csapat akiket sikerült elkapni, és leszűrni rajtuk keresztül például azt, hogy a korábbi évekhez képest, itt is a kis színpadon is tud technikailag teljesen precízen megszólalni egy csapat. Viszont egy interjú miatt ott kellett hagyni ezt a mókát, és talán ezért, talán a nekem kicsit sántító ének miatt, nem ők lettek ezen a helyszínen az este hősei. Viszont a Petofi, New Dead Project, Téveszme triumvirátusa abszolút vezérben nyomta. A Petofi új Árnyunk az Égbolt című kislemezének súlyosabb világú dalai nagyon jól húztak, de meg is nyomták az amúgy is párás levegőt, így utánuk kimondottan jól esett a New Dead Project könnyebb hangvételű, dallamosabb hardcore vonala, ami a jól láthatóan régi hc fejeknek is jól láthatóan teljesen bejött. Ezt koronázta meg aztán a Téveszme, akik szintén egy feltörekvő banda, nem kevés sikerrel a fiatalabb generáció körében.
Ahogy minden fesztiválon van veszteség, úgy ezen az estén a Toasters volt az, mert sajnos nem sikerült megállni kicsit és lötyögni a ska klasszikusokra azzal a két háromszáz emberrel aki ezt azért lazán beadta. Maradjunk annyiban, hogy messziről jó bulinak tűnt abszolút. Ugyanis rajtuk csak keresztül vezetett az út, a Soproni nagyszínpadhoz. Ahol ezen az estén a mesék világából, a folklórból táplálkozó, és különösebbnél különösebb hangszerekkel kiálló bandáké volt a főszerep. A Tales of Evening kezdte a sort, és amit az előző napok zenekarainak nem sikerült igazán jól megfőznie, hogy megbírkózzanak a korai kezdés adta kicsit mostohább körülményekkel, mint lézengők, napfény és meleg, addig ezt a szintet ők simán megugrották, úgy tűnt nekem. Meg is teremtették a megfelelő légkört az utánuk következő orosz Arkona nevű testvér zenekarnak, akiknél már sajtolódott az első sor a kordonokhoz, mert akik mögöttük álltak is közelebbről akarták dobni a villát az énekes hölgy meggyőzően átszellemült arca felé. A számaikat nem ismerem, így nem tudnám elmondani, miből és mennyit játszottak, de ha azon mérhető egy banda respektje és húzó ereje, hogy hányan bólogatnak mosolyogva a színpad előtt, akkor mindenképpen öt csillagos volt a buli.
Végig viszont nem sikerült követni, mert ha a Toasters ki is maradt, az olasz Talco szaxofonosáról már nem szívesen csúsztam volna le, plusz a lángos sütők kipárologtatott illatai is megkeverték kicsit az érzékszerveimet, úgyhogy néhány részeget átszökellő akadálygaloppban a büfé érintésével megközelítettem a helyszínt, ahol még el is kaptam a buli végét, és tudtam kicsit élvezni a remek trombitát, a Helmet pólóban feszítő gitáros játékát és a szaxofont. Azért a ska fesztiválon nagyon penge. Lelazít, mint egy fasza tájmasszázs, és ahogy néha ott is, itt is boldog volt a befejezés.
Én azonban az Exploited buliját vártam a legjobban, és ezt nem is szeretném leplezni, így ha elfogultak soraim kérlek bocsásd meg nekem. Ők is aza a csapat, akik számomra abszolút gyerekkori hősök, de mindig bennem van a szkepszis, hogy mit fognak tudni hozni, így harmincöt év, ezer tagcsere és Wattie két évvel ezelőtti szívrohama után. Nos, nagyon is sokat. A buli valóban lassan indult és úgy tűnt nem is lesz benne elég turbóbunkó ahhoz, hogy igazán megmozgassa az egyébként teli sátrat, de egyszerűen csak az volt, hogy piros tarajú énekes nem volt befeszülve, lazának és örömtelinek tűnt, talán ezért is kezdtek inkább a dallamosabb oi hatásokban gazdagabb punk nótákkal, és a végére hozták a régi nagy klasszikusok szinte mindegyikét. Szóval volt Beat the Bastards, Fuck the System, Fuck the USA és minden ami kell. A Sex and Violence-t pedig a közönség színpadra avanzsált tagjai énekelhették el Wattie nélkül, aki azért még egyszer visszatért egy oi himnusszal, ami tökéletes zárása volt a bulinak.
Mindezek mellett még két dolog történt a finn Korpiklaani előtt, az egyik a Dalriada első fele volt, ami nagyon késve kezdődött el, és már valahogy egészen ciki is kezdett lenni, hogy valahogy nem sikerült nekik a beállás és a majdnem fél órás csúszás után a tömeg bizony skandálni is kezdte, hogy mi a franc van. Ami időnként át is csúszott mi a faszvanba. Így kevesebbet is tudnak játszani, és minden szupertehetség és profizmus ellenére sem hozták azt amit szoktak. Egyedül az énekes hölgyet lehet megdicsérni, mert amig a többiek matattak ő egy-két népdalt elnyomott kíséret nélkül, és azért ahogy nyomta kijár a tisztelet. A másik a Fostartály utolsó négy száma volt, fürdőköpenyben, úszósapkában, grindcore, paraszt humor, szépszámú nézőközönség. Ők így ennyi.
Aztán jött egy amolyan finnes ükszi, kakszi - ez amolyan kettő, három - beállás, és már csaptak is a húrok közé a Vejnemöjnen mesék hasonmásai, kalevalisztikus metál produkciójukkal. Végig azt saccolgattuk vajon a basszer szakálla igazi-e, mert ő tényleg így egy kalapos télapó volt pacekra, aki viszont piszok jól bánik a hangszerével. Csak úgy mint a többiek. Minthogy őket sem ismerem különösebben, így viszonyítási alap nélkül nehéz és hiteltelen volna kritikusnak lenni, de maradjunk annyiban, hogy teljesen más zenei hozzáállású emberekkel néztük a bulit, és úgy nagyjából mindenki - köztük zenészek - is elismerően bólogattak a mese metál hallatán láttán. Hát ilyen volt a szerda. És ahogy a Transformers mesék végén is mindig ki volt írva, úgy itt is...to be continued...
FOTÓK: BÉLLEY CSABA. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
