A rocksuli magasiskolája - The Darkness @ Dürer Kert, 2015.07.17.

2015. július 28. - Nemesúr

the_darkness_eff_leko_tamas_fullhouse5.jpg

Úgy 1 hét távlatából is kijelenthető: a The Darkness beleégett a tudatba és a tudatalattiba, a retinába és a dobhártyába, otthagyta rusnya, asszimetrikus, fogszabályzós brit harapásnyomát szívünkön, és azóta is éget minket márcos csókja.

- Na ez a mondat tökéletesen tükrözi a produkciót: a kor szinte egyedüli mókafelelős, hiteles hardrock-alakulata, kik másodvirágzásukba locsolják épp a viszkit és az izzadságot, olyat alkotott 07.17.-én a Dürer Kertben, első magyarországi fellépésükön, ami tananyagszámba megy.

Az érkezők hadából és hangulatából ítélve zajos sikerrel nyitó Ozone Mamát (ki hitte volna, lassan már védjeggyé válik ez...) sikeresen lekéstük... a muzsikájuk megéri a misét, így kárpótolva lesznek! A színpad előtt és szerte a kertben kissé zavarba ejtő mennyiségű tömeg gyülevészül, nehogymá' épp itt ne legyen faltól fal az új század egyik legnagyobb bandájának buliján! Senki sem jött talpig glamben (kár - pár latexgatyóra és túltupírozott hajkoronára hazánk giccsképviseletében minimum számítottam volna, tőlem csak pár villámos gyűrűre és pólóra futotta)... De szerencsére kellő mennyiségű old school rocker, megrögzött műértő, Másnaposok-statiszta és kájne-ánung "kapjak már valamit a pénzemért" ex-Hegyaljás bérletváltó fülébe juthatott a hír. Kb. ez a vegyes társaság várt A Sötétség leszálltára a söntéseket és egymást támasztva...

the_darkness_triptichon_small.png

Kételyeinket épp bele tudjuk fojtani egy sörbe, mire angol precizitással, proper módon, pont 9-kor felhangzott az első szonáta, rohanunk be, a terem seperc alatt félig meg is telik. Azonmód izzadunk és vigyorgunk, mialatt egyenként besorjáznak az ikonok: Frankie a basszhoz, mint Jimi Hendrix fehér, feketemágus verziója, Dan Hawkins a felsőtestéhez már szimbiózisban hozzánőtt (ma épp csillogós) Thin Lizzy pólóban és vakító vörös glitterrel foltozott bordó farmerben, becsüccsen mögéjük az Arénák Örököse, ifjabb Taylor egy hawaii ingben, dörögnek az egyszerre vásári és mesteri szólók, villog a pelyvafény... Aztán felszalad talpig türkizben, csillogva-villogva a színre Justin Hawkins is, pólótlan és (HÖKK!) megborotválkozva. Kicsapja a magas C-t, mintha faszból lenne, mindenki ráizgul, és indul a mókavonat.

the_darkness_eff_leko_tamas_justin_frankie2.jpg

A Black Shuck olyan kérlelhetetlen, lehengerlő felütés volt, amilyennel csak ildomos nyitni egy arénába illő koncertet. Justin zöld protkója és karizmája szikrázott, Dan már most megkóstoltatta velünk, mit tud tapping-téren, Frankie pedig a közönség előtt hömpölygött a 20XL-es selyemingjében, akár egy patkóbajszos díva. A tracklistet tökéletes érzékkel állították össze, 1:2 arányban a középtempónál még épp gyorsabb, egyszerűbb, dögösebb számok javára, hogy amire elérkezett (3.-nak) a Billboardot bekebelező megasláger Growing On Me, majd a szett közepén az öngyújtók és ritmikus integetések légtengerét beizzító Love Is Only A Feeling, már tényleg tűkön ülj és könnyez a gyönyörtől. A One Way Ticket az ACDC, a Friday Night a Queen előtti tisztelgésnek fogható fel: mindenki, aki a klasszikus rockot szereti, baromi elégedett lehetett, megkapta, amit várt, persze leöntve egy sajátosan giccses és euforikus Darkness-szósszal. A lista vége felé felcsendülő Radiohead-cover, a Street Spirit valódi meglepetésként hatott (pláne, ha nem hallgattad a Hot Cakes albumot): úgy hangszerelték alapjairól újra a szívszorító, nehéz és sötét számot, hogy egy fenyegető rockhimnusszá váljon a kezükben. Valódi mesterfogás kerekedett belőle.

the_darkness_eff_leko_tamas_justin7.jpg

A Queen hatása különösen számottevő... Ahogy a The Machine áll talán a legközelebb a Jimi Hendrix Experience felelevenítéséhez, ugyanúgy világos, hogy a The Darkness nagyon is tudatosan, mély tisztelettel, de nyúlásmentesen viszi tovább a Queen hagyományát! Mondjuk operát és funkyt ne várjunk tőlük, inkább az imádni valóan pojácás, izzadós-mosolygós házibuli-opuszaik és a kicsit túltolt szerelmes számaik (ld. Tie Your Mother Down, Somebody To Love) voltak azok, amiket szénné hallgathattak a Hawkins-tesók. Justin bütykein Queen-tetkó, de még a doboknál is Roger Taylor, a Queen legendás dobosának fia, a még friss-ropogós "Little Tiger" Rufus Taylor bizonyította: örökölte a papától a bugit! Nem akárhogy: a nem-hivatalos szettzáró I Believe In A Thing Called Lovera maga a föld rengett alattunk, a verők és a pengetők meg úgy záporoztak a lélegzetnyi szünetek közt, akár az adók az évösszegző beszéd után.

the_darkness_eff_leko_tamas_justin8.jpg

Ami pedig igazán megadja egy cocky-campy rockshow sava-borsát, az... na ja, hát a show. És a zenekar, főleg Justinnal az élen, teljes standup-műsort kevert a számok közé. Fejen állás, korláton járás, egy jó öreg Freddie Mercurys énekeltetés, emberek nyakába szállás, hangfalmászás... Közben ez a nyurga majdnem-ripacs lazán kötekedik és szégyentelenül hízeleg, riszálja a popót, rázkódik, fetreng, hajbókol, hányavetin rápenget arra az aranyozott Gibsonra, amit minden második számnál a nyakába dobnak, és végig szól tűpontos és irdatlan magas éneke, egy-egy diszkrét ritmusmenettel vagy legkevésbé sem diszkrét szólóval megtápolva. 

the_darkness_eff_selfie_triptich_small.png

Nem csak Justiné a dicséret: a tagok mind a maguk vérmérsékletében, kényelmesen tesznek alá, Frankie bassza halál lazán dorombol (egy darab Shaft elveszhetett a fasziban), Rufus diszkréten díszít és fillezget, Dan pedig megkapja a maga rivaldafényét egy kétperces szólóblokkban: átgondolt, kiegyensúlyozott produkciót látunk, nem pedig egy hangszerekkel asszisztált one-man-showt. A koncert kb. harmadánál Dodó gépét elkérvén csudálatos selfieket lőtt (a gépet gatyájába dugva) legnemesebb szerveiről és a közönségről is! (Kiskorú olvasóinkra és a borzasztó fényviszonyokra tekintettel ezek közlésétől (f)elállunk.)

A kommunikáció tehát folyamatos, a számok svungja szakadatlan, a poénok, még ha tán ez-az bejáratott is, tényleg spontánok. Az Everybody Have A Good Time náluk nem a flitteres naci seggéről lekopott felvarró, hanem tényleges krédó: látszott rajtuk, mennyire élvezik, ami megy, majdnem annyira, mint mi. Egyetlen unatkozó vagy szomorú arcot nem láttam, a szemek jobban csillogtak néhol, mint a reflektorok, a kamerák pedig úgy jártak, mint máskor a lábak, végre volt mire! A koktélcherry e zenei desszerten azért mégis a zárás lett, amikor is... Inkább nézzétek meg, egyszerűen gyönyörű.

A show után sokat kell várni a fiúkra, de pár szerencsés / VIP-s / nemtomkidemindegy azért megkapja a láthatóan fáradt, kissé köznapibb sztárjait. Rufus "kedves szomszéd srác", Frankie még safari-ruciban is talpig strici, Dannel egy lájtos vasárnap éjt is végigsöröznél, de durván, Justin pedig pizsiben, leizzadva és tele tökkel is szakított minden egyes fotófanatikusra fél percet és pár kedves szót. Kipercezve, kicentizve, de épp elegendőt. Kontaktcsere történt természetesen Rockstatiönileg is, az überjóarc szekusoknak hála és némi (na nem a zenekar részéről történt) szemforgatás ellenére is.

the_darkness_eff_leko_tamas_justin3.jpg

Nagyon nehéz volt úgy írni az egész műsorról, hogy ne egy ajnár-vonat legyen, de igazából talán nem is sikerült. A The Darkness egyszerűen megcsinálta azt a hard rock koncertet, ami A Nagykönyvben Meg Vagyon Írva. Ennél magasabb fordulatszámú és vagányabb showt tényleg csak élőben masztizás közben egymásról kokaint nasizó maláj kurvákkal tudnék elképzelni, de 1000 forintos belépővel...? IGEN, jól láttátok - az Oktogontól kijutni a Dürerbe többe került, mint megnézni a világ - most már minden kétséget kizáróan - egyik legjobb zenekarát. Arról már nem is szólva, hogy jó, ha a 400-at, de inkább a 300-at elérte a létszám. ERRE. 

the_darkness_eff_leko_tamas_justin10.jpgSzóval, kedves, de javarészt annyira nem tisztelt magyar zenészek, fel van adva a lecke! Ilyen hangszeres, előadói, dalszerzői és jófejségi színvonalat tessék belőni, és nem sajnálni egyetlen tikszaros rongyot a történelemre. Az egy jó kezdett lenne, és akkor talán, 10-15 év múlva összevethetnénk, hogy a közmondásos "hazai sötétségből", vagy a The Darkness fejedelmi árnyékából nehezebb kilépni. Én szívesen ott lennék azon az estén.

~

by Nemesúr(/Nemes Márk) 
a fotókat Lékó Péter és Németh Dominik készítették - köszönjük!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr827653280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum