Holdampf Gábort, akinek a neve ismerősen csenghet az egykori Mood zenekar, és a Wall of Sleep soraiból is, most a lassan hat éve létező és a 2013 - as év egyik legjobb hazai lemezét elkészítő Magma Rise énekes, basszusgitárosát kaptuk el egy beszélgetésre, az idei Rockmaraton fesztivál utolsó napján, ahol a banda ismét fellépett.

Szia! Hol játszottatok mostanában? A ma esti Maratonon kívül játszotok, játszottatok még valamelyik fesztiválon?
Gábor: Nem idén ez az egy fesztivál felkérésünk volt csak. Meg a Rockmaraton maradt nagyjából az a fesztivál, ahol tudunk még játszani, ahova hívnak minket. Sokkal több mondjuk nem is volt korábban sem. Egy évben maximum kettő, és akkor már nagyon örülünk. Fezen - en játszottunk még tavaly a Maraton mellett. Az az igazság, hogy nem igazán tudunk már menni máshova. Kevés ember az akit a mi zenénk érdekel, és azt látom, hogy azok már nem igazán fiatalok, akik már nehezebben mozdulnak ki. Persze néha van ellenpélda. Játszottunk korábban a Hegyalján és az nagyon jó buli volt. Csak hát a rock zene egyre inkább szorul ki a fesztivál kultúrából, ahol pedig felbukkan, ott mindig ugyanazok a zenekarok játszanak. Ami meg mindig is így volt. De ehhez hozzászoktunk már az elmúlt húsz év alatt. Tudunk ezzel mit kezdeni.

Pesten más a helyzet? Ott van egy olyan bázis, ha elmentek valahova játszani, akkor lehet számítani mondjuk kétszáz emberre?
Gábor. Nincs már olyan, hogy kétszáz ember. Ezelőtt tíz évvel, a Mood - dal vagy a Wall of Sleep - pel voltak bulik, ahol még lejött a Kultiplexbe kétszáz ember. Aztán ez az évek alatt egyre fogyott. Akkor volt egy generáció, akik erre fogékonyak voltak, jöttek, de aztán átlépték azt a harminc éves kort, amikor már nehezebben indulsz el és szépen ki is koptak ezek az arcok. Ami meg rendben is van. Én is érzem ezt magamon, hogy már nehezebben mozdulok akármerre. Új arcok meg valahogy nem érkeztek, nem jöttek. Így ma már mi, vagy a hasonló zenét játszó, hasonló korú zenészekből álló bandák, nem is álmodunk kétszáz emberről. Ennyi a közönség akit ma itt láttál, ez az ötven - száz fő. Egyébként meg nem a néző számtól függ, hogy jó - e egy koncert, mert csináltunk a Mood zenekarral olyan bulit a Fekete Lyukban anno, ami abszolút nem volt meghirdetve, hét ember jött el és imádtuk. Imádtuk, mert az amilyen nyitott szívvel és érdeklődéssel jöttek azok az emberek, az működik. Ellenpéldaként meg játszottunk az Anathema előtt, ahol valahogy nem nézett jó szemmel az a fanatikus közönség, és hiába volt tele a hely, egyszerűen olyan fagyást még sosem tapasztaltam.

Látható egyébként az a tendencia nálatok, hogy van azért érdeklődés a zenekar iránt, ha mondjuk a youtube meg nem tudom én milyen online felületeket nézünk, de ez nem jelenik meg koncerteken, mert egyszerűen már nem mennek el akár a mai fiatalok?
Gábor: Az az igazság, hogy egy csomó mindennek megszűnt a varázsa. Ezért már nincs meg az a lelkesedés, ami ahhoz kell, hogy menj, kutass, mit tudom én. Emlékszem a nyolcvanas években, mikor először láttuk mozgóképen a Metallica - t teljesen megőrültünk, mert akkor ilyen még nem volt, a koncertek nem jutottak el hozzád, maximum láttál róluk egy - két képet és ennyi. Ha meg volt egy koncert akkor az meg ilyen abszolút csúcsélmény volt. Emlékszem a kilencvenes évek elején a világ végére is elmentünk megnézni egy Spirit Caravan koncertet, vagy 2003 - ban Lipcsébe a Saint Vitus újjáalakuló buliját, mert nem voltak akkor láthatóak ezek a zenekarok. Ma már csak a fanatikus mag az aki elmegy, felkerekedik és még fizet is egy buliért. Ami szintén hangsúlyos, hogy ma már ingyenes koncertek tömkelege van, és valamilyen hozzá lettek ehhez a hülyeséghez szoktatva az emberek. Pedig ilyen nincs, vagy nem kellene, hogy legyen. Kint a pénzes zenekarok sem adnak ingyen bulikat. Mi például ma már hálásak vagyunk, ha kapunk annyi pénzt amiből hazajutunk, és nem kell a zsebünkbe nyúlnunk. Mi már rég túl vagyunk ezeken a kérdéseken, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy egy zenekar, hogy fel tudjon lépni, áldoz egy csomó mindent. Az energiáit, a húrjait, a bőröket és minden egyebet.

Külföldi bulik még vannak? Ti azért megfordultatok korábban pár helyen?
Gábor: Igen, voltak valóban külföldi fellépések, amik jók voltak, meg amiket nagyon szerettünk. Játszottunk a Dutch Doom Days fesztiválon, vagy a Doom Shall Rise-on például. Amik azért jól megpörgették a zenekar nevét. De ma már ez is sokkal nehezebb. Ugye lemezeladása ma már nincs egy zenekarnak, tehát minden bevétele a koncertből származik. Ahhoz, hogy ez működjön kell találni egy ügynökséget, aki benyomhatna egy másik, mondjuk nagyobb banda elé. Ma már a nagyobb bandák viszont nem visznek magukkal többnyire állandó előzenekart, hanem nyitnak nekik helyi zenekarok. Tehát ez a lehetőség is egyre inkább megszűnik. Pedig elmondhatjuk, hogy vannak barátaink nagyobb zenekarokban, van ismeretség az elmúlt évekből, de még így sem megy ez már. Ott volt a konkrét példa, hogy mentünk volna Trouble elé, ahol Kyle Thomas jó barátunk egyébként, de ott is a helyi promoter benyomta a saját bandáját, így lecsúsztunk róla. Most futunk majd ezzel még egy kört, hátha legközelebb tudunk előttük játszani, de ez tényleg sok mindentől függ.

Ütnétek ti egyébként ezt a vasat? Azért kérdezem, mert ahogy említed nem vagytok már mai srácok, családotok van, egzisztencia kell az első helyen legyen és a többi, tehát lenne egyáltalán több időtök erre? Ezek nem akadályozó tényezők amúgy egyben tartani a zenekart?
Gábor: Nem, mert nincsen rajtunk nyomás. Az a nyomás, hogy csinálni kell, mert ebből kellene megélnünk. Mondom, egy olyan világban, ahol egy Bruce Franklin Rick Wartell isteni gitárpáros és Kyle Thomas a tökéletes metál hang sem engedhetik meg maguknak, hogy feladják a hétköznapi életüket, munkájukat, ott nekünk nincsenek illúzióink. Egy hétre, tíz napra, mert egyébként ezek a bandák se mennek már nagyobb turnékra, mi is el tudnánk menni, de ez eddig még nem jött össze. Több meg nincs is ebben. Például nincsenek már klubok sem. Nincs az országban tizenöt olyan klub ahova elmész és oda el is jönnek. Tehát ennyi van, és ez meg bele is fér az életünkbe kényelmesen, az hogy mindenkinek családja, munkája van, nem befolyásol abban minket, hogy annyit játszunk, amennyit játszhatunk. Meg az az igazság, hogy kevesen is ismerik ezt a zenekart. Ez amit mi játszunk, nagyon underground kategória lett.

Pedig mintha külföldön lenne most egy újabb reneszánsza ennek a típusú zenének?
Gábor: Alapvetően Magyarországon szerintem az is baj, hogy egy zenekar népszerűségét legtöbbször az határozza meg, hogy, kik azok akik szeretik az adott zenekart. Vannak például újságírók, meg egyéb olyan emberek akiknek a véleménye eljut másokhoz, és akkor ha azok szeretik azt a bandát, akkor mindenki szereti azt a bandát. Szóval ilyen mesterségesen gerjesztett dolgokat érzek ebben. Persze ez csak az én véleményem, vagy én érzem így. Ha pedig példát akarok mondani, hogy magyar, vagy nem magyar, akkor ott van egy három évvel ezelőtti buli, ahol Lengyelországban játszottunk ötven embernek és tudták a szöveget, nyomták, olyan fogadtatásban volt részünk ami sajnos itthon már nincs. Elmentünk Máltai Doom fesztiválra és beszarás volt. Életem három legjobb bulija között van.

Új lemez fog készülni?
Gábor: Persze, készül az új lemez. Kicsit lassan állnak össze a dalok, mert mindig történik valami, ami egy kicsit lassít minket, de az alapanyag az végül is megvan. Négy szám az teljesen kész van. De, ha ráfeküdnénk, akkor úgy tizenkettő is lehetne. Tehát több anyagunk is van, mint amennyi egy lemezre felfér. Kiadóval kicsit nehézkes volt mostanában, ugye a Hammerworld - del egyezkedünk. Úgy volt, hogy szeptemberben bemegyünk a stúdióba és a Hidasi Barnával felvesszük az egészet egybe, úgy mint a múltkor. Az előző lemez egyébként szerintem, de a többiek is így érzik, az eddigi legjobb produktum amit én személy szerint, vagy mi eddig kiadtunk. Most meghallgatom is hibátlan, nagyon jól tettük, hogy egybe feljátszottuk, tényleg fasza lett.

Annak nagyon jó fogadtatása is volt nem?
Gábor: Hát nekünk öröm volt feljátszani, ilyen fickókkal, mint a Bánfalvi Sanyi, meg a többiek is, szóval nagyon klassz volt ezt így megcsinálni. Aztán igen, az a metál sajtó, vagy underground netes fórumok, akik egyébként szerintem nagyon kritikusak, és sokszor nagyon erősen fog a tolluk, nos ezek a fórumok az év lemezének választották azt a lemezt. Ez pedig nekünk, akik nem vagyunk egy divatos zenekar, nagyon nagy dolog volt. Ennek ellenére a kiadó külföld felé nem nagyon mozdult, se terjesztést, sem kritikákat nem tudtak összehozni, ami szerintünk egy nagy hiba. Szóval gondolkodunk rajta, hogy hogyan tudnánk futni még ezzel egy kört, mert lehet nem hallgatnak sokan ilyen zenét, de azt éreztük, hogy még azokhoz sem jutott el a cucc, akiket érdekelt volna. Az meg, hogy már nem új, annak nincs jelentősége, ha két éve működött volna, ez a zene akkor most is fog. Meg ez a zene egyébként is időtlen szerintem. És megérdemelné az a lemez, hogy kicsit több figyelmet kapjon.

Nosztalgiázásban nem gondolkodtok? Vannak ezek az újra összeállunk dolgok mindig, és mondjuk a Mood névnek azért volt egy respektje szintén, ami miatt ez jól elsülhet. Nem gondolkodtok ilyenben?
Gábor: Hát a Mood sztorijának lassan tizenöt éve vége van, és persze folyamatosan érkeznek megkeresések is, felkérések is, hogy lehetne, vagy legyen ezzel valami. Szervezők ezt időnként meglebegtetik, hogy ezt most nagyon meg lehetne csinálni és a többi. Ez a része, vagy ezek a megkeresések annyira viszont nem mozgatnak minket. 2003 környékén egyszer leültünk beszélni erről, hogy lehetne ebből még bármi, de hogy akkor új dalokat is kéne írni. A Koltay Tomi viszont abbahagyta a zenélést, akkor ki legyen a dobos. Szóval sok - sok kérdés volt, aztán valahogy úgy ez el is sikkadt. Aztán most valamikor megint volt egy megkeresés, de ez olyan fene se tudja dolog. Én gondoltam rá pár éve, hogy jó lenne ez, de ha nem is új dalokkal, de legalább újra felvenni azokat a dalokat, amik ma már sokkal jobban szólnának. De aztán ott van az is, hogy az úgy jó ahogy van. Persze, jó lenne eljátszani, azt a számunkra nagyon ütős tizenhat dalt, eljátsszuk és utána mi van. Bele kéne rakni egy négy hónapos melót, de mi lenne belőle. Egy frekventált buli, valamelyik nagyobb Pesti helyen, ami valószínűleg jól sikerülne, és utána megint ott lennénk, hogy a befektetett energiához képest, ennyit tudtunk belőle kihozni. Szóval, ez valószínűleg nem fog működni.

Koncertfotók: Réti Zsolt, a képek nem a helyszínen készültek.