Amikorra mindezt begépeltem, már réges-rég elkelt minden jegy a jövő évi Wackenre, ahogy az utóbbi sok-sok évben is mindig órák alatt gazdára talál az összes belépő. Bízzunk benne, az időjárás 2016-ban kegyesebb lesz a bulizni vágyókhoz, mint idén volt, mert érkezésünkkor olyan sártenger lepte el a fesztivál területét az előző napok során lehullott töméntelen mennyiségű eső nyomán, amilyet elképzelni sem lehet, és amilyenre maguk a szervezők sem tudtak felkészülni. Becsületükre válik, hogy az Internet adta lehetőségekkel élve gyorsan és hatékonyan kommunikáltak, tanácsokkal látták el a közönséget. Arra viszont kísérletet sem tettek, hogy mondjuk szalmát szórjanak le (ahogy tették azt jó pár évvel ezelőtt), a gyaloglást megkönnyítendő.
Egyébiránt nem lehetett nem észrevenni, mennyire kinőtte magát mára az európai metal fesztiválok között amúgy is az élbolyba tartozó Wacken Open Air. A legközelebbi nagyobb város és a helyszín között menetrend szerinti fesztiválbusz jár; a dupla nagyszínpad mellett a sátorban is megkettőzték a pódiumot; az élő zene mellett filmvetítés, profi pankráció és számos egyéb szórakozási lehetőség is kínálkozott; a kaja-és piabódéknál, illetve a sörkertben – ahol szintén működött egy szabadtéri színpad – folyamatos volt a pörgés, mégsem tartott sokáig a sorban állás. A koncertek közben mozgó sörárusok is csapolták a nedűt a népnek. Az egyes, egyszerre üzemelő koncerthelyszínek közötti áthallást ugyanakkor a mai kibővített területen sem sikerült kiküszöbölni, úgyhogy a jelek szerint ez állandó probléma marad. Ha már a nehézségeknél tartunk, a higiéniai körülményeken is lett volna még mit fejleszteni.
Az időjárás mellett a légi forgalom szintén összeesküdött ellenünk, emiatt a csütörtöki nap délutánjától tudtunk bekapcsolódni az észak-németországi fémzenei forgatagba. Ekkor persze a sajtó-karszalag felvételének nehézségeivel – gyakorlatilag az egész falucskát át kellett szelnünk ehhez, amely ekkora személy-és járműforgalmat épphogy csak elbír!.. – is szembesülnünk kellett. Így bármennyire igyekeztünk, a hazai Metal Battle győztes Don Gatto műsorát sajnos lekéstük. Ezúton is elnézést kérünk ezért a srácoktól! A katonazenekart és kórust is felvonultató U.D.O.-t láthattuk-hallhattuk elsőnek. Nos, a vonósok-fúvósok és a torzított gitárok számára nem ez a fajta sarkos metal muzsika a legideálisabb „találkozóhely”, hiszen pont a legfontosabb tényező, vagyis a riffek ereje vész el a túlburjánzó hangszerelésben, ha nem elég okosan próbálják összeboronálni a kettőt. A nagyzenekar ez esetben a kevésbé szokványos dalokhoz tudott bármi számottevőt hozzátenni, de a lemezváltozatban eleve sete-suta Cut Me Out, vagy a mókásan ördögvillázó harmonikás bácsi játékával kísért Trainride In Russia ily módon igazi tőről metszett esztrád zenévé lényegült át. Sőt, utóbbi stílszerűen inkább csasztuskává. A balladisztikus Stillness Of Time-ot vagy az Accept-féle Metal Heartot érdekes volt ebben a formában meghallgatni, ezekben valóban a helyére került minden elem. A vegyeskarnak főleg a himnikus refrének további hangsúlyozásában jutott szerep, ebben nem is akadt hiba. Összességében az egésznek mégis nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Rob Zombie hamisítatlan parti-feelinget varázsolt a lehangoló esős-szeles idővel sújtott puszta közepére. Saját nevén sikerre vitt nótái és White Zombie-s múltja mellett James Brown, Ramones és Metallica betoldásokkal is fokozta a hangulatot. Van akkora egyéniség, hogy egymaga elvigye a produkciót a hátán, de azért John 5 gitáros is fel-felhívta magára a figyelmet arcfestésének váltogatásával, majd a végén az önálló szólójával. A nap fő attrakciójaként a több mint tíz év után színre lépő Savatage és az abból kifejlődött Trans-Siberian Orchestra valami egészen egyedülállót vitt véghez. A tényleges Sava-szett – értsd: a Dead Winter Dead és The Wake Of Magellan albumokat megalkotó felállás által eljátszott számok, hol Jon Oliva, hol meg Zak Stevens énekével – valójában csupán egyfajta negyven percnyi felvezető volt a TSO előadásához, amely a kettős fő színpadon egyszerre zajlott! Vagyis mindkét oldalra jutott egy-egy teljes hangszeres szekció és kórus, de még táncosok is, ha épp rájuk volt szükség. Jómagam Oliváék régi rajongójaként simán kiegyeztem volna egy hagyományos, másfél órás Sava-műsorral – akkor aligha marad ki az amúgy elhagyhatatlan Sirens… –, ám be kell látni, hogy a vonósok és vokalisták egész armadáját felvonultató, a teatralitásra (lézer, piró, díszletek, jelmezek stb.) alapozó TSO teljes értékű show gyanánt egyszerűen nem adhatta alább. Az ő vegyes ízelítőjük után a záró blokkban ismét Savatage dalok hangzottak el, köztük olyan nem várt meglepetés, mint az Another Way, amelyben Russell Allen ragadta magához a mikrofont és oktatott. A The Hourglasst, illetve a Chance-t Zak és Andrew Ross, a Believe-et Jon és Robin Borneman énekelte együtt, a Morhpine Childot pedig a billentyűk mögül csak ritkán előcammogó, a démoni magasakkal rendre megküzdő, de azért derekasan helytálló Mountain King egymaga vállalta. És hogy a kései Sava-gyöngyszemek bombasztikus vokáljai hogyan szóltak ilyen nagy létszámú apparátussal? Arra, kérem szépen, nincsenek szavak! Mondom, itt az alapbanda lényegében a mega-gigaprodukció kiszolgáló személyzeteként ténykedett, ám az élmény a maga nemében páratlan, minden képzeletet felülmúló volt.
A második napon az eső már nem büntetett, viszont a Sepultura továbbra is aktualizálhatta volna a védjegyszerű nótáját Boots Muddy Bootsra… Erre persze biztosan nem került sor, mi mindenesetre a Truckfighters mocsárszagú stoner-fuzz muzsikájával indítottunk. A dalok Ozo pulzáló basszusfutamaira épülnek, míg a fő látványosságot a kerge birkaként fel-alá rohangáló, ugráló gitáros Dango nyújtja. Aki az At The Gates előtt látta a svéd triót Pesten, annak ez nyilván nem újdonság, és Tompáékról is azt tudom elmondani, hogy megbízhatóan, gyilkos hangzással megtámogatva hozták a formájukat, meg a visszatérő At War With Reality lemez anyagából is bőven merítő koncertprogramjukat, csak most több tízezer ember előtt.
A Queensrӱche beültetett az időgépbe, és egyedül az Arrow Of Time-mal szakította meg a múltba révedést, amelybe már az Empire számai sem fértek bele. Nevezett friss szerzemény egy tempós, lendületes darab, nagyjából a Mindcrime és az Empire világa közötti átmenetként írnám le. Egy bő három évtizede létező csapattól nem elsősorban a megújulást és előremutatást kell várnunk ugyebár. Akkor sem, ha a fénykorában egyetlen albumával sem ismételte meg az előzőt. A 'rӱche esetében annak kell örülnünk, hogy visszatalált az igazi önmagához. Todd LaTorre színpadi egyéniségként nem említhető egy lapon Geoff Tate-tel, de kifogástalanul énekelt. A gitársound ellenben (az idei WOA ritka ilyen pillanatainak egyike) gyengélkedett. Az ezt követő két fellépő mindenképpen a nap legjobb koncertjét adta, de az egész hétvégének is egy-egy csúcspontját jelentette számomra. Ami az élő teljesítményt illeti, a Death Angelnek a teljes metal mezőny zöme a hátát nézi, és a rendkívül rokonszenves frontember Mark Osegueda irányításával ismét fergeteges thrash bulit csapott az ötös, intenzív mozgással, mániákus headbangeléssel. Ráadásul az utóbbi munkáik – ideértve a jelenlegi ritmusszekcióval készült utolsó két korongot is – a messzemenőkig kiállják az összehasonlítást az etalonként számon tartott dolgaikkal, így abszolút nem nevezhető szentségtörésnek, hogy a reunion utáni korszak felé billent a mérleg nyelve.
Az Armored Saint nagyszerű (kivételes) ellenpéldáját mutatta annak, amit a Queensrӱche kapcsán a patinás, régi nevek megújulásáról írtam, mert a két számmal megidézett Win Hands Down albummal igenis felfrissültek John Bushék. Az An Exercise In Debaucherynek különösen örültem. Ők sem nosztalgiázni jöttek, hiszen a Left Hook From Right Fieldet is eldöngölték a La Razáról, még ha nagyobb arányban is játszottak az első négy lemezükről. John kevesebbet szónokolt, mint előtte Mark, hadd pörögjön a show, de szintén folyamatosan tartotta a kontaktust a rajongókkal, a Can U Delivert pedig az első sorokban állók arcába nyomta a pódium előtti árokból. A tizenöt éve ugyanitt bemutatott közönségszörfözve éneklős magánszámát most mellőzte, ám előadói varázsa mit sem kopott. Utánuk a Samael ipari / elektronikus / black ötvözete felettébb monotonnak hatott, a Nuclear Assault hányaveti módon elsikált, John Connelly irritáló hangjával is terhelt thrash metalja meg egyenesen az idegeimet tette próbára.
Az In Flamesről sokan és sokszor írtunk már, sokan sokfélét gondolunk róluk, egy azonban biztos: a mai színtéren nem pusztán megkerülhetetlenek, de Wackenben főzenekari pozícióban, végeláthatatlan tömegnek játszottak. Ez önmagáért beszél. A súlyos gitárzenék kedvelőinek újabb korosztályai számára ők a hősök. Részben talán azért (a muzsikán túlmenően), mert kinézetre ugyanolyanok, mint ők, vagy hasonlóak. Sűrű tetoválások, dús arcszőrzet, ugyanakkor hétköznapi fekete, illetve Anders Fridén énekesen fehér színpadi öltözet. A publikummal való közvetlen kapcsolattartásért ezen felül Anders tehet még, és ő valóban emberi hangnemben, a hatalmas ováció miatt olykor kissé megilletődötten konferált. A program összeállításakor 2000-től számította az időt az In Flames, tehát a death metalos korszakuk homályba veszett, bár ezen, gondolom, senki nem lepődik meg. A Running Wild utánuk, éjfélkor lépett színre, erősen megcsappant közönség előtt, ami ékesen példázta, hogy Wackenben is mekkorát fordult a világ. Holott 2009-ben ugyanitt jóformán mindenki megnézte őket, aki élt és mozgott. Ja, hogy azt búcsúkoncertként hirdették meg?.. Rock N’Rolféknál a kora 90-es években állt meg az idő, noha az utóbbi lemezekről is előszedtek két-két dalt. Egyéb tekintetben semmi nem változott: bőrcuccok, sújtásos dolmányok, galoppozó riffek és tempók. Lehet őket cikizni ezért, szokás is egyfajta három évtizeddel ezelőttről itt ragadt zárványként emlegetni a bandát, de hát nekik ez az image-ük, minden joguk megvan ragaszkodni hozzá. És megvannak azok az emblematikus dalaik (a most elhangzottak közül pl. Under Jolly Roger), amelyekre azok is emlékeznek, akik sose hallgatták őket. A népünnepély ezzel együtt elmaradt, és magam is elérkezettnek láttam az időt, hogy visszavonulót fújjak.
Az utolsó nap a parti-zene és a rock n’roll jegyében kezdődött, ennek megfelelő napos idővel. A Skindred reggae - ska - hip-hop - dubstep - metal stb. kotyvaléka nekem túl eklektikus, Benji Webbe és társai azonban sokakat megmozgattak. Danko Jones a saját nevét viselő trió élén legalább annyit szövegelt, mint amennyit zenélt, de roppant stílusosan és szórakoztatóan csinálta. Külön említést érdemel az a rövid intelme, amelyet egy hőbörgő archoz intézett a közönség soraiból, hogy az illetőt lecsendesítse és a maga oldalára állítsa. A Biohazard ma is egy kiváló, szívvel-lélekkel teli koncertzenekar, és az sem igaz, hogy a legsikeresebb korszakuk óta nem születtek a régiekhez mérhető albumaik. Hogy mást ne mondjak, a New World Disorder éppúgy nagy kedvencem volt mindig is, mint az Urban Discipline - State Of The World Address páros (a szett persze változatlanul erre épül, és ez így van rendjén), ezért a Resist műsorra tűzését rendkívüli módon díjaztam. A frontvonalban három tag helyett már csak kettő nyomul ténylegesen, mert Evan Seinfeldhez képest Scott Roberts bőgős amolyan szürke eminenciás benyomását kelti, viszont Billy Graziadei és Bobby Hambel gitárosok dinamikus színpadi munkája gond nélkül elvitte a bulit. Kár a kissé széteső hangzásért.
A Mat Sinner által életre hívott Rock Meets Classic produkció – jól ismert rock és metal nóták az eredeti énekesek előadásában, rock hangszeresek, illetve nagyzenekar kíséretével – előadásából a Dee Sniderrel eljátszott blokkot csíptem el. Véleményem nem sokban tér el attól, ami Udo papa hasonló próbálkozása után fogalmazódott meg bennem: ebben a formában az egész nem több, mint kimódolt eleganciával levezényelt parasztvakítás. A zenei alapokat profin összecsiszolták, efelől ne legyen kétségünk, csak hát hiába gondolták komolyan a grandiózus hangszerelést, ha az elfojtja a torzított gitárokat, márpedig a Twisted Sister örökzöldjeit és a Highway To Hellt úgy nehéz komolyan venni. Dee ettől függetlenül ismét bizonyította, hogy a műfaj egyik legkarizmatikusabb frontembere. Kiváltképp tetszett, ahogy a következő fellépőre váró bámészkodókat is igyekezett bevonni a közös tapsolásba-éneklésbe, és a selfie-agybaj elleni kirohanásait is abszolút indokoltnak tartom.
A (mű) vérrel bemázolva kiálló Bloodbath zsigeri, a jellegzetesen svédesen „zizegős” gitársounddal pusztító old school death metalja Nick Holmes gurgulázásával is működött. Végigszántottak összes anyagukon, az EP-kre is kitértek. Részletkérdés ugyan, de nekem kicsit hiányzott Mikael Åkerfeldt humoros konferálása, Holmes hozzá képest kevésbé sziporkázó figura. Érdekesség, hogy a záró Eatent az a Dan Swanö hörögte el, aki korábban dobosként, majd gitárosként is játszott a Bloodbathben. Nem maradt el tőlük a Cannibal Corpse sem, akiknél a brutálisan tömény hangzás és a technikás hangszerkezelés a metal eme extrém ágában egyedülálló zeneiséggel párosul. Na meg állandóan és megbízhatóan egyenletes színvonallal, legyen szó akár a lemezeikről, akár a koncertjeikről. Idestova negyedszázada! Náluk aztán nincs üresjárat, nincs tökölés, George „Corpsegrinder” Fishertől sem vár az ember hosszas tirádákat. Elég, ha egyik zúzda érkezik a másik után (ők is elég alapos áttekintést adtak a munkásságukból), miközben a veszett fejrázás közepette a zenészek arcát sem látni, csak a hajzuhatagokat.
Sokunk tinédzserkori hőseinek, a Judas Priestnek a végéhez közelít a pályája. Ezt tudomásul kell venni, ha tetszik, ha nem. Ebben a helyzetben a színpadon tökéletes K. K. Downing hasonmássá érett Richie Faulkner – kis túlzással Scott Travis is az apja lehetne, nemhogy az őstagok!.. – is legfeljebb annyit tehet, hogy fiatalos energiát pumpál a veterán csapatba. És a Redeemer Of Souls vele, általa sem lett több biztonsági albumnál, amelyen bizony Rob Halfordnak a korral járó hangi korlátaira szintén muszáj volt (azaz lett volna) már tekintettel lenni. A szkeptikusoknak és ellendrukkereknek azonban még kellő eréllyel és méltósággal üzente az itt átélt show, hogy hátrébb az agarakkal. A Dragonaut nem túl jelentőségteljes, ellenben a ráhangolódást megfelelően szolgáló kezdése után a Metal Gods és a Devil’s Child kettőse maradéktalanul meggyőzött. Az új számok közül a Halls Of Valhalla és a Redeemer Of Souls most sem került közelebb hozzám. Túlestünk rajtuk, és kész. A Jawbreakerért viszont maximális köszönet jár. Utóbbi alapján lehet sejteni, hogy Halford a vártnál merészebben bánt a torkával, azaz nekiszaladt a védjegyévé vált sikolyoknak, amikor tehette. Nyilván nem ment úgy a mutatvány, mint hajdanán, és tagadhatatlanul volt némi technikai rásegítés is a dologban, de sem a Victim Of Changes, sem a Beyond The Realms Of Death, sőt a vége felé a különösen kockázatos Painkiller sem sült el kínosan. A közönség hangos éneklésével kísért Turbo Lover, a Breaking The Law, a Hell Bent For Leather, majd a ráadásban a The Hellion / Electric Eye és a You’ve Got Another Thing Comin’ papírforma-eredményt hozott, ezeket mondjuk nem is volna szabad hanyagolni. Ugyanez vonatkozik természetesen a Living After Midnightra, amely után a zenekar végleg levonult, és amely számomra is a fesztivál záróakkordját jelentette.
Ja igen, a cikk leadásáig nem nyert megerősítést a pletyka, miszerint Wacken leendő magyarországi testvértelepülése Sármellék lenne…
