A második napon a thrash zenekaroké volt a főszerep és egy kis hardcore fűszerezte az egészet. Elsőnek a Ramming Speed robbant bombaként a színpadon mert a zenekar mindent megtett, hogy magas fordulatszámon tartsa a bulit ...
... különösen az örökmozgó, hiperaktív Pete Gallagher énekes aki headbangelve rohangált oda-vissza a színpadon. Folyamatosan változó ritmusok és gyors, dallamos de durva részek az átlagosnál talán jobb thrash metal/crossover zenét eredményeznek, ami keveréke a hagyomány thrash metalnak és a death éneknek és ez elég jól működik, ennek ellenére a zenéjükből nem sok mindent tudok felidézni (A lemezüket nem hallottam), de a gitárosok Kallen Bliss és Blake Chuffskin viharos thrash riffeket és izmos szólókat produkáltak. A színpadi teljesítményükre nem lehet panasz, a Ramming Speed határozottan olyan zenekar amelyet érdemes látni élőben - a zene már más kérdés.
De ez csak a bemelegítés volt a következő zenekar a brazil Nervosa előtt. A meglehetősen nagy számú és lelkes közönség várta a zenekart, a 2010-ben alakult, mindeddig egyetlen lemezt (Victim of Yourself '14) megjelentetett női triót a brazil Nervosát, akiket az egyik legígéretesebb thrash metal bandának tartják manapság és most először turnéznak Európában. Példaképeik a klasszikus német thrash bandák, vagyis az old-school thrash, de friss és modern előadásban. Ez nem csak újabb unalmas retro-thrash zenekar, hanem egy non-stop thrash metal támadás. Kiváló, egyedi hangzású vicsorgó ének a basszusgitáros Fernandától, a gitáros Prika Amaral pedig igazán fülbemászó riffeket és kiváló dallamos szólókat vezetett elő, ráadásul gitár hangja nagyon vastag és nehéz. A zene nyers, gyors, agresszív és ugyanaz vad energia és intenzitás árad belőle mintha a '80 -as években lennénk. A Nervosa tényleg nem a szép arcokról és a mély dekoltázsokról szól, hanem a zenéről. Hihetetlenül őszinte az egész zenekar és süt a színpadról a a zene iránti szenvedély. A Nervosa hatalmas sikert aratott, alig akarták leengedni őket a színpadról és a lányokon látszott, hogy őszintén nagyra értékelték a közönség szeretetét.
A stockholmi Dr. Living Dead fellépése legutóbb ugyanitt szó szerint kudarcba fulladt valami technikai hiba miatt, amit nem tudtak megoldani, szerencsére ez most nem ismétlődött meg és teljes koncertet tudtak adni a rajongóknak. A bandanás-álarcos svédek a zenét tekintve önálló arculatról vagy ötletekről nem beszélhetünk,mert a Dr. Living Dead nem éppen bonyolult thrash/crossover zenében utazik nem keveset merítve a nagy elődök ötleteiből és zenei világából. A zenekar a Suicidal Tendencies és a D.R.I. felé hajló crossover a Slayer és Exodus nyomdokain haladva. Akik felül tudnak emelkedni az eredetiség hiányán azoknak egy roppant intenzív koncertben lehetett részük -így tettem én is. Cserében élvezetes negyven percet kaptam, mert a DRLD magabiztos és rendkívül dinamikus, energikus élő zenekar. Az új énekes Dr. Mania dallamos éneke kicsit hasonlít Mike Muiréhoz, de a legjobb pillanataik azok voltak amikor Anthraxesre vették a figurát. Nem feltétlenül a legjobb vagy legeredetibb zenekar volt a fesztiválon de szégyenkezniük sem
kell.
A változatosság kedvéért ismét egy crossover csapat, a német HeadCrash következett. A német-amerikai Headcrash mint egy stúdióprojekt indult 1993-ban és komoly sikereket értek el a '90-es években. A Headcrash-féle crossover egy mix, ami hardcore, rap, rock, metal, és az elektronikus ütemek keveréke, dallamos de még megvan benne egy bizonyos keménység és ennek megfelelően a koncert tele volt energiával és képes versenyezni a nap többi fellépőjével is. A zenekar jó hangulatban játszott és a közönséget is jól megmozgatták annak ellenére, hogy nem nagyon ismerhetik őket vagy a lemezeiket.
Egyre nagyobb számú közönség özönlött a rövid szünet alatt a színpad elé, a rajongók már nagyon várták, hogy a Enslaved színpadra lépjen és nem is okoztak csalódást. Könyörtelen és erőteljes előadás hipnotikus prog hangulattal párosulva extrém vokállal és a sima riffekkel szinte hipnotizálták egész közönséget, mert nem volt akkora zúzás mint az előző koncerteken (ebben közrejátszhatott a fullasztó hőség is...) a többség-velem együtt-inkább a zenére figyeltek. Zeneileg és hangzásában hibátlan volt az egész, a black metal kombinálva lágyabb részekkel, amit Herbrand Larsen szintis tiszta éneke tette egy kicsit szürreálissá és kevésbé agresszívvá. A zenekar mindössze hat dalt játszott, köztük kettőt az In Times lemezről, egyszerűen kevés volt az a 45 perc, amit a színpadon töltöttek. Az Enslaved ugye black metal és én képes voltam végignézni a koncertjüket, ráadásul jónak találtam. Kellemes meglepetés, ez a zenekar nagyon tud valamit!
A sokak által nagyon várt Bloodbath koncertjét nem fogom részletezni mert teljes csőd volt. Többen meg is szavazták a fesztivál legrosszabb koncertjének, az, hogy a technika, a hangosító szakemberek vagy a zenekar hibájából teljesen mindegy, bár ez utóbbi is erősen közrejátszhatott. Ilyen erős mezőnyben ennek, ezekkel a zenészekkel nem lett volna szabad megtörténnie.
Akárcsk a Nuclear Assaulthoz a Biohazardhoz is volt már szerencsém ezen a nyáron és nagyjából ugyanazt a programot kaptam itt is mint a Rockmaratonos fellépésükön. Szinte csak a régi számokat játszottak, vagyis a ’90-es évek abszolút meghatározó szerzeményeiből összeállított best of programot. A Bio kíméletlenül egyik klasszikussal a másik után izzasztotta a közönséget: Shades of Grey, Urban Discipline az elmaradhatatlan Punishment, amelyben lehetőséget kapott egy kis vendégszereplésre a Dr. Living Dead énekese. Ugyan Scott Roberts lenne a frontember, de őt sokszor mikrofonhoz köti az éneklés, íg Billy és Bobby megállás nélkül szántották a színpadot második és harmadik frontemberként működve. Adrenalintól csöpögő koncert, hatalmas buli, jó hangulat, a Biohazard 2015-ben jobban hangzik és súlyosabb, mint valaha! Ráadásul ezúttal a cseh rajongók is kitettek magukért akik biztosan a szívükbe zárták Billy Graziadei gitárost aki többször cseh nyelven beszélt a közönséghez.
Az estét a legendás death metal csapat a Cannibal Corpse folytatta. Mit lehet írni egy CC koncertről? Már a nyitó Scourge of Iron is olyan volt, mint egy ütés az arcra. Játszottak még néhány viszonylag új arcleolvasztó dalt, majd a Stripped, Raped and Strangled következett és vegyesen folytatódott régi és új. Ezután Corpsegrinder kedvenc szerelmes dala következett (I Cum Blood), és egy másik szívmelengető klasszikus a Hammer Smashed
Face. A frontember George Fisher fizikai jelenléte elképesztő a színpadon, pedig nem sok mindent csinál az éneklésen kívül csak a haját pörgeti pontos körökben minden alkalommal ahogy a zene felgyorsul. Mögötte zenésztársai - a gitárosok Rob Barrett és Pat O'Brien, a basszusgitáros Alex Webster és a dobos Paul Mazurkiewicz - tekeri a riffeket, alig figyelve a közönségre (ha egyáltalán...). Nem hiszem, hogy láttam Webster arcát az egész koncert alatt miközben fejét előre hajtva bűvölte a hangszerét. Mondanom sem kell, hogy a setlist fantasztikus volt és véleményem szerint hibátlan. Bármit mondanék a zenekar tagjairól csak ismétlés lenne: ezek mind nagyon tehetséges zenészek, akik mindennél jobban szeretik death metalt.
Régen láttam utoljára a Kreatort és már akkor is rámpás színpaddal és látványos színpadképpel léptek fel, de amit itt felvonultattak az feledhetővé tett minden korábbi látványelemet. A német thrash metal óriás koncertje lenyűgöző, gyors, dühös és kemény volt ami a zenét illeti. amihez tőlük még sosem látott elsöprő show társult: fényorgia, tűz, füst és konfettiágyú (!). Az egész szett jó tempójú volt, határozott ívvel amelyen Mille Petrozza vezette át a rajongókat. Szinte megállás nélkül nyomták le az egy órát és három dal érte el a tökéletességet és tette egész előadást még emlékezetesebbé: a szenzációs Enemy of God, a féktelen Phantom Antichrist, és az utolsó kettő, a Violent Revolution és a koncertzáró Pleasure to Kill. De a többi is csak klasszikus Kreator dalok közül kerültek ki. A zenekartól szokatlan németesen precíz show mellett látszik az elszántság, a tehetség és a maximalista hozzáállás, de pont az szorult ezzel a háttérbe ami a thrash lényege, a spontaneitás, az élő-lélegző, a közönséggel szoros kapcsolatot tartó zenekar. Ha csak a látványra koncentrálok ,akkor Kreator nyerte a napot, de ennek köszönhetően zenekar nem volt olyan karizmatikus színpadon de még így is az egyik legjobb thrash banda élőben.
Végül jött az a zenekar amelyik talán a leginkább érdekelt a Tryptikon mellett, az Annihilator. Az egész napos hőség és az előző zenekarok alaposan kifárasztották a közönséget és nem volt az a reakció, mint mondjuk a Biohazard alatt. Azért a rajongók összeszedték az utolsó erőtartalékokat és végül remek hangulat kerekedett. Sajnos már Dave Padden nélkül érkeztek (akire nagyon kíváncsi lettem volna), de a buli nem sínylette meg a hiányát, a multitalentum Jeff Waters ismét mikrofon elé állt. Felszabadultan játszott és energiától feszülő műsort nyomott a zenésztársaival, akik egy kicsit háttérbe szorultak Jeff one man showjában. Ezt nem úgy kell érteni, hogy minden figyelmet magának követel (kivéve a gitárszólók), csak nem tudok másra figyelni. Mert lehetetlen nem rá figyelni. A játéka, a színpadi mozgása, és a kapcsolata a közönséggel (meglehetősen szószátyárnak bizonyult) és az, hogy láthatóan élvezte a fellépést, maradandóbb élmény lesz, mint a pirotechnika a vetítés és a konfettieső, mert Waters húz magával, feszes és erős, a hangzás tökéletes volt és metronóm pontossággal játszott nem is nézett a gitárjára. A koncert végén nem volt meglepetés, az Alison Hell éljenzést kapott majd a "Human Insecticide" zárta a fájdalmasan rövid koncertet. Ott leszek az A38-on is...
