Grave Pleasures - Dreamcrash (2015)

A név változott, a minőség nem

2015. szeptember 09. - Ernő Hellacopter

grave_pleasures_dreamcrash.jpg

Beköszöntött az ősz, így ideje lecserélni a könnyed nyári limcsi zenéimet valami évszakhoz méltó borongós, szomorkás, befelé fordulóra, amihez keresve sem találhattam volna jobbat, mint a megboldogult Beastmilk utódzenekarát, a Grave Pleasures-t. Bár post-punk/goth zenekarhoz illő nevet sikerült találniuk, nekem az első verzió sokkal szimpatikusabb volt, de nem állok le szőrözni ilyen apróságokon, inkább belevetem magam a szomorúság mély, sötét, és kietlen kútjába, megmártogatom lelkem Kvohst baritonjának fekete tengerében. De vajon a nagy sikerű debütáló lemezük, a Climax után, elveszítve az egyik Goatspeed-et, merre visz tovább a megmaradt tagok útja? Erre keresem a választ alant.

A bizodalmam éppen megrendülőfélben van a post-punk műfaj irányába, és ugyanúgy nem látom a lehetőségét annak, hogy sikeresen tágítsák a műfaj korlátait, mint az instrumentális/csilingelős post-rock esetében sem. Saját dugába dől lassan, és felemészti önmagát, miközben más műfajok ontják a jobbnál jobb cuccokat. Legjobb példa erre a kiváló lemezzel jelentkező Publicist UK, akiknek a lemezét normál esetben zabálnám, de mivel a nyár folyamán renget Gang of Fourt-t, Devo-t, Chameleons-t és The Sound-ot nyomattam (igen, a bekezdésben írt limcsit nem kell komolyan venni, kell a fájdalom nap mint nap), így nem éreztem igényt még egy hasonló hangzású, tartalmú, hangulatú cuccra. A Grave Pleasures annyiban más, hogy nagyban Kurt Ballou producernek köszönhetően, a Climax többet tudott mutatni az átlag paneleknél, így nagyon vártam a folytatását.

grave_pleasures_2015_1.jpgGoatspeed fogósabb témáit Linnéa Olsson gondolta újra, aminek az eredménye egy kevésbé karcos, inkább new wave, mint metál hangzás lett. Norbert barátom írta valahol, hogy a metál megöli a jó gothot, amivel ugyan tökéletesen egyetértek, de a Grave Pleasures pont emiatt nem tudta tovább tágítani a határokat, inkább tett egy lépést vissza, ami egy tradicionálisabb irányt jelent.

Azért így is szerethető a Dreamcrash, nekem elsőre a fülemben maradt a Futureshock zakatolása, az Utopian Scream kilátástalansága, vagy a Taste the Void sötét hangzása, amihez Kvohst baritonja garantálja a borzongást. Ami mindenképpen pozitívuma a lemeznek, az az, hogy nem lovagolták meg a Climax gyors sikerét, és nem gyártották le a Climax II-t, hanem továbbléptek, újragondolták, és ennek eredményeként a megújult tagsággal is egy nagyon hangulatos, és színvonalas, igényes munkát adtak ki a kezükből. A produceri munkát sem Kurt végezte, hanem Tom Dalgety-re bízták, aki a Killing Joke miatt feltétlenül ismert névnek számít a szakmában, nem is lőttek mellé vele, remekül szól a Dreamcrash.

A Grave Pleasures egy nehéz szituációban (tagcsere, névváltás, producercsere) vette jól az akadályt, és ha nehézkesen is, de sikerült beennie magát, és a műfaj iránti fanyalgásomat önmagam által megcáfolva írom le halálos nyugalommal, hogy mind a Publicist UK, mind az új ex- Beastmilk elérte a célját. Jöhet a szeptember 28-i A38 Hajós koncert, ahol élőben is megmutathatják erejüket!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr707767642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum