Slayer - Repentless (2015)

Ugyanaz a vérfosó harag árad még az erekben?

2015. szeptember 11. - csubeszshuriken

11987096_10153547980705390_3978397007311563798_n.jpgMindig elszoktam mondani, így most sem kezdeném mással, hogy nekem körülbelül azt jelenti a Slayer, amit a világnak a Beatles. Áttörést egy kapun. Amíg viszont a gombafejűek pusztán azt üzenték a zenéjükkel, hogy lehetsz szabadabb, addig ezeknek a Gyilkosoknak sokkal konkrétabb mondanivalója volt a kezdetektől fogva. Mégpedig valami olyasmi, hogy nézz vele szembe és ereszd szabadon. Mert lehetsz dühös, hiszen mi is azok vagyunk. Azokban az időkben persze, mikor még kék köpenyben kellett a sorba állni reggel az iskolatejért, ez sosem tudott volna így megfogalmazódni bennem, de Slayer felirattal az egyenruhám hátán zsigerből az igen, hogy azt a kurva tejföldobozos gyerekitalt akár a falhoz is baszhatnám Lenin elvtárs képe mellett. Ezt elképzelni pedig pontosan olyan bizsergető érzés volt, mint először hallani a Postmortem gitárjait tízes hangerőn. Szóval mindezekkel legbelül mindig sóvárogni fogok egy új lemez után, mert szeretnék vele visszatalálni ehhez az érzéshez, azt hiszem. Ami hat évvel ezelőtt a World Painted Blood lemez eljövetelénél meg is történt. De vajon a Repentless tudja-e ugyanezt? Olyan változások után, mint Jeff Hanneman szomorú halála, vagy Lombardo távozása? Áradhat-e szét ugyanaz a vérfosó harag az erekben mindezek és ennyi év után?

A kérdés pedig nagyon is jogos, hiszen mindenki ismeri a történetet, miszerint a bandába képzett gitárosként érkező King eleinte kimért hajpörgetésben gondolkodott, és a kopaszra nyírt dühös punk volt az, aki ösztönösen vagdalózó gitártémáival arra sarkalta az előtte nem sokkal még kubai klubokban bongókat rázogató mestert, hogy pakoljon oda a dobokkal valahogy sokkal keményebben. Ez hozta meg aztán azt a végletekig feszített, pengeéles hangzást, ami annyira jellemző erre a zenekarra, és amit az elsők között szabadítottak erre a világra. Ez a dühös punk pedig Jeff volt. Az aki még az utolsó nagylemezen is jegyezte a legjobb dalokat, de aki már több, mint két éve nincs velünk. Megrendítő halála után pedig nem sokkal kikerült a zenekarból a bandában már a kezdeteknél ott lévő Dave Lombardo. Aki után várhatóan Paul Bostaph vissza is tért. Azonban a nagy visszatérés szerintem akkor is az marad, mikor a Christ Illusion idején Dave ült újra a bőrök mögé. Az ő játéka valahogy mindig is egészen más volt, és ebből is vastagon fakad az az egyediség, amitől a próbateremben több mint harminc éve késsel kivágott lógó olyan emblémája tud lenni a műfajnak, amilyen. Örökké viszont semmi sem tart. A csapatnak viszont pörögnie kell tovább, mert ha mi függővé váltunk ettől az egésztől, akkor azok akik csinálják vajon milyen viszonyban lennének vele?

A lényeg viszont az, hogy végül nyomtam egy play gombot, és az ének nélkül hagyott bevezető, a Delusions of Saviour pedig nyomott egy törlést a nosztalgikus pettingre, amiben az emlékeket simogattam hosszasan, hogy nyíl egyenesen hatoljon az éhesen tátongó hallójárataimba. Bár teljesen ezután sem maradtam nosztalgia nélkül, mert azonnal a Season of the Abyss lemez címadó dalának boszorkányos hangulata ugrott be, mint analógia. Ehhez pedig jól kapcsolódott a következő Repentless című tétel, ami hozta azt az éles váltást, ami az említett, szintén hosszú bevezetővel bíró klasszikusban egy számon belül lezajlott. A dobokat figyeltem egyből, amiken a fapados régi sulit üti itt Paul, de minthogy maga a nóta is abszolút retrospektív csépelő, eddig minden rendben. Aztán jött a Take Control és én is kicsit olyan lettem, mint egy klitorisz. Attól tudtam megnyugodni, hogy először teljesen fel lettem izgatva. A gitár gyors és úgy szól helyenként, mintha vasat reszelne. A hangzása pedig, habár próbálkozott a banda korábban újszerűbbel, nagyjából a World Painted Blood lemezen hallhatóval rokon. Először egyébként azt hittem egy gitár van, de aztán meglett hol hozza a precíz rutint Gary Holt. Terry Date producer, akinek fényes a neve a metál égen, először dolgozott most Slayer lemezen, de úgy tűnik ő alkalmazkodott a bandánál bevett hagyományokhoz és ezt most köszönném meg neki. Eddig minden rendben.slayer_video_1.jpg

Az első szám, amire akár azt is mondhatnám, hogy középszerű, ha most nagyon objektív és szigorú akarok lenni az a Vices. Igazából azonban ez sem igaz, mert számomra például Araya sajátos hangja mindig egy olyan megszólással fogja felruházni a Slayer dalait, amitől ezt sosem fogom tudni egyértelműen kijelenteni. Meg szerintem azon is érdemes elgondolkodni az elvárások szintjén, hogy az rendben van, hogy ma már egy ilyen dal, vagy a szintén középtempós Cast the First Stone nem váltja ki ugyanazt az euforikus hatást, mint mondjuk a South of Heaven vagy a Dead Skin Mask a maga idejében. De ha ezek az új számok akkor íródtak volna meg azok helyett, vajon ma nem lennének ugyanolyan legendásak? Mert szerintem amúgy simán. A When the Stillness Comes is, ha a Vissza a jövőbe Delorenjén eljuthatna a lassabb és horrorisztikusabb ötödik nagylemez stúdió felvételéig, sosem mondanám meg, hogy a huszonegyedik században íródott. Pedig milyen fontos, hogy még ma is íródnak ezek a dalok. Nyilván ez egy egyéni vélemény, de én valahogy azt látom, hogy még mindig a nyolcvanas évek bandái azok akik a leginkább mozgatják a metál színteret és félő, hogy az utánuk maradt űrt majd nem is lesznek képesek betölteni az új zenekarok. Ezért fontos a Piano Wire című dal is a lemezen. Mert valószínűleg ez az utolsó Hanneman ötletből született és valaha megjelent szerzemény, amivel kicsit tovább él, aki már nem lehet velünk azok közül, akik ezt az egészet oda emelték a szívünkben ahol van. Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy ez meg már valami olyasmi, mint a kemény aktusok utáni szokásos maradjunk együtt örökre effektus, inkább megemlíteném még a You Against You című nótát, ami punkos lendülete - pár helyről azért hiányzó - jobb dobpörgetései és hosszú szólója miatt szintén a tizenhárom pokoljárás egyik négy perces csúcsragadozója. Tehát az utolsó előtti dalnál is még mindig minden rendben.

Azt hiszem az őket istenítőknek, a kétkedőknek és a fiatalabb generációknak is meg tudják még mutatni ezek az igazi háborús veteránok, hogy a múló időn és a veszteségeken túl is van még bennük annyi erő, hogy elmenjenek az első bokorig és ne pisálják le a saját emlékművüket. Ami még ma is úgy ég, hogy az sötétszürkére fesse a tágas derült eget, mint a két torony füstje azt a napot, amikor megjelent a God Hate Us All. Ez a Slayer. Nem is tudom mi lenne velünk, ha annak a chilei kis csávónak és a kubai cimborájának nem sikerült volna emigránsként megérkezni az államokba és találkozni a két turbó kaliforniai gitárossal? Most mind Metallica függők lennénk? Ne már! Jó, hogy nem így lett. Jó, hogy árad még az erekben a vérfosó harag. Mert amíg így van, addig minden rendben! (5/5)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr217778034

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NZperX 2015.09.11. 15:16:27

"Ha ezek az új számok akkor íródtak volna meg azok helyett, vajon ma nem lennének ugyanolyan legendásak? Mert szerintem amúgy simán." - Ott a pipa, én is pontosan így gondolom.
Nekem egyébként a Vices kifejezetten a kedvenceim között van a szerintem is 5/5-ös albumon.
A Reign In Blood / South of Heaven / Seasons in the Abyss csodálatos és felülmúlhatatlan korszaka óta ez a legjobb lemezük.
Az pedig, hogy a World Painted Blood után - ami szerintem a pályafutásuk egyetlen igazán gyenge lemeze - egy ilyen kolosszális csúcsteljesítményt repesszenek, egészen megdöbbentő és végtelenül lelkesítő!
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum