A tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott A Fal koncertfilm/roadmovie szeptember 29-én, a világpremierrel egy napon debütál a magyar mozikban. Volt szerencsém elmenni a premier előtti sajtós vetítése, így a remélhetőleg nagy tömeget megkerülve tudtam átélni ezt a nem egyszerű művet. Már előre sejtettem, hogy egy komoly filmmel lesz dolgom, de arra nem gondoltam, hogy ekkorát fog koppanni az állam a földön.
A film alapjául szolgáló örökbecsű Pink Floyd klasszikust talán senkinek sem kell bemutatnom. A pop és rockzene örökérvényű klasszikusai között van, természetesen nem egy olyan dalt adott a világnak (a sztori mellett persze), ami azóta is több helyen, többféle formában előkerül. Elég csak az Another Brick In The Wall-ra, a Goodbye Blue Sky-ra, vagy a Comforably Numb-ra gondolni. Ugye, hogy ugye?
Waters úr természetesen már nem először mutatta be a nagyvilágnak a művet, nem is először vették azt filmre. Akkor miért kell megnézni? Egyrészt a 4K-s képminőség olyan részletes képi élményt ad, amit eddig talán egy koncertfilm sem. Másrészt a hangzás igazi, tényleges térhatásban szólal meg, szó szerint minden irányból. Tehát a látvány és a hangzás hibátlan, a történetet nem kell szinte senkinek sem bemutatni, úgyhogy már kevés helyen lehetne elrontani a dolgot, és nem is „sikerült”.
Nem mellesleg a koncertet rövidebb-hosszabb részek szakítják meg, ahol Waters meglátogatja apja és nagyapja sírját is (mindkét felmenője a világháborúk sorában esett el), melyeket sikerült érzelemmel telített formában átadni a nézőknek. Sokszor párbeszédbe elegyedik másokkal is, miközben a képekből és a szövegekből is lejön a háborúellenesség, de helyenként a globalizmus is megkapja a saját fricskáját.
A bő kétórás film természetesen mivel mással, mint a lemezen is megtalálható, habár itt egy kicsit módosított keretes szerkezettel (a lemezen eredetileg ugye a "… we came in?" kezdés és "Isn't this where …" zárás volt) operál. Ezt valóban vétek lett volna elszalasztani, mert habár mindenki által ismert, de jóleső poén. Aki esetleg volt olyan szerencsés és eljutott a hihetetlenül sikeres turné budapesti, vagy bármelyik másik állomására, tudhatja, hogy a látvány nem volt mindennapi. A LED fal, ami egyben a tényleges fal is volt, ahogy folyamatosan épült, úgy növekedett a vetítés kiterjedése is. A koncert alatt hatalmas felfújható formában jelenik meg a Tanító, az Anya és az Ex-Feleség, de egy hatalmas felfújható malac is útra kél a közönségben.
A lélegzetelállító film nem egyetlen alkalmat örökít meg: a hároméves turné több amerikai állomásán vették fel az anyagot hozzá, de ez csak kevés helyen szembetűnő. A vágás nagyon profi, mindig a lényeg van a képen. A humort sem mellőző vetítésekkel talán nem túlzok, ha azt mondom, több mint igényesek és eszméletlenül jól időzítettek. Olyan hangulatot festenek az egész esemény alatt, amit másnál talán még nem is láthattunk.
A zenészekre panasz nem lehet, óramű pontossággal hozzák az örökbecsű témákat, Robbie Wyckoff pedig David Gilmour énekdallamaival segíti ki az idő vasfogai által nem kímélt, de hangban még mindig szinte a régi önmagát hozó Roger Waterst. A koncertfilm jól van kevert, szépen lehet hallani mindegyik hangszert, éneket és vokált is. Érdemes megfigyelni, hogy a közönség érzelmeire is mennyire hat az egész, hol önmagából kikelve, hol elérzékenyülve tombol a publikum, természetesen a szöveget végig kívülről fújva. Több apróbb meglepetés is megjelenik a filmben, de ezeket mindenki nézze meg magának!
Rövidre zárva a dolgot: szeptember 29-én minden rockzene szerető ember, idős és fiatal zarándokoljon el a legközelebbi vetítési helyszínre és tegye magáévá ezt az élményt. Garantáltan nem fog csalódni senki, de egyet megígérhetek: a nézők érzelmeire és érzékeire is ugyanúgy hat majd a film, mint ha ott lettünk volna a helyszínen. A zárószavakat pedig átadom a film főszereplőjének: „Remélem, ezek a vetítések világszerte jó lehetőséget teremtenek arra, hogy emlékezzünk nem csak az elvesztett szeretteinkre, de az összes többi elesett srácra is. Hamu vagy gyémánt, ellenség vagy barát, mindannyian egyenlők leszünk a végén.” - Roger Waters.
