Stratovarius - Eternal (2015)

Tiesto metal a Strato szférában

2015. szeptember 25. - viliricsi

stratovarius_eternal_cover.jpg

Amikor 2008-ban Timo Tolkki gitáros-dalszerző - nem annyira botránymentesen - távozott a Stratovarius formációból, úgy tűnt, annyit sem érdemes rájuk tenni, mint Luxemburg  labdarúgó csapatának elsőségére egy vb-selejtező halál-csoportjában. Nagy szerencse, hogy a maradék tagság ezt nem így gondolta. Megszületett hát 2009-ben a Polaris lemez, a maga kísérletezős-útkeresős mivoltában - amilyennek lennie kell ilyen helyzetben egy lemeznek. Két évvel később az Elysium már egy bika erős anyagnak bizonyult, hogy a 2013-as Nemesis pedig egyenesen cáfolata legyen e cikk bevezető mondatában foglaltaknak.

Nekem személy szerint ez az album azt az örömöt is megadta, hogy jót derülhettem az ortodox "sztratósok" és úgy általában a konzervatívabb metalisták reakcióin, melyet például a lemez promo-nótájának szánt Halcyon days digi-parádéjára adtak. Én ezt az "új" műfajt elkereszteltem Tiesto metalnak, noha a holland dj-t továbbra sem szívleltem, a Stratót viszont egyre inkább.

Viszont éreztem, amit éreztem. Hogy a Strato megtalálta az utat, mely számára kijelöltetett, de az úton hülye lesz majd széttúrázni a lábát, inkább ledől piknikezni valahova. Mert hogy minden zenekar életében eljön ez az idő. Magyarul (meg finnül is) arra gondoltam: legközelebb kapunk egy Nemesis 2-öt. És lőn.

Talán ha két különbséget lehet tetten érni. Az egyik, hogy az Eternal-on valamivel agresszívebb a gitár - ha ez a jelző nem nevetséges a Stratovariusra vonatkoztatva. A másik - s a két megfigyelés így együtt paradoxont alkot - hogy a lírai betétek, sőt, teljes balladák aránya jóval nagyobb a Nemesis albumhoz képest. Lehet, éppen most vált köddé az alaposan "szétballadázott", a banda nevét viselő 2005-ös lemez emléke. Na, és még egy apróság: a másik Timo, azaz Timo Kotipelto énekes 2015-ben még jobban erőlteti a magast, mint az eddigiek során.

De azért tessék megnézni: a megjelenés előtt nyilvánosságra hozott Shine in the Dark a már említett Halcyon Days modorában fogant. Ráadásul sikerült még egyszer megírni ezt a Shine in the Darkot a lemezre Feeding the Fire címmel.

stratovarius_2015.jpg

A nyitó és húzószám My Eternal Dream talán az eddigi legjobb Strato' alaptémából próbál építkezni. Sajnos kissé szét lett speedelve a nóta. Mintha a Dragonforce és az ős-Helloween egy közös produkcióját hallanánk, amint a The Final Countdown című Europe-számot akarnák még egyszer megírni. De így is megért egy telefon csengőhangot nekem :) Viszont első hallgatástól favoritom a Lost Without a Trace félballada, Lauri Porra basszusgitáros szerzeménye. Klssszikus-gyanús a Man in the Mirror című dal, mely persze nem az ismert M. Jackson sláger feldolgozása, hanem a billentyűs Jens Johansson szerzeménye. A Few Are Those halál egyszerű témából épül fel, mégis szíven döfi a gyanútlan hallgatót.

A Fire in your Eyes kábé olyan, mint amit a címe sugall, de ha pozitívan állunk hozzá, a lemez érdekes ékkövének nevezhetjük. A Lost Saga az a bizonyos "szokásos" epikus tétel. Be kell ismerni: picit jobb lett, mint az eddigiek (pl a Nemesis lemezen található címadó dal).

A többi szerzemény is azt súgja felénk: ez a mai Stratovarius szinte tévedhetetlen. Viszont összességében nekem legalábbis a Nemesis egy hajszálnyival jobban tetszett. Végére hagytam a magyar vonatkozást: nagy örömmel írom le, hogy itt is és most is a lenyűgöző borító Havancsák Gyula munkája! (4/5)

/Aki még nem tudná a zenekar október 14-én a Barba Negra Music Clubban játszik/

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr167815410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum