11 év és kiváló albumok után az énekes/gitáros Dave Padden váratlanul úgy döntött, hogy elválnak útjaik a zenekarral, amit sajnálok, mert ha nem is Padden volt a kedvencem az összes énekes közül, akiknek Jeff átengedte mikrofont, azért jó munkát végzett és kedveltem. De ez nem törte meg Jeff Waters lendületét, az Annihilator története folytatódik, immár három évtizede.
Nemcsak hogy ez a zenekar 15. lemeze, de ez az első album 1997. óta, amikor Waters áll a mikrofon mögé. A gitárvarázsló Jeff Waters komponálta az összes dalt és ő játszik a gitárokon és basszusgitáron is. Az egyetlen hangszer, amin nem Jeff játszik ezen az albumon az a dob, újra Mike Harshaw a dobos a lemezen és lehet, hogy a Suicide Society a kezdete egy új Annihilator korszaknak, bár a jelenlegi felállás (Jeff Waters -ének/gitár, Mike Harshaw - dob, Oscar Rangel - basszus és Aaron Homma - gitár.) inkább egy szilárd turnézenekarnak tűnik, mint az új Annihilatornak, de majd meglátjuk...
A megközelítés és a hangulat a 80-as éveket juttatja eszembe, legközelebb azonban a King of the Kill-hez áll, de sem nem elavult, sem nem ósdi! A nyitó címadó dal inkább hagyományos metal és hard rock, thrash hangulattal, a fő riff egyszerű, nem viszi túlzásba a tempót sem, de változatos és dinamikus, Waters letépi az arcunkat egy vad szólóval, egyben bebizonyosodik, hogy Jeff Waters egy tisztességes énekes, sőt az éneke érettebb, mint a korábbi munkáin bármikor. A dolgok felgyorsítása a My Revenge lüktető dobokkal, ez már old school thrash dallamos szünettel a közepén, hangulata és az inspiráció a 80-as években gyökerezik (finoman fogalmazva), de gyönyörűen polírozott. A Snap egy intenzív ballada, egyfajta hard rock és a metal crossover. Epikus, headbangelésre csábító riffeléssel, a kórus és a dallamos gitár teszi kiemelkedővé a lemezen.
A Creepin Again egyenesen a banda aranykorát hozza vissza az egyik leggyorsabb és legjobb dal a lemezen! Ez thrash, jó tempójú, Jeff dallamos énekével, ütős és az egyszerű refrén emlékezetes, akárcsak a zúzós gitár. Mániákus, nyaktörő thrash a Narcotic Avenue, tördeltsége illik a dal címéhez, mivel a kábítószer-függőséggel foglalkozik, valamint annak hatásaival a személyiségre. Meggyőzően dühös és haragos. A The One You Serve közepes tempójú, letisztult, modern dal, amelyben az összes Annihilator elem jelen van, akárcsak a Break Enter-ben ami egy másik tipikus Annihilator. Semmi különös, vagy csak én hallom, hogy kacérkodik egy Metallica dallammal?! A Death Scent ismét súlyosabb, érdekes és remek a gitárszóló, de szerintem ez a "tölteléknóta" a lemezen. Az Every Minute egy heavy metal himnusz, amely elegáns és szenvedélyes egyszerre, úgy kezdődik, mint egy rock dal, Jeff Waters hangja igazi meglepetés, remekül énekel. Nagyon szépen és tisztán előadott dal, jó fináléja az albumnak.
Az albumon Jeff Waters ismét bizonyítja tudását, mint dalszerző és mint gitáros egyaránt, a Suicide Society Annihilator-thrash bőre vett tradicionális heavy metal elemekkel, rengeteg olyan tartalmas dallal amelyeket élvezetes hallgatni, a megszokott lélegzetelállító szólógitármunkával együtt. Ráadásul most basszusgitár is sokkal inkább jelen van, mint máskor. Mint énekes Jeff Waters nem tér el túlzottan Dave Paddentől, de mint írtam sokkal érettebb és nem kopott meg a hangja, szerintem nem volt rossz döntés, hogy ismét mikrofon elé állt.
A lemez jobb és jóval dallamosabb anyag, mint amire számítottam, de némileg elmarad az Annihilator, Metal és a Feast lemezektől, mert időnként kissé túlságosan biztonsági a játék, de ettől függetlenül ez egy nagyon jól megírt nagyszerű metal album. Aki pedig tudja csípje el a zenekart október 19-én, mert akkor az A38 Hajón lemezbemutatóznak.(4/5)
