Még ha a tervezett évenkénti lemezmegjelenést nem is sikerült tartani, két esztendő elteltével végül csak megérkezett a Starbound Beast folytatása. Olyan szempontból mindenképpen folytatásról beszélhetünk, hogy a Spell Eaterrel 2012-ben elindított, a női lét aspektusain alapuló koncepciót viszi tovább társaival együtt a Huntress zenei és szellemi csapásirányát is alapjaiban meghatározó, excentrikus énekesnő, Jill Janus.
A szűz és az anya után tehát most a banya bőrébe bújik Jill, aki az előzetes interjúkban, na meg az utóbbi koncerteken a színpadi megjelenésével is arra igyekezett felkészíteni mindenkit, hogy itt egy bölcs, de házsártos és durván felgerjedt nőalak fog életre kelni. Aki ebből netán arra következtetett, hogy a Static a bemutatkozó album zabolátlanságát hozza vissza, boszorkánk pedig újra többet hallatja majd az extrém énekhangját, nem jól tippelt.
A muzsikában hellyel-közzel ma is felfedezhetők a kezdeti idők thrashes elemei, a régi vámpírfilmeket idéző klippel – a rendező ismét Phil Mucci volt – megtámogatott Sorrow rögtön efféle „ütöm-vágom” témával robban be. Általánosságban azonban ugyanazt az agresszívan riffelős, Judas Priest és Mercyful Fate / King Diamond hatású heavy metalt halljuk, amellyel mindig is azonosítottuk a Huntresst, és amelybe éppúgy belefér az előbb említett Sorrow, illetve a Four Blood Moons gyorsulása, mint az éles ütemváltások miatt izgalmas Brian vagy az epikus, doomba hajló Mania.
A közepes tempójú számok közül mindenképp megemlítendő a hard rockosnak is nyugodtan titulálható Flesh. Nyilvánvalóan a Static húzónótájának szánták, és meg is van benne a lehetőség, hogy jobban ráirányítsa a figyelmet a csapatra. A simulékony ének és a fülbe ragadó dallamok persze ne ringassanak téves biztonságérzetbe senkit, mert a szövege hasonlóan direkt módon szókimondó, mint a Lemmyvel írt I Want to Fuck You to Death volt, de még pár fokkal elvetemültebb (egy csajokat öldöső női sorozatgyilkosról szól), vagyis Jill itt sem tagadta meg önmagát. A Noble Savage szintén visszafogottabb, sőt a Huntresstől szokatlanul melodikus. Épp emiatt, némileg ki is lóg a lemezről, noha korántsem kellemetlen hallgatnivaló. Az anyag leghalványabb darabja mégis a végére pakolt Fire in My Heart, amely hiába üt meg keményebb hangot, ha a fantáziátlan refrén nem engedi kiteljesedni. Szerencsére a két extra, a Black Tongue és a bakelit-bónusz Vultures Can Wait megint beleerősít, így hatásos zárásnak bizonyul. A refrén mondjuk ezekben sincs túlcifrázva – magyarán: egyszerű, mint a faék –, viszont pont ezért működik.
A középpontban természetesen Jill áll. Az általa megformált banya-alak elsősorban a befelé fordulást, az önmaga félelmeivel való szembenézést jelképezi: megdöbbentő nyíltsággal és őszinteséggel tárja elénk tinédzserkori félelmeit vagy éppen életének későbbi időszakában jellemző mentális problémáit. Ugyanakkor a tőle megszokott misztikus témákat sem hanyagolja, a Flesh perverziójáról pedig már esett szó. Kifejezőereje meg valami egészen lenyűgöző, tökéletes összhangban van a zenei alapok hangulatával és a szövegi tartalommal – számomra ez adja a Static valódi mélységét. Ráadásul egyszer sem esik túlzásokba. A hörgést / károgást mellőzi, ám így is ezer különböző hangon képes megszólalni. Más kérdés, hogy nem mindegyik szerzeményben sikeredtek igazán fogósra, karakteresre az énekdallamok.
Ezzel együtt az a céltudatosság, állhatatosság és életigenlés, amely hősnőnkből eddig is sugárzott (és amely a rák közelmúltbeli legyőzése után is csak erősödött benne, efelől semmi kétség), az idei Huntress korongot ugyanúgy áthatja. (4/5)
