A Trivium nagy kedvenc volt mindig is, amikor megismertem őket az Ascendancy album idején, a rongyosnál is rongyosabbra hallgattam a lemezt. Aztán a Shogunnal eljutottak a csúcsra, de hogy azóta mi történt… Egy biztos: ez az eddigi mélypontja Matt Heafyék munkásságának.
Egyfajta elméletként kialakult bennem, hogy az erősebb (Ascendancy, Shogun) lemezeket egy kevésbé erős, vagy szokatlanabb, nehezebben beérő (The Crusade, In Waves) album követte. Eddig még semmi baj nem volt, de a Disturbed főnök David Drainman vezetésével készített tavalyelőtti Vengeance Falls, aminek hivatalosan a „jobbnak” kellett volna lennie sem annyira győzött meg. Voltak rajta jó dalok, hiszen azért zenélni tudnak, nem is kicsit, de annyira nem volt már erős az összhatás, mint a 2008-as (vagy akár 2011-es) lemezig bármelyik kiadványukon.
A Silence in the Snow az előző fonalra felfűzve a kevésbé acélos körnek kellett, hogy legyen, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Viszont le kell szögezni: a tudás megvan, egyszerűen csak hiányzik az a bizonyos plusz, amit elvárnánk Matt Heafyéktől a hetedik sorlemezükön. Eleve furcsállottam, amikor megtudtam, hogy a címadó még a Shogunról maradt le. Ha már egyszer félrerakták ilyen-olyan okokból annak idején, akkor én biztos, hogy nem azzal harangoztam volna be a korongot. Viszont ez a kisebb baj, jött azóta két másik klip is, viszont sajnos azoktól sem verte a hátsó felem a földet.
Az egész album olyan, mintha egy Trivium B-oldalas gyűjtemény lenne, egyfajta kényszerlemez. Pedig ahogy írtam, a tudás meglenne bennük, egyszerűen mintha a szándék hiányozna, vagy valami gond lenne a bandán belül (talán a fejükbe szállt volna a siker?). Közben volt egy doboscsere is, amit megint „házon belül” oldottak meg, hiszen a dobtechnikusuk, Mat Madiro került a bőrök mögé. Nyilván nem hiába került oda a srác, ahova, biztosan meg fogja állni a helyét a zenekaron belül.
Az egyébként nekem nagyon Motörheades borító mögé bújtatott CD dalai közül nagyon kevés a kiemelendő és sajnos sokadjára is csak nehezen tudok barátkozni velük. Pedig aztán mindegyik albumukról pár hallgatás után megvoltak a kedvencek, itt viszont nehezen, illetve alig találtam magamnak olyat, amit évek múlva is szívesen fogok hallgatni. Természetesen vannak jobbak, mint a Snofall című intro és a Silence in the Snow, amik egy egységet alkotnak, vagy az Until the World Gone Cold és a Beneath the Sun, de nagyjából a legnagyobb szomorúságomra ennyi. Lehet, hogy egyrészt az egyébként folyamatosan elkopó ordibálások teljes hiánya lehet az egyik oka, mert sok téma egy-két screammel lehet, hogy jobban odaveretne.
Persze, értem én, hogy része a zenekari fejlődésnek, nem érzik annyira helyénvalónak a dolgot már ennyi év után, de akkor kevésbé ötlettelen témákkal kellene aláfesteni az énekdallamokat, ahogy a Crusade-en is több helyen megtették. Mindegy, ha egyszer erre járnak, attól függetlenül biztosan ott lesz a helyem, 3-4 dalnál több úgysem fog bekerülni a setlistbe a Silence in the Snowról… szerencsére.
A Trivium tehát elkészítette a pályafutása leggyengébb lemezét. Szeretném szeretni, de nem megy. Attól a zenekartól, aki kiadott a kezei közül egy Ascendancyt, vagy egy Shogunt, többet várnék. Sajnálom, talán majd legközelebb. Addig maradnak a korábbi albumok. Sajnos ez a lemez idővel sem nagyon fog beérni nálam. Ha gondoljátok, nálunk is meghallgathatjátok ITT. (3/5)
Trivium Official
Trivium Facebook
