A beszámoló nyomokban elfogultságot tartalmazhat. Az alábbiakban a szerző szigorúan szubjektív véleményét osztja meg. Minden ezzel ellentétes vélemény mindenkinek szíve joga.
2004. Meghallgatom önszántamból, életemben először Morrissey vadonatúj nagylemezét, miközben emlékeimben feldereng egy anti-macsó figura, a külföldi zenetévék ködös emlékképe, benne a The Smiths egyik klipjével, tinédzser énem pedig minden módon ellenkezett, hiszen én akkorra már FÉRFI voltam, ez meg itt a képernyőn minden, csak nem férfi. Nem értettem, és nem is akartam megérteni. Se thrash, se hardcore, akkor minek ezt erőltetni? Aztán jött a You Are The Quarry. A nyári estéken a szerelmemmel egymásnak önfeledten énekelt sorok:
"Where taxi drivers never stop talking
Under slate grey Victorian sky,
Here you will find, despair and I
And here I am every last inch of me is yours,
Yours
For evermore"
Innen már egyenes út vezetett a Smiths-hez, megismertem a gyökereket, a dalok hátterét, a tartalmat, és rájöttem, hogy Johnny Marr-nál nem sok nagyobb gitáros koptatja a deszkákat. A szóló lemezei is jók, de amit a Smiths lemezeken összegitározott, azzal megágyazott generációk sokaságának. A The Smiths és Morrissey háztartásunk állandó tagja lett. Velünk van mindig. Az elmúlt 10 évben mondhatom, hogy ős-Moz fanokká avanzsáltunk.Dalaikat olyan, általam imádott zenekarok dolgozták fel, mint az Unbroken, az At The Drive In, vagy az AFI, ezzel is erősítve bennem az érzést, hogy nagyon felszínesen és előítéletekkel telve közelítettem meg a dolgot tinédzserként, hiszen a kedvenceimnek is rengeteg inspirációt adott. Van viszont ennek egy előnye is ám! Történetesen az, hogy newschool Moz fanként nem idegenkedek az új lemezeitől. Sok oldschool rajongó totál közömbös az új lemezeire, én viszont úgy gondolom, hogy zeneileg sokszínű és érdekes, másrészt tökéletesen dokumentálja, merre tart Steven Patrick Morrissey napjainkban. Szükség van rá, és neki is szüksége van rá, hogy kiönthesse szívét, kiénekelje örömét-bánatát, és persze megkaphassa mindenki a magáét, hiszen ha valaki, Ő aztán karakán véleményalkotó, a sav pedig mindenkit ott mar, ahol célba talál. A World Peace Is None Of Your Business megjelenése óta állandóan pörög, az egész család imádja.
Nem gondolom, hogy Ő egy szent. Az állatvédelemmel tudok azonosulni, de a vegetarianizmusról már más véleménnyel vagyok. És a túlzott agresszió, arrogancia néha visszaszáll rá, sokakat elriaszt. Elriaszt sok embert attól, hogy örömet okozhasson nekik, és ez nem jó. Elsősorban neki nem, aki talán mindennél jobban vágyik a szeretetre, s míg dalai révén sokaknak segít, Ő legbelül megkeseredik, felemészti önmagát. Sokan ellenségesen közelítenek a Morrissey jelenséghez. Sok kritikát olvastam már vele kapcsolatban, és megértem azokat, akik ellenszenvesnek tartják őt. Én az elmúlt tizenegy évben viszont több lettem általa, és boldog vagyok, ha a hangját hallom, el tudok merülni a dalszövegeibe, amik 1981 óta rengeteg embernek nyújtottak lelki vigaszt, adtak segítséget, iránymutatást. Mit írhatnék hát a koncertjéről, amit ezen az esős, barátságtalan, hideg őszi napon prezentált nekünk a Millenárison? Minden perce maga volt a csoda, és örülök, hogy a részese lehettem. Ahogyan azt a Rubber Ring-ben megírta:
"But don't forget the songs
That made you smile
And the songs that made you cry"
Setlist: Suedehead, Alma Matters, Kiss Me a Lot, Istanbul, Ganglord, Speedway, Staircase at the University, World Peace Is Non Of Your Business, I'm throwing my arms around Paris, Everyday Is Like Sunday, Reader Meet Author, One of Our Own, I Will See You in Far-off Places, Oboe Concerto, Meat Is Murder, Action is My Middle Name, First of the Gang to Die, The Bullfighter Dies, The World Is Full Of Crashing Bores, What She Said, The Queen is Dead
A fotók nem a helyszínen készültek, és innen valók: infomusic.ro, Brooklyn Vegan
