Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. És a setétségben teremté Isten a Black Sabbathot. És döbbenten tekinte Isten, midőn Tony Iommi az ördög hangközét játszá, és a földet elborítá a setétség. És monda Isten: „Picsába ezzel, én végeztem! Tiétek a pálya, fiúk!”
Persze ehhez Istennek ehhez sok köze... A Black Sabbath viszont valóban lerakta a heavy metal alapjait. Tette ezt olyan tiszteletet parancsolóan, hangosan, erőteljesen és művészi módon, hogy a teremtés története ezzel véget ért. Mert közhely ugyan, de több mint negyven esztendő telt el a négyes mérhetetlen hatású bemutatkozó albumának megjelenése óta, és az ő jelentőségüket azóta sem közelítették meg mások.
Ami az egyik legizgalmasabb dolog a sötét szívünkhöz oly közel álló muzsikában: a metal állandóan alakul, örökké változik. Az olyan zenekarok hatása nélkül, mint a Judas Priest, a Metallica, a Slayer, a Pantera, a Death, a Napalm Death, az At The Gates, a Korn, a Kyuss, a Mayhem vagy a Botch – hogy csak néhányat emeljünk ki világunk megújítói közül – a metal 2015-ben gyökeresen más lenne. Ez a műfaj ugyanis sosem kövesedett meg, sosem állt meg a fejlődésben. Forrása, magja, alapja viszont a Sabbath. Nincs, ami felülmúlná annak a zenének a hatását és jelentőségét, amelyet Ozzy, Tony, Geezer és Bill hozott létre, gondoljunk itt elsősorban (de nem kizárólag) az első hat Black Sabbath albumra. Sőt, ha a világegyetemnek valami gonosz és mindenható ura gondolna egyet és kitörölne az emlékezetünkből minden, a Sabotage után készült metal lemezt, az első 49 Sabbath nóta még akkor is elég varázserővel bírna ahhoz, hogy a metal világvallásként maradjon fenn. Igaz, hogy akkor nem hallgathatnánk a csodálatos Heaven And Hellt, amelyet sokan a Sabbath csúcsalkotásának tartanak – de hát ki mondta, hogy a világegyetem gonosz és mindenható urának igája alatt az élet igazságos volna?
Ha a Sabbath hagyatékáról és hatásáról beszélünk, a kiindulópontot természetesen a halhatatlan riffek – Iron Man, Paranoid, Sweet Leaf, Supernaut, Symptom Of The Universe, Hole In The Sky – adják. Ezek jelentik a metal alapjait, egyszersmind elég okot adnak arra, hogy szentként tiszteljük a négy birminghamit. Ám a Sabbath még ennél is sokkal többről szól. Ott vannak Geezer Butler lebilincselő, baljós dalszövegei. Ott a teljes kilátástalanság Ozzy Osbourne énekében. Ott a páratlan lüktetés Bill dobjátékában. A hangszerelés, a dinamika, a totális dráma. Az apokaliptikus, mindent maga alá gyűrő és agyonnyomó összhatás. A Sabbath a fénykorában annyira nyomasztó volt, hogy e sorok íróját tiniként a szó szoros értelmében rettegés fogta el egy válogatás-anyaguk hallgatása közben, s emiatt csak hónapokkal később tette fel újból a lemezt.
Tegyük hozzá, korántsem egyedi jelenségről van szó. Robb Flynn (Machine Head) így emlékszik vissza arra, amikor tizenhárom évesen először hallott Sabbathot: „Azelőtt még sosem hallottam ehhez hasonlóan ijesztő, sötét és gonosz zenét.” 2006-ban, a Sabbathnak a Rock And Roll Dicsőségcsarnokába való beiktatásakor James Hetfield is elmesélte, milyen élményben volt része, amikor kilenc évesen felfedezte őket: „Erőteljesen, hangosan és súlyosan szóltak, amivel a lelkemig hatoltak.”
„Azok a riff-szörnyetegek bennem éltek, és hangot adtak azoknak az érzéseknek, amelyeket nem tudtam szavakba önteni” – folytatta Hetfield. – „A sötét riffek és az Istentől elrugaszkodott akkordok hallatán kirázott a hideg, inspiráló erővel bírtak. Segítettek feltörni azt a burkot, amelyben bezárva éltem addig.”
A Metallica frontembere ebben a néhány érzelmekkel teli, választékosan megfogalmazott mondatában a metalnak, mint átformáló jelenségnek a vonzerejét szemléltette. Márpedig a Sabbath vészjósló számaiban már a legtisztább formájában hallatszik a metal. Igazság szerint egyetlen zenekarnak lenne joga azt állítani, hogy ugyanolyan mértékű hatást gyakorolt az irányzatra, mégpedig a szintén brit Iron Maiden, amelyre hangzás és image tekintetében a birminghami ősök szinte semmilyen befolyást nem gyakoroltak. A Maiden legendás volta megkérdőjelezhetetlen, munkásságuk is összemérhető a Sabbathéval, mégis a birminghami négyes neve azonosítható teljes mértékben a metallal. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert ők már jóval azelőtt megírták a komplett heavy metal bibliát, hogy Steve Harris megalakította a saját zenekarát.
Az ősi isteneket könnyű lebecsülni. A Sabbath a kezdetek óta – ezzel persze túloztunk, de csak néhány évet – jelen van. Ezért tökéletesen érthető volna, ha a fiatalabb metalosok (akiknek megvannak a saját hőseik és nemzedéki himnuszaik) a saját életüket tekintve irrelevánsnak, vagy egy régi korból ránk maradt leleteknek minősítenék a méltósággal megöregedett Osbourne-t, Iommit és Butlert. Ugyanígy ki lehet emelni a diszkográfiából az olyan albumokat, mint a Technical Ecstasy, a Born Again, a Forbidden, vagy akár a 13, és ezekre hivatkozva hangoztatni, hogy a Sabbath munkássága túlértékelt. E lemezek kapcsán valóban jogos a szigorúbb kritika. Ha azonban ennek a zenei világnak a része vagy – és ha ezt olvasod, bizonyára része vagy –, akkor lényegtelen, hogy Sabbath rajongónak vallod-e magad. Ugyanis akár tisztában vagy vele, akár nem, a Sabbath által kirobbantott forradalom fújta azt a levegőt, amelyet te is szívsz. Sabbath nélkül nincs élet!
A metal rajongók imádják a kiélezett vitákat. Valaki bizonyára most is így dohog magában, miközben ezeket a sorokat olvassa: „A Sabbath?! Miért nem az Agoraphobic Nosebleed, a Shit Scum vagy a Full Blown AIDS, a k***a anyátokat?!” Tény és való, hogy az élet unalmas lenne, ha mindannyian ugyanúgy vélekednénk mindenről. Ebben a kérdésben viszont nincs ellenvetés. A játéknak vége, a győztes pedig a Black Sabbath.
(Via)
