Marky Ramone több, mint pusztán "az utolsó élő Ramone". Ő egy élő legenda, a XX. századi történelem mozgó, lélegző része. Jellegzetes frizurája, trikója, tépett farmere pont úgy fest, mint az albumborítókon, csak a ráncai nyúlnak mélyebbre - szinte mint akit el sem ér a rohanó idő.

Lassan és alig gesztikulál, kimérten, ráérősen, enyhe reszelősséggel beszél. Akár egy szikla a tengerparton - de az interjúk talán százát követő ridegségen át- meg átsejlik szavaiból az együttérzés, és egy olyan fazon képe, aki szépen öregedett, és esze ágában sincs leállni.

A punk rock reneszánsz emberével beszélgettünk A38-as koncertje előtt múltról, jelenről, jövőről, divatról és tragédiáról, haszonlesőkről és okostelefonokról. Figyelem, az erősen idézhető egysorosok koncentrációja túl magas e cikkben!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Don't get a word in Hungarian?

Roll down for the English version!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Rockstation: Mielőtt belelendülnénk… Tudom, tudom, ez tipikus gruppi-duma, de nem indulhat a beszélgetés anélkül, hogy ki ne mondjam: a stílusod, a zenéd, és minden, amit máig csinálsz, hatalmas rajongótábort inspirál idehaza. Meg se tudnám számolni a magyar bandákat, akik közvetlenül a Ramonesból merítenek, én is sok dalotokat játszottam – ez az élmény segített eltalálnom az ÉN rock’n’rollomhoz, és ezzel nem vagyok errefelé egyedül. Szóval, köszönjük, tényleg. Köszönjük a párbeszéd lehetőségét, köszönjük, hogy közvetíthetjük a gondolataidat a magyar közönség felé!

Marky Ramone: Ugyan már, tök szívesen.

RS: Kezdjük is egy olyan bandát idézve, akik szintén sokat építettek rátok. A generációnkat tökéletesen jellemzi a Bad Religion szövege: „We don’t have any friends, but we got a lotta toys” („Barátaim nincsenek, csak halom játékom”). E téren te se panaszkodhatsz… Otthon, Brooklynban hatalmas gyűjteményed van századközepi robotos és weird tales ponyvákból, szóróanyagokból, old timer autókból, amiket te magad renoválsz. Ezeken a játékokon át tartod életben a gyermeki énedet?

MR: Az biztos, hogy marhára szórakoztat. Fülig szerelmes vagyok a sci-fibe, főleg az 50’s évekébe, annak a korszaknak a kellékeibe: a rakétákba, az űr-robotokba, a poszterekbe… És szeretek dolgozgatni is rajtuk, igen, az autókon ugyanúgy, mint a többin: nem csak gyűjtöm, hanem meg is bütykölöm mind. Nagyobbá, gyorsabbá, erősebbé teszem őket. És ez kellőképp ki is tölti a szabadidőm. Viszont képregényeket nem gyűjtök! Benne vagyok párban, de nem gyűjtöm őket.

RS: Nemrég felröppent a hír, hogy a világhírű, hagyományosan nagyon-amerikai, régivágású Archie képregény jövőre egy Archie & The Ramones különkiadással jelentkezik…

MR: Ja, ja, hallottam róla. Pedig sose repestünk érte.

RS: Akkor mégis hogy jött össze?

MR: Valami nevetséges, rajtunk kívülálló döntés folyományaképp… Ember, hamarosan szereplek Alan Roberts (*a Life of Agony basszusgitárosa, dalszerzője, és a kritikailag elismert Wire Hangers és Crawl to Me képregények írója) Killogy!-jában, a Nagymenőkös Frank Vincenttel és a Dexterből ismerős Brea Granttel! De ez az Archie… ááá, sosem bírtam az egészet. Az egész Archie magja az, hogy gimis, örökifjú, ártatlan, csili-vili kölyökizé maradjon mindörökre. És mi aztán sosem viseltük az ilyesmit.

RS: Legalább a Killogy körül forognak a kerekek… Úgy hallottam, animációs sorozat készül belőle! Hogy haladnak a munkálatok?

MR: Jól, jól hallottad! Alakul, alakul… még ha nem is tudom, épp mi az állás. Jelenleg mindenki másfelé van úton, de hamarosan összeülünk Alannel és megtárgyaljuk az egészet. És hadd lengessem be: felettébb… vicces képregény lesz.

RS: Ami eddig kijött belőle, az alapján egy jóféle trash / horror / slasher / B-mozi montázsra számíthatunk a hasábokon, pluszba csurig töltve legendás rocksztárokkal… Jó értelemben véve fest túltoltnak, elrugaszkodottnak, már első ránézésre.

MR: Óh igen, és pont így szeretem. Ellenben az Archie-val, ami minden, csak nem elrugaszkodott.

RS: Kissé földközelibb témákra váltva: Marion és te már nagyon… NAGYON régóta együtt vagytok. Közel 33 éve. Mindezt olyan arcokkal turnézva, mint Dee-Dee, Joey és Johnny, túl másfélezer koncerten és kamionnyi szeszen, de mindmáig, töretlenül együtt. Mi a trükkötök? Mit tanácsolnál azoknak a pároknak, akik legalább egyik tagja olyan életet él, mint te?

MR: Erről neked kell őt megkérdezned... Ott ül a szomszéd asztalnál.

RS: Ahogy végeztünk, sort kerítünk rá. Kösz! Minden turnédon elkísér?

MR: Ááá, nem mindig. Csak bármikor, amikor épp kedve szottyan. Nem kötelezzük egymást. Ahova mehetnéke van, oda megy.

RS:  A mi csillogó tekinteteink bezzeg mindenhová elkísérnek esténként… Gondolom, ezalatt te is jól megnézhettél már minket magadnak, ott a színpad előtt. Ennek ellenére sokan már csak kéziképernyőkön át látnak fel a deszkákra, túl elfoglaltak az élmény „megosztásával”. Itt ülünk egy valagnyi kütyün, csak költünk, úgy esünk koncertről koncertre, mint szobáról szobára, közben mindenhonnan azt halljuk, soha másik nemzedéknek nem volt ennyi lehetősége, mint most nekünk, és mégis…

Tudod, olvasom a Punk Rock Blitzkrieget, a múlt hetem java erre ment, és hadd jegyezzem meg, kikúrt remek egy könyv. Életrajz, és mégis olyan regényes, mint egy „Nagy Amerikai Korszakos Klasszikus”. Akkoriban, fiatalkorodban csak a tranzisztoros rádiód volt neked, a dobszerkód meg a környékbeli koncertek… és ennyi, és elég volt. Ezt most tegyük a mi mindenünk mellé. Így nézve hogy érzed, a gyerekkorod szabadabb, egyszerűbb, tisztább volt, mint ami a mai fiataloknak jut?

MR: Igazán köszönöm... Asszem, ez egyéntől függő. Azért na, ma mégis olyan technológiákhoz férsz hozzá… egyedül felvehetsz egy lemezt a saját otthonodban! Ez mondjuk egyszerűen nagyszerű. És szerintem a használókra ráférne némi szünet is. Mindnyájunkat megillet a lehetőség kifejezni önmagunk, és a technikai újítások okos használatával tényleg jobb hellyé tehetjük a világot! Viszont ha beiktatsz magadnak egy-egy szünetet, egy rakat pozitív élményre válsz nyitottá… MÁSFAJTA pozitív élményekre. MÁSUTT.

RS: De olyan rohadt nehéz manapság fenntartani a fókuszt! Olyan impulzusok érnek mindnyájunkat manapság, pláne annyi, amik aligha érhettek el bárkit 50 éve Brooklyn sikátorain. Amikor én voltam tini, az Alice in Chains, a Kyuss és a ti zenéteket kb. egyszerre fedeztem fel, és mindegyiktől már a legelső album, amit feltettem, annyira lebilincselő volt, annyira berántott… Egyszerűen éreztem, hogy semmi más nem pöröghet, mikor ezek szólnak. Ezek megkövetelik, és meg is érdemlik az osztatlan figyelmet. Hagyod, hogy elárasszon, befogadod. Te, a felsoroltak meg még páran meg tudták teremteni ezt a varázst, de egyre nehezebben találok hasonlóra manapság…

És itt jön képbe a Blitzkrieg Live produkciója. A koncertjeitek olyanok, mint egy friss lehelet, egy löket a múltból, és ez berántja még a mai hallgatókat is, akik nem lehettek jelen a Ramones aktív éveiben. De annyira mások lennénk mi, a mai közönség, mint azok az arcok, akiknek a 70’s 80’s években játszottatok? Nem vagyunk… passzívabbak, vagy nem zavar, hogy látszólag néha a csápolásnál jobban leköt az egész rohadt lekamerázása?

MR: Hát az biztos, hogy megvannak a kameráik, és ha egyszer villogtatni akarják, akkor mit tehetnék, fogják is. Van ez a kis videóm arról, mit tehet az ember ez esetben… Én így összegezném: ha szórakozni akarsz (és neked ez a szórakozás), hát tedd, hajrá, csak ne légy más útjában vele. Más talán másképp élvezi, figyeli az estét. De igazából a közönség nagyjából ugyanolyan mindenütt, mert végső soron mindenki csak egy jót akar mulatni, le akarják dobálni magukról a mindennapok szarságait. Mikor eljönnek a műsorunkra, részesei is akarnak lenni! Ez, úgy érzem, nem is változott igazán a CBGB fénykora óta. Az emberek nem változnak… csak a technológia. Ugyanazok a bajaink voltak, ugyanazon kérdések foglalkoztatnak. Félsz, hogy mit kezdesz a jövőddel; hogy alakul a kapcsolatod a szüleiddel… a barátaiddal… a suliddal, a tanulásoddal… Minden ugyanaz, még a politika is. (Akkor is meg most is az a végső kérdés:) Ki futtatja a világot, vagy legalább is, az országot? Minden lényegében ugyanaz marad. Csak most már vannak mobiljaink meg számítógépeink.

RS: A rockbizniszben számos patinás, bejáratott név akad, mint Dave Grohl, akik nyíltan hirdetnek egy old-school hozzáállást a zenéléshez, miszerint: menj le a garázsba, játssz mindenekelőtt magadnak, dolgozz szorgalmasan, utazz kicsiben és maradj szerény és személyes. Ezt egy felettébb romantikus elképzelésnek találom… de úgy hiszem, napjainkban ez egyszerűen messze nem elég egy banda önmenedzseléséhez. Te hogy látod, a mai zenekaroknak több lehetőségük van kitörni (avagy betörni a köztudatba), mint az egykori kortársaidnak?

MR: Azt hiszem, a mai bandáknak több lehetőség áll nyitva arra, hogy tudassák az emberrekkel: itt vagyunk! Ez már csak az információs kor velejárója. Akkoriban nekünk ez nem volt meg, minden bizodalmunk a rádióban, a helyi hírlapban és a szétszórt flyerekben volt. Ma pedig van minden: mobiltelefon, internet, közösségi média… Egy banda neve könnyen futhat le sok kört – sőt, az egyéné is! Mindent a maga idejéhez, korához viszonyítsunk. Mert azért a bandáknak egyre újabb és újszerűbb dolgokkal kell elérniük, hogy az emberek felfigyeljenek rájuk. Csak legyél eredeti, cseszd meg!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 A turnémenedzser most jelzi, hogy kifutó(fél)ben az idő, megígérjük, hogy megpörgetjük. Na persze, az utolsó lehetséges másodpercig kinyújtjuk a keretet. Marky végtelenül nyugodt és megértő, azt mondja „Nincs para, folytassuk csak”, egy jól bejáratott félmosoly kíséretében.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

RS: Hogy felpaprikázzuk a hátralévő időnket… Tudván, mekkora rajongója vagy a szószoknak, pláne, hogy tavaly piacra dobtad a sajátodat is, úgy gondoltunk, megajándékozunk magyar ízekkel is. Ez itt gulyáskrém, ez pedig Erőspista. Lényegében erős, sós paprikapászta.

MR: Köszönöm, tök kedves! Tudod, az én szószaim egy része egyébként egyenesen felajánlásokra megy, sőt, bármit csinálok, a bevétel részben adománnyá lesz, erről gondoskodok. Néha azon lelem magam, hogy körülnézek a világban, és látom, hány embernek kéne sürgős segítség. Pl. ott vannak az autisták… A jövedelmem egy másik szeletét meg a Zenészek Határok Nélkülnek nyújtom át (Musicians Without Borders). Mindig elkél valakinek, valahol egy lecke, vagy egy rendes hangszer végre. És akkor azokról nem is szóltam, akinek az egészsége van romokban. Tehát mindennel, amit csinálok… asszem, arra törekszem, hogy én legyek a punk rock Paul Newmanje.

(Kibontja az Erőspistát.)

RS: Csak óvatosan, meglephet az íze.

MR: Pssh, nyersen faltam a jalapenot. Ettél valaha  Szupercsípős Tálat a Wendy’sben? Vagy vendaloot egy indiai étteremben? Na, ez se rossz, de AZ a legtüzesebb kaja a világon. Leizzadsz tőle.

RS: Most, hogy izzadós témákra tévedtünk… A Dust után Wayne County dobosa voltál az első bandájában, a Wayne County and the Backstreet Boysban. Amit ő csinált és ahogy csinálta, az maga volt a forradalom akkoriban – a szupersztársága benzine és végső gátja is az volt, aki volt. Mára viszont hatalmasat fordult a világ, elfogadóbbá vált. Mit gondolsz, ha Wayne County később született volna, és ma bukkanna fel, sikeresebb lenne?

MR: Naná! Sokkal… elfogadottabb lenne. A népek nem ítélnék el már jóelőre, mert transzvesztita. Hatalmas rocker volt… a pokolba, MOST IS az, csak hát más időket élünk. Most az emberek java már elfogadja az életformáját. Úgy értem, szerintem az emberek legyenek azok, akik lenni akarnak. Sosem szabadna folyton azt hallaniuk: „Nem lehetsz ez! Nem csinálhatod azt!”, egészen addig, amíg nem ártanak senkinek. Szóval azt mondom, amíg ő Jayne County akar lenni, akkor legyen is, az ő joga választani! Ott van (most-már-nem-)Bruce Jenner is a Cosmopolitan címlapján, na tessék. Senki sincs feljogosítva arra, hogy a többiek bírája legyen.

RS: Ebben egyetérthetünk. A helyről szólva meg: Tommy Ramone épp ebből a városból emigrált Amerikába annak idején… És egyszer azt mondta, a banda feloszlása várhatott volna még, fél vagy akár 1 évet is… De nem tudta, hogy Joey mennyire beteg. Te hogy látod innét? Tényleg annyira belefáradtatok, vagy volt még elég üzemanyag egy utolsó menethez?

MR: Dehogy voltunk kifáradva! ...Na jó, annyira biztos nem. De ismertük Joeyt, és addigra már kezdtünk komolyan aggódni érte… Épp csak belépett egy komolyabb stádiumba a limfómája, de a cucc MÉRETE… Persze, ha nem lett volna a betegsége, kiveszünk 3-4 év szabadságot, és simán lehetett volna újra-összeállás, meg minden. De hát, ez az élet. Aztán nemsokára Johnny rákos lett, aztán Tommy is rákos lett, Dee Dee túllőtte magát heroinnal…  Így már mégse lehet reunion. Már csak én vagyok itt, gondoskodni arról, hogy a dalok tovább élnek, és eljutnak egy fiatalabb generációhoz.

RS: Mondhatjuk, hogy ez az életműved?

MR: Igen. Úgy érzem, a fiúk túl fiatalon haltak meg ahhoz, hogy learassák a munkájuk gyümölcseit. És ez szívás. Barátok, bandatársak… (észrevétlen tűnnek el).

RS: De az nagyon is számít, hogy élteted az emléküket, és relevánsan a zenéteket.

MR: Ja. Hát… Próbálom a legjobbjaim szerint.

RS: Nem csak az ő zenéjüket keringeted… Majd’ egy évtizede vezeted a saját DJ-műsorodat. Tekinthető ez bosszúnak a zeneiparon, amiért évtizedeken át száműztek a lemezlistákról?

MR: Nem igazán… csupán csak azon vagyok, hogy amíg bírom, új és érdekes dolgokat csináljak. Az USA-ban van 50 állam, egy hatalmas ország… és az 50 államban temérdek zenekar, akik, ahogy megjelentek, semmi játékidőt nem kaptak. Nem csak punkbandák. A rádiók állandó diétán vannak. Így ha már lehetőségem van rá, ütős punkot és rockot teszek fel heti háromszor, 3 órán át. Az ország pedig hallgatja, a világ legnagyobb rádiótársaságának hála. Ez olyan komoly, ahogy hangzik: műholdas adások, 30.000.000+ feliratkozó.

RS: Aztak*rva.

MR: No, nem mondom, hogy mind a 30 millió az én adásomat hallgatja. De… azért sokan teszik. Csak szerettem volna, hogy ezek a bandák is pörögjenek, hogy hallathassák a hangjukat.

RS: Erre Joey is büszke lenne. Róla szólva: neki és a U2-nak eléggé… érdekes kapcsolata volt. Bono több alkalommal is hangoztatta, hogy számára Joey példakép, Joey pedig egy U2 dalt hallgatva távozott el. Végül a Rock’N’Roll Hall Of Fame-be iktatásotokkor Bono konferált fel titeket. Ez elég személyes kötődés, szóval ami most jön, kissé provokatívnak hathat…

Tavaly jelent meg a Songs Of Innocence a U2-tól. Írtam is róla egy cikket hirtelen kiakadásomban: végtelenül erőszakosnak és ízléstelennek találtam, hogy a U2 felerőltette az emberek iTunes-ára az új albumot, pláne a megkérdezésük nélkül; meg olyan érzésem is volt, mintha a Joey halála utáni második nosztalgiahullám farvizét lovagolnák meg. Mintha próbálnák megfejni az emlékét. De ez az én véleményem. Mi a tiéd?

MR: …Az emberek java simán felugrik az első szembejövő trendjáratra. És a halál jól eladható. Különösen zenészeké és színészeké. Emberek gazdagodnak más emberek halálából. Azok az új U2 dalok… még a címük se jut az eszembe… Ember… Ha nem is tudta, ki volt Joey, akkor mi a fenéről énekel?! Legalább a nevét megemlíthette volna a dalokban – de nem tette! Érted, mire megyek? Szal… Ha tényleg ekkora nagy rajongója volt Joeynak, meg a Ramonesnek, ez lett volna a legkevesebb. Épp elegen várnak odakint, hogy meglovagolhassák a kultuszunkat, hogy a Ramones Történelem részévé lehessenek.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Most már TÉNYLEG kifogyott a menedzser a türelméből, Marky viszont szemrebbenés nélkül folytatja, mintha a fazon ott se lenne. Ha rajta múlna, sztorizhatnánk még egy darabig. Szóval, zárszavak jönnek, most már megesküszünk, ujj keresztbe, ilyenek.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

RS: Nem érzed… feélreértettnek, vagy kihasználtnak magad, mikor szembejön veled valaki, akirről lerí, hogy fingja nincs a Ramonesról, mégis a pólótokban feszít, amit vsz. a szomszéd plázában vett? Ez egy már-már szállóigeszerű vitaindító idehaza.

MR: Én úgy vagyok vele, hogy lehetsz a Ramones rajongója póló nélkül (mint te), meg lehet, hogy csak pólód van, de nem ismered a zenét… Na de! A póló felkeltheti az ember kiváncsiságát. Mikor felkapod magadra a pólót (tudatlanul), egy nap talán megfordul a fejedben, hogy utánunk nézz… esetleg vegyél egy albumot. Ha meg már vannak lemezeid, bármikor rászánhatod magad a pólóra is… Szóval a kapcsolat, a kíváncsiság mindig jelen van. És nekem ez így okés.

RS: Mikor mentél lefelé a színpadról a Rock’N’Roll Hall Of Fame-be való beiktatásod során, mi volt a 3 dolog, ami egyből átfutott az agyadon? A legfontosabbak, az egész eseményről, az útról, amit megtettetek.

MR: Először is, mi voltunk az első punkbanda a Dicsőség Csarnokában, és végre valahára elismertek minket és a műfajunkat egyaránt. Másodszorra: olyan emberek közt lehetünk, akiket szerettünk, tiszteltünk. Többjük muzsikáját húztuk mi is, amíg felnőttünk: azért mégis bent van már a Beatles, a The Kinks, a The Who, a (Rolling) Stones, Phil Spector… Ezek a nagyszerű bandák körülöttünk. És végül: az, hogy most már nagyon mehetnék Phil Spector partyjára. Csak én és a barátaim. Ennyi kb.

RS: Köszönjük az idődet, a türelmedet! Bocs, de muszáj a végén megkérdeznem: „szerencsésnek érzed magad, cimbora?” (Do you feel lucky, punk? – Robert De Niro, a Taxisofőrből)

MR: (elneveti magát) IGEN.

RS: Mi hajt tovább?

MR: A móka. Csakis, ami szórakoztat. Ez tart életben, ember.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ígéretünkhöz híven az interjú után megkérdeztük Marionet: hogyan éljünk egészséges, stabil, boldog párkapcsolatban egy punkkal, egy rocksztárral… Pláne, ha folyton turnézik.

Marione (Ramone): Akkor turnézz te is! Ne éljetek párhuzamos életeket. Tarts ki az embered mellett!

Aztán koccintottunk Marione-nal és a Blitzkrieg felével.

Mire lecsúszott a pálinka, eltűnődtek, hogy talán mégse a vendaloo a legperzselőbb dolog a világon.

===============================================================

=================================================================

Marky Ramone is more than the last living Ramone. He's a fucking living legend, a walking piece of history. He is just like on all the album cover, only the depth of his wrinkles have changed - Marky Ramone truly seems like someone untouchable by time. He gestures softly and only a little, legendary hair and trademark old plain white wifebeater and torn denim checked, while he speaks in a slow, lowly hum, and looks like a weathered rock on a seashore - but passion and compassion keeps pouring through his rocky mouth. He looks finely aged and worked and so much in control and not planning to stop anytime soon.

Before his show on Budapest's cultic partyship A38, we spoke about past, present and future, fashion and tragedy, curmudgeons and crashing smartphones with the reneissance man of punk. The amount of wise one-liners is Too Damn High in this one.

RS: Well, before we begin… I know this is basically groupie-talk, but I gotta let you know that you and your music, your looks and everything you stand for has a huge following here… I couldn’t even count the Hungarian bands you inspired directly, and to be honest, even I played a lot of your songs, it helped finding my way to my own brand of rock’n’roll. So thank you for the opportunity, thank you for letting us channel your words to the Hungarian audiences!

MR: There, there. You’re plenty welcome.

RS: The pleasure is all ours! So! 1st question comes with quoting a band heavily building upon yours! The witty one-liner: „We Don’t Have Any Friends, But We Got A Lotta Toys” from Bad Religion perfectly befits my generation. But what about you? I mean it is common knowledge that back home, in Brooklyn, you got a huge collection of weird tales, robots and old timer cars you refurbished yourself. Is that your way keeping the inner child alive?

MR: That’s a lotta fun, y’know… It’s a lotta fun. I’m much into sci-fi, especially the science-fiction of the 50’s, the then-robots, the posters of and from that era… And I like to work them too, not just collectin’, but to build them… to make ’em better, heh. Make ’em faster, make ’em more powerful. So that’s what I kinda like to do in my spare time.

RS: Do you share these things of youre, like comics, with your kids, or they can go and find their own?

MR: Wow, I don’t collect comics! I’m IN comics, but I don’t collect ’em. Collecting those robots and retro posters, now, that’s my passion.

RS: Talkin’ about being in comics… I just got the news the other day that the very famous American comic series ARCHIE is gettin’ a Ramones Special next year. Have you heard about this?

MR: Yeah, yeah, I’ve heard about the Archie’s. And we never really liked it.

RS: Then… how did it come up?

MR: By some ridiculous decision, outside of any of us… Man, I’ll be in a new comic ’Killogy’, with the guy from Goodfellas’, Frank Vincent and Brea Grant from Dexter! But Archie’s… aww, I never liked Archie’s. It’s stuck forever to be preppy-crappy… college…-kid stuff, y’know what I mean? And we were never really into any of this cheese.

RS: Well, at least Killogy is turning cogs. I’ve heard it’s becoming and Animated Series? How’s things with that this far?

MR: Umm, goin’ good, though, I’ve been so busy I don’t know exactly what’s goin’ on now. For now, everyone’s on the road, but I’ll be soon meeting again with Alan Roberts and discuss things pretty soon. And let me tell you it’s a… funny comic.

RS: From what I’ve seen this far from it, it’s like a montage of splatter and everything good in trash and old horror and slasher movies, loaded with old school rock stars and rolled into one monstrosity of a story… It looks great in a campy way, and we just LOVE the campy way.

MR: Yeah! Me too. And Archie’s NOT campy.

RS: Then let’s talk a little about family! I recall you and Marion have been an item for… VERY long. With all these years of touring and all the shit you put right behind you, but together… such a bond is very precious. So what do you think, what advice could she give to soon-to-be rockstar brides?

MR: Oh, THAT Marion? (he smiles) You can ask her for that! She’s right over the corner.

RS: Oh, great, I’ll definitely gonna do that! Does she follow you on all tours, all the time?

MR: Nah, not all the time. Just whenever she wants to go, she goes. There’s no obligation.

RS: Well, our fanatic gazes are still locked and following you each night… And I’m sure you get a good look at us. And when you do… what do you see? I mean, we all got this shitload of technology, and we get to keep spending and keep hearin’ how we now can do anything we ever wanted, and YET…

I’ve been reading your Punk Rock Blitzkrieg most of the week, by the way, also fuckin lovin’ it, and in a way it feels like a real period book to me. Yes, it’s that novel. Back then, you had your transistor radio, your drumkit and your rock shows, and… that was it all. Now compare these to our youth, our places and possessions. In such a light, does your cildhood feel more enabling then what we get?

MR: I guess it depends on the individual. I mean, today you sure can use a lot of techology, you can do a whole album in your home! And that’s just great. Also, a lot of users today deserve a break. 'Cause we all deserve to express ourselves, and through the positive useage of technology, we (can) all just strive to make the world a better palce! When you give it a break, though, you can let yourself get involved in a lot of positive things… OTHER positive things.

RS: But it’s so damn difficult to keep focus nowadays! We got all this distraction you never seemed to get into growing up on the streets of Brooklyn. For example, when I was a teenager, I got into Alice In Chains, the Ramones and Kyuss at the very same time, and each of the first albums I’ve listened from these were so immersing that I get that distinct feel… that feel when you don’t have to (and should not!) divert your attention to any other petty shit poppin’ up in life, be it a bill or a chat window. You just gotta give all of it to the majestic music playing, let yourself be immersed in it. You and these guys made that magic happen, but nowadays I find it harder and harder to find such solstice.

And here comes you and the Blitzkrieg Live production into the picture. These shows you put forward still feel like a breath of fresh air, even if you play blasts from the past, and it hits even a new, younger generation of audiences. Are we that different, however? Are modern crowds so much more different than the masses you played for in the late 70’s and 80’s? Are we more passive, or just too invested in getting our shit recorded on mobile camera?

MR: Well, they got their cameras, and if they are eager to use them, then that’s what they gonna do. I made that little video about cell phones… and I can wrap up my stand like this: if you wanna have fun, just don’t stand in the way of anybody else, watching, enjoying. But still, audiences are mostly still the same anywhere, because they just wanna have a good time, wanna relieve themselves from everyday pressures an’ bullshit. When they come to our show, they wanna be a part of it! And I feel that hasn’t changed since the CBGB era. People don’t change… technology does. We had the same problem(s). There’s the fear of what you’re going to do in the future; how your relationships with your parents… friends… schools will go… It’s all the same, even politics. Who’s running the world now, or who’s running the country? Only difference is now we have cellphones and computers.

RS: There’s a lot of older and famous stars in the rock biz like Dave Grohl who openly advertise an old-school approach towards doing rock music: goin’ down into the garage, play for yourself above all else, but play your heart out, work diligently and keep small and personal. I find this a very romantic notion… but I believe that in present days, that’s just not enough by far for a band to manage themselves. What do you think, do bands nowadays have more or less chance to break out, break in?

MR: Well, I think bands today have more opportunity to let people know about them. You have that (in the) information age. Back then, we didn’t have that, we relied merely on newspapers and radio and fliers. And now you have cellphones, the internet, social media… so a band’s name can get around more – same thing as for an individual’s! Everything is relative to times. Though, bands have to come up with more and more original ways to get people to like them. Just be original, dammit!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 The Tour Manager signs that time is comin’ up, I promise we’re gonna wrap this up then. Of course, I gonna only strive to stretch our time to the limits. Marky’s so chill and understanding, saying „No worries, keep it up” with a calm smile runnin’ through his face.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

RS: BTW, I got that you’re a big fan of all kinds of sauces! That’s why we’ve brought a little somethin’-somethin’ from Hungary. This is goulash cream, and this here’s called Erőspista, a salty brand of hot, strong Hungarian pepper chew / paste.

MR: (wondering) Wow, that’s very nice! Is… that thing has something to do with charity?

RS: No, no marketing or anything, just some presents!

MR: Thank you, then! Y’see, everything I do have something to do with charity, I always send an amount of my income, for example, from my tomato sauces, into some form of charity. I just… look around me, look around the world, and I see people needing help, for example, autism… Lotta’ ’em have it very bad. I give a part of my proceeds to Musicians Without Borders. They might need instruments, or maybe a lesson… or just stuck with their health. Everything I do… y’know, I wanna be somewhat of a Paul Newman of Punk Rock.

(He’s opening the jar of Erőspista now.)

RS: Oh, be careful with that! It might surprise you how stingy it is…

MR: Pssh, I ate jalapenos raw! Ever been to Wendy’s, had Hottest Hot Plate? Or Indian vendaloo? Man, that’s the hottest food ever. You sweat.

RS: Now that we’re at sweaty parts… You played with Wayne County. And what he did and how he did it was revolutionary back then – it was both the fuel and the last barrier of her superstardom. For today, now, we have a very different social climate. What’s your guess, would he be more of a pop-up, would he be more successful in the now?

MR: Oh, yes! He would be more… accepted. Folks wouldn’t outright judge him by his choice of being a transvestite. He was a great rocker… he STILL is, it’s just different times. Now we have people who accept that kind of life. I mean, people should be what they wanna be. They shouldn’t ever be told „you can’t do this” or „you can’t do that”, as long as you don’t hurt anybody. So I say as long as he wants to be Wayne Jane County, that’s his choice! Like Bruce Jenner on the cover of Cosmopolitan, or whatever that was. That’s his business. Noone should be the judge to tell other people how they should feel.

RS: I got that all right! For now, some more personal things about being who you wanna be… I’m pretty sure you know Tommy was a Hungarian refugee, hailing from this very city…

MR: Yeah, of course.

RS: And well, he stated once that the band’s split could have waited a little longer, maybe a half or a full year… but he didn’t know how sick Joey was. What are your opinions? Were you really that tired, or you still had some juice in you for a further go?

MR: We weren’t! We weren’t that tired, we knew Joey and were worried at that point… It was just the beginning, but the SIZE of his lymphoma… Well, if he DIDN’t have that and if we took 3-4 years off, we could have had a reunion! But… that’s life. You know, then Johnny got cancer, then Tommy got cancer too, Dee Dee had a heroin overdose… So there’s pretty much no way for any real reunion. There’s only me here, making sure these songs get live and alive for the younger generation.

RS: Is it your life’s work right now?

MR: Oh yeah. I feel that they were too young to enjoy the fruits of their labour. They just, you know… died too young. It sucks. Friends, bandmates (go off without notice).

RS: But it’s dfinitely something that you keep their spirits alive, their music relevant.

MR: Yeah, well, I try to do this work. As best as I can.

RS: And not just theirs… You’ve been hosting your own DJ show for at least a decade now. Is that like a payback for being exiled from the top charts?

MR: Not really, I just thought doing something new and interesting as long as I can. There are 50 states of the USA, it’s a big wide country… and a lot of bands who, when they came out, weren’t played. (Not just) punk rock. Radio (had a diet). So now that I have an opportunity, I play good punk rock, 3 hours, 3 times a week. And now the country’s listening (to it) through the largest radio company in the world. Serious as sounds, right from the satellite. They got, like, 30 million subscribers.

RS: Holy Fuckin’ Shit.

MR: I’m not sayin’ all 30 million listenin’ to MY station, but… there’s a LOT. So I just wanted to make sure that a lotta’ these bands get played, so they can be heard.

RS: Well I’ll be damned… Oh, a little tad more about Joey: as you know, Joey and U2 had… quite a connection. Because Bono has stated a lot of times that he considers Joey a role model, and we know that Joey was reportedly listening to a U2 song as he passed away… And you guys were even introduced into the Rock’n’Roll Hall Of Fame by Bono too. That’s a very personal link here; so what I’m about to ask now, might sound a bit provocative…

Last year, Songs Of Innocence came out from U2. And I wrote an article about it, since I found it just horrifyingly violent to push your own stuff onto other people’s devices and ears without asking; and I also felt like they were jumping on the 10th anniversary of Joey’s death, like they were trying to milk his memory. But, that’s me. How did YOU experience this whole deal?

MR: …Most of all people jump on a bandwagon. And death… sells. Especially with actors and musicians. People capitalise on people’s death. And that U2 song… I can’t even remember it’s name… Man… If he didn’t know who Joey was, what’s he singing about…?! I mean, he could have mentioned his name in the song – but he didn’t! Y’nderstand what I’m saying? So… If he’s such a big fan of Joey and the Ramones, he should have at least done that. There’s a lotta people who wanna ride our cult tales, who wanna be a part of Ramones History.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

(RS: Ok, Ok, we’re REALLY closin’ now – to the TM running out of patience.
Marky keeps speaking without a shrug, without a second of a break, like if the guy wouldn’t even be there – up to him, we could go a long way with the talking.).

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

RS: Do you feel a bit abused or misunderstood when you see people obliviously wearing Ramones t-shirts they just bought in a fuckin’ Plaza or somethin’? I mean, it’s a huge question of debate here in Hungary for fans, it has always been a quarrel on authencity.

MR: You can be a fan of Ramones, and not have a t-shirt (like you), and you can also have the t-shirt, and don’t know the music… But! It brings on curiosity. When you hop into the t-shirt (unknowingly), you say, hmm, maybe, I’ll buy some of the albums! And if you have some of the albums, you may end up buying a t-shirt… So it’s kinda like a connection, out of curiosity. And that’s OK for me.

RS: When you were going down from the stage at your induction to the Rock’N’Roll Hall Of Fame, what were the… first 3 things that immediately popped into your mind? The most important things, about this whole stuff.

MR: Right. We were the first punk band represented in the Hall Of Fame, finally being recognised, also by our genre of music. Second: we were amongst people we loved, some of whom we grew up paddlin’ to; The Beatles, The Kinks, The Who, The (Rolling) Stones, Phil Spector… All these great bands. And third: I just really wanted to go to a party that Phil Spector was throwing. Just me and my friends. That was it, really.

RS: Thank you very much for all your time! The only thing remaining is – well, I just MUST ask this – „do you feel lucky, punk?”

MR: (laughs) YES.

RS: What keeps you goin’?

MR: Fun. Just fun. That’s what keeps you alive, fun, man.

(RS: As promised, after the interview we asked Marione about the secret of nurturing a working, loving relationship with a punk rock star. Her answer?

Marione Ramone: That’s what y’said: go on the tour! Don’t live seperate lives. Stick with your man!

RS: Thank you all very-very much. And now, cheers (with pálinka)!)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 Köszönjük az A38 szíves közbenjárását!

Thanks, A38, for helping this come together!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Katt a névjegyekre még több képért ill. cikkért a szerzőktől!

Click on the vignettes to acces more pics & articles from the authors!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~