Mestervonások, mestervonósok - Apocalyptica @ Barba Negra, 2015.10.11

2015. október 25. - Nemesúr

0apocalyptica2015_47.jpgAz Apocalyptica már 4. alkalommal jár Magyarországon... és az ember nem is igazán tudja, mit várjon, mikor egy ilyen / ekkora / efféle zenekar koncertjére indul. 4 millió eladott lemez után legyen bátorsága/pofája/igénye égig érő díszletek közt folyó, szemkiszúró látványorgiát várni, gót fényekkel, hádész-füsttel, koponyás vastrónussal? Festményszerű félistenekre számítson, vagy barátságos több-mint-metálra? Klasszikusokra és nosztalgiára, vagy az új, vegyes megítélésű album hideg és profi, rutinszerű elhúzására? Totális megőrülésre, lakkcipős pogóra, vagy révülten ringatózó negyvenesekre?

Korcsoporttól és rajongási foktól függetlenül egy igény közös: tessék kiállni és úgy elhúzni a nótánkat, ahogy azt csak vonó+distortion kombóval lehet! S lőn: a finn fiúk pontosan ezt tették Hiánytalanul, jó kedéllyel, meleg szívvel... és amikor kellett, recsegéssel, sistergő-füstölő húrokkal. Semmi cécó, semmi parasztvakítás, semmi önfény vagy szenvelgés nem volt látható, csakis sötéten hullámzó, lassú erővel dolgozó zene.

Ugyan fél órát várunk az esőben, és nem rájuk/miattuk. Ugyan a többi, korábbi bejutást és meet'n'greetet is megváltott VIP jegyes úgyszintén. Ugyan egy elszólásból kiderül, mégis befért volna egy fotós a riportra. Ugyan-ugyan... ugyan ki a tököm akadna fenn, mikor 1,5 órával a showjuk és majd' ezer ember előtt olyan közvetlenek, kedvesek, lelkesek és egyszerűek a tagok (konkrétan Mikko és Paavo), mintha már épp készültek volna a rég megbeszélt sörözésünkre. Pörgős 30 percet kapok az idejükből, aztán körbe és előre a kalózszentélybe... Kevés a bőrkabát és a hosszú haj, sok az idősödő ősfan és a zenesulis, az emberek laza, farmer- és fekete foltos amőbába rendeződnek, közepes levertséggel majszolják a nachost, hazaverte a hangulatukat a klíma és a hétvége, szájhúzás, stressz, najódecsakegysör. Épp felcsattannék ráutalóan erre a nagy savanyodásra, de ebben megelőz a Tracer, mint egy dragrace versenyautó, mi meg erre egyre lejjebb hulló állal és szélesebb vigyorral meredünk a színpad felé.

0apocalyptica2015_57.jpg

Ha azt mondanám, hogy korszerűsített, desert rock zakatolásra épülő, garázsos húzású heavy metal, akkor közhelyesnek tűnnék, de a fiúkban tényleg van valami komoly plusz, a nyilvánvaló, hallható profizmuson és a kölyökképű ugrándozásukon túl (nézek is, mikor 3 órával később látom őket közelről, már a 40 felé tarthatnak... gondolom a csersavak konzerválják őket is). Mintha a Truckfighters és a Wolfmother zabigyerekére figyelnénk, ami a The Darkness hevével és a The Vicious pimaszságával, egyszerűségével szólal meg. Nincsenek nagy újítások a stoner-sodráson és a röfögve búgatott bassz folyamatosságán túl, csak gyönyörű szólók és refrének - az Asteroid Juggernauttól instant nőtt a szakállam pár millit, annyi benne a tesztoszteron. Egy baromi szép, reszelősen, dögösen felénekelt, furcsán összehúzott dupla cinekkel, príma flowban végigvert, rövid műsort kapunk, semmi többet, de az tud úgy hatni, hogy már a 2. számra elkezdenek a színpad felé tömörülni a népek - és ez a flegma, öregedő, amúgy is előzenekarokat rendre leszaró magyar közönségtől hatalmas elismerés. A menetrendszerű tapsoltatás, HÉJ!-eltetés és kántáltatás persze nem elég, sugárzik belőlük valami forróság is, és akkor megértem, miért pont őket választották Apocalypticáék. Az ember mindig reménykedik valami "klasszikus zenekar & metal dalok" torzszülöttben persze (előttük? csak abban), mégis azt kell mondjam, decens, passzítható felvezetés volt - ne csodálkozzunk, ha hallunk még tőlük/róluk, vagy csak simán szembejön egy tűz-sasfejes pólópofa a következő Bach-oratóriumon. 

Valahogy eltelt a pakolás serény 20 perce is, volt lehetőségem mélázni azon, hogy a Barba Negra kalózos-hajós enteriőrje mennyire ötletes, és mennyire kurvára nem megy semmihez, ami a falain belül történik, a mulatós folkmetálon kívül, de a tök sötét színpadon orvlövésként felcsendülő és rögvest felpörgő Reign Of Fearre határátkelőket megszégyenítő halálfutam indult az első(bb) sorok állóhelyeiért... s amire a Grace is lepörgött, lehetett csak némi levegőhöz jutni. A 3 szép vonású legény (höhö, bocs) úgy termett a színpadon jellegzetes fellépőcuccaikban (Eicca ujjatlanban, fehér övben, Perttu hosszú huszárkabátban, cilinderben és jellegzetes kesztyűjében, Paavo szegecses mellényben és bőrgatyában, Mikko talpig fehérben), akár ha most léptek volna le az MTV képernyőjéről, és 19(+3) számon át nem volt megállás. 

0apocalyptica2015_29.jpg

Elég jó egyensúlyt lőttek be coverek, a klasszikusok, a saját szerzemények és az új dalok között. A Shadowmaker énekes szerzeményei nekem még mindig töltelékesnek tűnnek, kivéve a régi standardokat, főleg az Inquisition Symphony - Cult átmeneti éráját idéző Till Death Do Us Apartot. Kellemes meglepi, hogy Mikko a show közepe után külön szólóblokkot kapott, ahol a közönség üvöltözésére feleselgető betétekből remixelt egy oltári dobfillt - egy kisebb dobszetten, amit pár szám erejéig a hátsó "pódium-dobpult" helyett egy, zenésztársaival egy szintre kitolt, kisebb szetten nyomott el. Az összetartozás, egyenértékűség szép gesztusa volt ez a zenészek között... Az ezt követő Harmageddon (AHH!) orgazmikus volt, ahogy azt vártuk, majd Perttu egy rövid, gyönyörű másfél percet húzott egyedül, a terem egyetlen fénysugarában, amíg átrendezték a színpadot. No és persze ott voltak az elengedhetetlen Metallica-feldolgozások, az összesereglettekkel elhörgött Seek'n'Destroy-jal és Master of Puppets-szel az élükön is. Pantalló nem maradt szárazon. 

Az "új fiú", a zenekar első full-time feladatot ellátó dalnoka, Franky Perez 8-9 számban, 3 blokkban (eleje felé, zárás felé és a ráadásban) énekelt. A teljesítménye hibátlan, a hangja tűpontos, és sikerül valódi érzelmet is kiömlesztenie elénk... a hála ott dolgozik a mozdulataiban, azért lesz még 1-2 lemez, mire az együttműködés organikussá válik. (Most még) úgy fest, semmiképp sem "frontemberi" minőségben járul hozzá a produkcióhoz. Az I'm Not Jesust Corey Taylort megizzasztó hévvel ömlesztette a közönségre, viszont a Bittersweetet pl. instrumentálisan és kísértetiesen adták elő, az éneket az egybegyűltek (főleg női) halk, áhítatos kórusa szolgáltatta. Csodálatos volt hallani a teljesen tervezetlenül a csellókhoz csatlakozó éneket, és csodálatos volt a részének lenni is. Az ilyen magic momentek azok, amiket kívülről nézve el se hiszi az ember, hogy nem voltak betervezve.

0apocalyptica2015_61.jpg

Tetszett, hogy apró, de fontos extrákra is figyelnek... A mögöttük pörgő egyszerű, de mozgalmas vetítés, Eicca 2-3 laza poénja, hazai élményeinek felemlegetése, Perttu kobold-dialektusban előadott finn-ugorisztikus hálálkodása, Paavo bolondos "táncai" és cigánykereke mind világossá tették, hogy régi jó komákként, nem komoly, szofisztikált klasszikus művészurakként járultak elénk leróni a kötelezőt. Tényleg élvezték az estét... de annyira nem élvezhették, mint mi, mikor elhúztak egy verze-refrént a Himnuszból, és a kivetítő piros-fehér-zöldre váltott. Ilyen turnéütemterv mellett az se érdekel, ha minden országban eljátsszák: ennél szebb tisztelgést a valóban nagy számú és hűséges hazai fanságnak egy zenekar se tud nyújtani. 

A kiadós visszatapsot követő ráadás-blokk méltó megkoronázása volt egy mozgalmas szettnek: a lassan, méltósággal felvezetett, lángolóra vetített színpadon előadott Onet, a valóban földrengető erővel felcsendülő, közönségi ökölrázással és üvöltéssel végigkísért I Don't Care követte, végül pedig egy valóban megható, csendes, szomorú-reménykedő új szerzemény, a Dead Man's Eyes tetőzte be. Ez a szűrt fényes, pátoszos, valahogy José Gonzalezi meghittséget idéző tétel, a tényleg könnyfakasztó, öblös "I'm Coming Home" újrázásával az "énekes Apocalyptica" életművének egyik legnagyobb teljesítménye, egyben valóban kerekké, lezárttá tette a végül egész estés, több tételes művé rendeződő showt.

0apocalyptica2015_39.jpg

Majd' 2 órán át szólt a remekmívű és páratlan zene - nem azzal a kifinomultsággal és fennköltséggel, mint vártam, és elmaradtak a vasudvardi volumenű díszletek is, de egész egyszerűen ezen (és a Shadowmaker-dalok kissé sánta húzásán) túl nem tudok hibát felhozni... Na jó, DE! A Seemannt kihagyni főbenjáró vétek volt, Ennyi. Az este tanulsága: lehetséges évtizedeken át tartó rajongást ébreszteni még a ma gyorsan élő emberében is, ha a kortalan szépségű zene a cél, lehetséges szerénynek, mókásnak és emberközelinek maradni a legnagyobb zenei és kereskedelmi világsikerek után is, és lehetséges 20 év után is megújulni. A kitartás meghozta a gyümölcsét - legyen szó szarrá ázva interjúra várásról, elnapolt koncerteken ki nem akadásról, majd' egy fél emberöltő végigturnézásáról. És a gyümölcs koponya-alakú, vérszínű és tüskés volt... de határozottan édes. Bravo, Apocalyptica. Bravissimo.

~

Ítélet: Elhúzták a nótánkat. Mindet. Perfektül. 

rockstation_grid_template_4.png

~

Katt a névjegyekre és ide még több fotóért Zsolttól a Galériánkban! /ill./ 
Nemesúr további írásaiért!

rs_nevjegy_reti_zsolt.pngrs_nevjegyem_csak_nemesur_1.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr77975335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum