Van úgy, hogy egyik-másik zenekarnak nem a legmeghatározóbb figuráinak valamelyikét sikerül mikrofonvégre kapni, hanem az ún. szürke eminenciás áll rendelkezésre. Nem mintha rá nem lennénk kíváncsiak – kérdés, hogyan vizsgázik interjúalanyként az illető. A brit doom mesterek közelmúltbeli budapesti fellépése előtt Steve Edmondson basszusgitárossal beszélgettünk.

Idei albumotok, a The Plague Within rengeteget hoz vissza a korai Paradise Lost világából.
Steve: Így van. A Paradise Lost esszenciáját akartuk adni, ez volt az elgondolásunk. Sokmindent ötvöztünk, de nagyon is Paradise Lost módon szól a lemez. De hát mi csakis Paradise Lost módon tudunk megszólalni.

A lemez írásakor a régi idők hangulata is visszatért valamelyest? Előjöttek a huszonöt évvel ezelőtti emlékek?
Steve: Nekem nem is tűnik huszonöt évnek az azóta eltelt idő. Annak idején megcsináltuk az első albumot, most meg itt vagyunk. Gyorsan elrepült az idő, de mégsem nosztalgiáztunk, mert belül ma is ugyanúgy érzünk, ahogy akkor. A világ viszont nagyot változott. Ma már e-mailben is tudjuk egymásnak küldözgetni a dalokat, és mindent meg tudunk oldani otthonról is. A felvételi technika szintén más, a régi időkben szalagra dolgoztunk, manapság pedig számítógépre vagy merevlemezre.

Mi volt szerinted a legfontosabb hozadéka a One Second albummal kezdődött dallamosabb, darkosabb korszakotoknak?
Steve: Ha folyton ugyanolyan zenét írnánk, ma már talán nem is volnánk itt. Muszáj kísérletezgetnünk és újradefiniálnunk magunkat időről időre, hogy ne ismételjük magunkat, és mások számára se váljunk unalmassá. Ezért váltottunk. Anélkül tényleg lehet, hogy ma már nem volnánk itt. Viszont mára érettebbek lettünk.

Ma is Yorkshire-ben éltek? Mennyire tudtok ihletet meríteni a környezetetekből?
Steve: Igen, ma is Yorkshire-ben élünk. Szép észak-angliai környék. Hideg, de mi szeretjük. Én nem is tudnám elképzelni az életemet máshol. Dombos és elég kietlen táj. Pont olyan, amilyennek a Brontë nővéreknél olvashatsz róla az Üvöltő szelekben, meg másutt.

Ha már Angliánál tartunk: nem lehet véletlen, hogy éppen ott alakult ki a doom metal meghatározó jelentőségű színtere, hiszen nagyjából veletek egy időben bukkant fel az Anathema, a My Dying Bride és a Cathedral (amelynek tagja volt Gaz Jennings is a most előttetek játszó Luciferből).
Steve: Valójában nem volt az egy tömeges mozgalom, összesen három vagy négy zenekarról van szó. Állandóan együtt koncerteztünk, még ha a My Dying Bride-dal kevesebbet is. Ma is ugyanez a helyzet. Kicsi színtér volt ez, a bulikra sem jártak el valami sokan. Ma mindenesetre előrébb tart, mint annak idején.

Neked van más zenei elfoglaltságod a Paradise Lost mellett, mint Nicknek (Bloodbath) és Gregnek (Vallenfyre)?
Steve: Ők nem csinálnak mást, mint lenyomnak néhány bulit, kihoznak egy lemezt, és ezzel pár évre le is van tudva a dolog. Nekem nincs más, csak a Paradise Lost. Mellette a kutyámmal foglalkozom, tévézek, meg csupa ilyen szokványos dolgot csinálok.

Fotók: Réti Zsolt
http://www.paradiselost.co.uk
https://www.facebook.com/paradiselostofficial