RockStation

„Csak egyféleképpen lehet felhozni egy zenekart odáig, ahol a szerencse már nem tekinthető tényezőnek”

Interjú Einar Solberggel, a Leprous billentyűs-énekesével

2015. november 19. - magnetic star

leprous_2015.jpg

Norvégiával az utóbbi időben feltűnően gyakran van dolgunk. Nekünk pedig ez őszinte örömünkre szolgál. A sportéletet illetően természetesen a jövő évi foci EB-re való kijutásra célzunk itt, zenei vonatkozásban pedig – hogy komolyra fordítsuk a szót – az itt már tárgyalt lyoni Leprous koncertnek szól az öröm, illetve a buli előtti beszélgetésnek az egyéni megszólalású skandináv prog metal (bár esetükben ezt a műfaji meghatározást csak jobb híján használjuk) banda főemberével, Einar Solberggel.

A mostani turnéval Örményországban és Grúziában is megfordultatok, ahová nem sok banda jut el. Nektek hogyan sikerült ezekben az országokban koncertet lekötni?
Einar: Egy örmény szervező már igen-igen hosszú ideje, sok éve szerette volna, ha elmegyünk oda. Idáig sosem sikerült a turnéterveinkbe beilleszteni, de most útba tudtuk ejteni, amikor Törökország és Görögország is sorra került. Egyfajta bemelegítés volt ez számunkra a turné előtt. Nagyszerű közönség fogadott, viszont Grúziában a klub még el sem készült, amikor megérkeztünk oda. A szó szoros értelmében épült még, úgyhogy elég kaotikus napunk volt. Remek közönség, kaotikus nap. Utána Törökország és Görögország is csodálatos volt. Törökország és Görögország valamivel szokványosabbnak, elérhetőbbnek számít európai turnéállomásként. Örményország és Grúzia viszont teljességgel feltérképezetlen. Annak pedig, hogy Ukrajnát és Oroszországot nem ejtjük útba, egyedül a vízumprobléma az oka. Az orosz határon igen rossz tapasztalataink voltak. Oroszországba és a térségbe eljutni rengeteg papírmunkával jár, és rengeteg türelem kell hozzá. Nemrég a Dream Theaterrel játszottunk Fehéroroszországban, ott is akadtak problémáink a vízummal, meg a határon. Vannak ilyen országok, ahova zenekarként kicsit nehezebb eljutni, ezért nem is utaztuk még be ezeket.

Vannak emlékeid a pár évvel ezelőtti budapesti fellépésetekről?
Einar: Jó buli volt, és tudom, hogy most még jobb lehetett volna, mert minden más városban, ahol most játszunk, szépen megnövekedett a közönségünk. A legtöbb helyen több mint kétszer annyian jönnek, mint azelőtt. Remélem, Magyarország se lenne kivétel ez alól. A gond az volt, hogy Budapesten már minden klub le volt kötve, így végül Belgrádba jutottunk el. Budapest is a listánkon volt, de nem volt hely, ahol felléphettünk volna. Jó helyen szerettünk volna játszani, nem valami kicsi, szűkös klubban, mert a produkciónk ott nem előadható. A hajó (A38 – a szerk.) most is tökéletesen megfelelt volna, tetszett az a hely. Vissza fogunk még térni oda, de nem ezzel a turnéval. Talán jövőre.

Van állandó basszusgitárosotok? A legutóbbi lemezen Simen Daniel Børven bőgőzött.
Einar: A turnén is ő játszik. Mielőtt azonban bevettük volna, nem volt szerencsénk a basszusgitárosokkal. Ezért, még mielőtt állandó taggá avatnánk, fel akarjuk mérni, tetszik-e neki a turnézás, és stimmel-e vele kapcsolatban az a rengeteg tényező, amelyeknek stimmelniük kell. Először is arról kell meggyőződnünk, illik-e közénk zenileg és emberileg, de arról is, valóban élvezi-e ezt a fajta életet, mert nem mindenki bírja. Hülyeség állandó tagként bevenni valakit, ha később kiderül, hogy mégsem neki való. Szóval továbbra is teszteljük őt. Eddig remekül bevált.

A bőgősök és a dobosok elég gyakran cserélődtek nálatok.
Einar: Szerintem a legtöbb feltörekvő fiatal zenekar – mi már nem vagyunk újak a metal színtéren, bár ami még nincs harminc éves, az újnak számít (nevet) – számára megszokott dolog a tagcsere. A Leprous eddig rengeteg munkával járt, pénzt viszont alig láttunk belőle. Ez csak mostanában változik, amikor már elég jól keresünk a turnézással, de eddig örültünk, ha nullára jöttünk ki. Nem mindenki képes ennyi időt és energiát szentelni valaminek, miközben reméli, hogy a jövőben működni fog. Talán ezért volt kicsit nehezebb dolgunk azelőtt. Változnak az idők, és minden jobbra fordul a zenekar életében. Kár, hogy muszáj ennyire szem előtt tartani a gazdasági szempontokat is, de nagyon örülök, hogy végre pénzt tudok keresni ezzel. Bizonyos értelemben ez egy klassz körforgás: minél többet keresek ezzel, annál kevesebbet kell foglalkoznom mással, és annál több időt tudok arra fordítani, hogy a Leprous még jobb legyen. Úgyhogy nagy reményeket fűzök az előttünk álló évekhez. A csúcsra szerintem még nem értünk fel, mert hát utána merre tovább (nevet)? Arra a szintre legalábbis eljutottunk, ahol anyagilag pluszban leszünk. A mostani turnéig ugyanis még mindig mínuszban voltunk, annyi pénzt öltünk előzenekaroskodásba meg ilyesmibe a banda első éveiben. Egy zenekart sokféleképpen fel lehet építeni, de csak egyféleképpen lehet felhozni egy zenekart odáig, ahol a szerencse már nem tekinthető tényezőnek. Az elő években rengeteg pénzt invesztáltunk a zenekarba és folyamatosan, kemény munkával építkeztünk. Véleményem szerint csak így lehetsz biztos abban, hogy el fogod érni a céljaidat. Ám az elsődleges mégiscsak az, hogy jónak kell lenned abban, amit csinálsz. Nem állhatsz elő valami hulladékkal, amelyre a kutya sem kíváncsi. Ha viszont jó dolgokat teszel le az asztalra, akkor lesznek, akik hinni fognak benned. A lényeg, hogy egyedül a kemény munka vezethet el a sikerhez, bár nem tudom definiálni a sikert (nevet). Számomra az jelentené a sikert, ha csakis a Leprousból élhetnék, és ez most nagyon is reális cél. Öt éve teljesen irreális volt, ma viszont nagyon is valós. Emlékszem, mennyien mondták nekem: „Úgysem fogsz megélni a saját zenédből, ez képtelenség”. Én erre azt válaszoltam: „Az sem érdekel, ha képtelenség, mert ez az egyetlen dolog, amit akarok”. Az édesanyám mondjuk sokat segít, mert ő maga is zenész, énektanár. De ő is mindig azt akarta, hogy biztosra menjek: „Mi lenne, ha mellette zenét is tanítanál?” Mire én: „Nem tudok mellette zenét tanítani, mert zenei energiát vesz el, szóval ha bármit csinálnék mellette, az nem zene volna, hanem valami más”. Úgyhogy autistákkal dolgoztam. Ma is ezt csinálom, de egyre kevesebbet fogok ezzel foglalkozni, és egyre többet a Leprousszal. Az utóbbi években úgyszólván 200%-osan ez volt a munkám. A The Congregation album java részét is a melóban írtam, éjszakai műszakban.

Az Ihsahnhoz fűződő rokoni szálak segítenek az előbbre jutásban?
Einar: Igazából elsősorban a nővérem vitt el ebbe az irányba, amikor fiatalabb voltam. Mindig is nagy segítségemre volt a dolog. Persze sok mindent csináltunk együtt, nemrég énekeltem fel néhány nótáját a következő lemezéhez. Ma is dolgozunk együtt, bár a Leprous dolgain már nem, mert nincs rá ideje.

Milyen mértékben működött közre Ihsahn a Leprous lemezeken?
Einar: A vokálozáson és az énekfelvételeken túlmenően semmilyen mértékben. Általában az ő stúdióját foglalom le az énekfelvételekhez. A Leprous zenéjét teljes mértékben én írom, vagyis nekem sincs közöm az ő zenéihez, és ő se folyik bele abba, amit én írok a Leprousban.

A Leprousnak igen hamar kialakult a saját stílusa és hangzása – és te még csak harminc éves vagy...
Einar: Igen, és én vagyok a legidősebb. A többiek a húszas éveikben járnak. Baard egyenesen a húszas évei elején, ő különösen fiatal. Harminc éves fejjel nem nevezném magam fiatalnak a bandában. A metal színtér viszont kicsit „old school”, van néhány igen idős arc. Nem tartom már magunkat fiatal csapatnak, nem vagyunk annyira újak. Tizenöt éve létezik a zenekar, szóval már nem igazán számít fiatalnak. Pontosabban jövőre leszünk tizenöt évesek.

Ami a The Congregation album elkészítését illeti: volt-e bármi, amit az előző lemezekhez képest másképp csináltatok ezúttal?
Einar: A zeneírás folyamata teljes mértékben eltért az eddigi gyakorlattól. Sokkal keményebb munkafolyamat volt, és sokkal tovább is tartott, mint az előző albumok esetében. A lemez java részét én írtam. Heti két próbát tartottunk, és azt a célt tűztem ki, hogy minden próbán készüljön el egy komplett dal vázlata. Muszáj volt tehát folyamatosan dolgoznom, amíg összeállt tizenhárom dalvázlat. Még akkor is, amikor éppen nem voltam motivált. Utána nekiállhattunk válogatni ezek közül, és az egészet még határozottabban a kívánt irányba terelni, hogy még kerekebb album készüljön. Véleményem szerint ez a legkerekebb albumunk, ami a hangulatát és a kifejezőerejét illeti. Ez is volt a célunk vele: kevesebb kilengéssel erre vagy arra, a kellő változatossággal, de végig egységes hangzással. Jó lecke volt ez számomra. Megtanultam, hogy akkor születhetnek a legjobb dalok, amikor az embernek semmi ihlete. Ezért mondom, hogy csakis kemény munkával lehet biztosan jó eredményre jutni. Szerencsével, kemény munka nélkül is meg lehet írni egy jó lemezt, de nem lehetsz biztos abban, hogy így tényleg sikerülni fog. Ez az, amit megtanultunk, és szerintem még legalább egy albumra megőrizzük ezt a megközelítést, mert tovább is lehet ám tökéletesíteni. Levontunk bizonyos tanulságokat abból, hogyan dolgoztunk előtte, és legközelebb még jobban fogjuk csinálni. Utána a következő lemez megírásához talán megint új dalszerzési módszert keresek majd.

einar_solberg_1.jpg

Elmondható tehát, hogy a The Congregation album tényleg egységesebb az eddigieknél?
Einar: Számomra egészében véve különlegesebb a hangulata. A Coal lemezen is vannak dalok, amelyeket imádok, de azt az albumot, mint egészet, valamivel gyengébbnek tartom. De ennek így is kell lennie. Ha a legújabb dolgaimat kevésbé jónak gondolnám, mint az addigiakat, akkor ki sem adatnám. Tudom, hogy a közönség sosem fog egyetérteni abban, mi a legjobb és mi a legrosszabb, de muszáj azt szem előtt tartanunk, hogy MI hogyan érezzük. Ez az egyetlen, amire összpontosítani tudunk: SZERINTÜNK hogyan tudunk jobbat csinálni. Sőt, nem is arról van szó, hogy valami jobb vagy rosszabb, hanem arról, hogyan nyújt minden egyes szám valami mást. Vannak rajongói a Bilateral lemeznek. Nem olyan nagy a számunk, amekkorának tűnik, és a koncerteken is érzékeljük, hogy abszolút nem a Bilateral dalaira őrülnek meg az emberek, viszont a közösségi oldalakon ők a hangadók. Akkoriban teljesen más volt a megközelítésünk, kifejezésmódját tekintve sokszínűbb volt a zenénk. Akkor még tetszett a dolog, fiatalosabbak és játékosabbak voltunk, nincs is ezzel gond, de ma már nem hatna tőlünk őszintén az ilyesmi, és szerintem az embereknek se jönne be. Ezen a turnén, fennállásunk során először, nem játszunk semmit a Tall Poppy Syndrome lemezről. Ez egy őszinte húzás részünkről, mert nem szeretjük azokat a nótákat játszani. Ha olyasmit játszanánk, amit nem élvezünk, az megjátszott dolog volna, pusztán a közönség örömére. Sőt, igazából csak néhány embernek szereznénk örömet. És miután nem keveset változtunk a Tall Poppy Syndrome-tól máig, kissé furán sülnének el a túlságosan éles hangulati váltások. A Bilateral egyik dalát átvariáltuk, hogy jobban működjön a mostani programban. Ettől még többé-kevésbé maradt ugyanaz a nóta, és szerintem mindenki egyetért abban, hogy jobb lett, mert hatásosabb élőben. Nincs ott a lemez legnépszerűbb számai között, de most már nagyon jól beválik. Ha pedig jó a közönség, akkor eljátszunk még egy dalt a lemezről a ráadásban, ami már kicsit kevésbé komoly, valamivel oldottabb.

Hogyan értelmezed a zenei fejlődést?
Einar: Úgy gondolom, a zenei fejlődés elválaszthatatlan az őszinteségtől. Azzal jár, hogy az ember függetleníti magát mások véleményétől, elvárásaitól, és felszínre hoz minden benne rejlő egyediséget. Fejlődni csak így lehet, ezt nem tudod erőltetni. Olyan nincs, hogy megpróbálsz eredeti lenni. Erre egyedül azok képesek, akik hűek maradnak a művészi elképzeléseikhez. Akik túlságosan adnak mások véleményére, sosem tudnak fejlődni semerre.

Ami a zenei múltatokat illeti, több szállal is kötődtök az artisztikus, progresszív black metal olyan képviselőihez, mint az Emperor, a Borknagar, az In Vain stb. A Leproust is progresszív / avantgárd zenekarnak tartod?
Einar: Ezzel nem igazán foglalkozom. Egyáltalán nem műfajokban gondolkodok. A műfajokat amúgy sem a zenészek, hanem a zenei szakírók hozták létre, akiknek muszáj volt kategorizálni a dolgokat, mert nem könnyű a zenéről írni, azt szavakba önteni és visszaadni az általa közvetített érzést. Nem hiszem, hogy a Black Sabbath az első dalok megírása közben abban gondolkodott, hogy valami nagyon heavy metalosat fog csinálni. De ez így van rendjén: a zenét írják a zenészek, a zeneszerzők, a műfajokat meg hozzák létre a zenei szakírók. Az emberek olyan skatulyába gyömöszölhetnek bennünket, amilyenbe csak akarnak, engem nem érdekel. Számomra ez semmit nem befolyásol.

Az Inside Out kiadónál vagytok, vagyis a Century Media intézi a lemezeitek terjesztését. Azelőtt a Sensory Recordsnál voltatok. Milyen tapasztalatokat szereztetek velük kapcsolatban?
Einar: Az egy jóval kisebb kiadó, jóval kisebb hatókörrel. Akkor még tök ismeretlen zenekar voltunk, és nem alakultak olyan jól a dolgaink, ahogyan reméltük. Szerencsére nem az a fajta csapat vagyunk, akik feladják, ha nem passzol egyből minden. Úgyhogy folyamatosan azon igyekeztünk, hogy fejlődjünk, és végül az Inside Outnál kötöttünk ki, a Bilateral már náluk jelent meg. A Sensory felfedezett néhány tehetséget, akik sikeresek is lettek, szóval a tehetségek felkutatásában bizonyára nagyon jók, de ilyen kis kiadónak nehéz megtartania a zenekarokat.

A mostani Európa-turné után első ízben koncerteztek majd Ausztráliában.
Einar: Igen, ez lesz a legelső alkalom, és nagyon várom már. Főleg mivel januárban jó lesz kiszakadni Norvégiából (nevet). Decemberben megvan a vonzereje a karácsonyi hangulattal, meg mindennel, de aztán január végére vagy február elejére az ember már ráun. Utána talán eljutunk a világ más tájaira is, Ázsiába, az Államokba, Dél-Amerikába... A jövő évre orrvérzésig tartó turnézást tervezünk, de elsősorban arra készülök, hogy amikor hazatérek erről a túráról, új anyagot fogok írni. Ez mindig roppant motiváló azután, hogy lenyomtunk egy turnét és minden áldott este ugyanazokat a dalokat játszottuk. A turnézás nagyszerűen mozdítja elő a kreativitást, mert az ember rá tud unni a régi dolgokra.

Milyen a jelenkori norvég metal színtér? Mennyire része a metal az ottani tömegkultúrának, tekintve a rangos díjakat és elismeréseket, amelyeket mondjuk a Mayhem vagy a Kvelertak gyűjtött be?
Einar: Szerintem Norvégia az egyik olyan ország, ahol az ember a legkönnyebben érheti el a céljait művészként, mert jó eséllyel juthat próbahelyhez. Ha pedig néhány éven át bizonyítod, hogy komolyan veszed magadat, akkor valószínűleg a kormánytól is kapsz támogatást. Szerintem ezért van Skandináviában olyan sok zenekar. Nem azért elérhetőek ezek a dolgok, mert a skandinávok bármilyen értelemben tehetségesebbek másoknál, hanem mert a kormány ennyire támogató. Szóval ilyen értelemben az ember könnyen valóra válthatja az álmait. Nekünk ezzel együtt sok-sok esztendőbe telt, mire bármit elértünk, úgyhogy az első években minden támogatás nélkül boldogultunk. Viszont szerintem ez az egyik oka annak, hogy annyian képesek nálunk megvalósítani a művészi elképzeléseiket. Mondjuk Finnországban a metal inkább része a tömegkultúrának, köszönhetően a Nightwishnek, a HIM-nek és társaiknak. Norvégiában nem ez a helyzet, az átlagember nem kedveli a metalt. Ha az ember Norvégiába megy, azt hihetné, hogy rengeteg metalost lát majd az utcán, de nem fog. A színtér nekem kisebbnek tűnik, mint régebben. Tíz éve nagyobb volt. Akkor az extrém metal mozgalom is népesebb volt. Általánosságban szerintem ez egy műfaji alkategória olyan bandákkal, mint a Dimmu Borgir, amely nemzetközi szinten is hatalmas sikert aratott és akkoriban talán a legfontosabb kulturális exportcikkünk volt az A-ha mellett (nevet)… De hát minden jónak vége szakad. Ma is igen jelentős zenekar, de szerintem már eljutottak a legmagasabb pontra, amelyet egy extrém metal csapat elérhet. Változnak az idők. Az extrém metal, a black metal az önkifejezésnek egy teljesen új formája volt, zeneileg azonban egy eléggé behatárolt forma. Elég kevés variációs lehetőséget adott, el is öregedett, és maradtak az eredeti csapatok, meg a kópia-bandák. Így aztán a black metal színtér, amely egykor teljesen új és igen innovatív volt, ennek pont az ellentétévé, voltaképp egy roppant konzervatív mozgalommá vált, amelyben az emberekkel szemben elvárás, hogy bizonyos szabályokat kövessenek. Most már csakis a fiatalabb korosztályoktól várhatjuk, hogy új ötletekkel álljanak elő, és hogy ismét valami újat hozzanak létre.

http://www.leprous.net
https://www.facebook.com/leprousband

 

“There is only one way to build a band to where you don’t consider luck as one of the factors for building it” – interview with Einar Solberg (vocals, keyboards) of Leprous

leprous_2015_1.jpg

During this tour, you’ve been to Armenia and Georgia. Not a lot of bands are able to get there. How did you manage that?
Einar: It was just a promoter from Armenia who wanted us to come for a very-very long time, for many years. It has never suited our schedule until now that we were able to combine it with Turkey and Greece. So we just did like a pre-tour down there. Audience-wise, it was awesome but the venue in Georgia wasn’t finished when we arrived. They were still building it, literally, so that was quite a chaotic day. Nice audience, chaotic day. Then Turkey and Greece were amazing also. Turkey and Greece are a bit more normal to include on European tours, they are possible to include. I mean Armenia and Georgia are completely off the map. And the only reason why we skip Ukraine and Russia is the visa issue. We’ve had a really bad experience on the Russian border. I mean it takes a lot of paper work and a lot of patience to include Russia and all those places. We’ve played in Belarus with Dream Theater recently but we’ve had some visa and border problems there also. Some of those countries are a bit hard to get into as a band, that’s why we didn’t explore them that much yet.

Do you have any memories of your Budapest show that you’ve played a few years ago?
Einar: It was fine and I know that it would have been much better now because we’ve increased our audience quite a lot in all the other cities we play now. In most of the places, we have more than twice as much as we’ve had before. Hopefully, it would be the case with Hungary also. The problem was that all the venues were booked in Budapest, so we’ve ended up in Belgrade instead. Budapest was on the list but there was no place for us to play. We wanted the venues to be okay, we don’t want to play in very small and tight clubs because it doesn’t work with our production. The boat would have been prefect again, I liked that venue. We will come back there for sure but not on this tour. Maybe next year.

Do you have a permanent bass player? Simen Daniel Børven played bass on the album.
Einar: He’s playing on this tour, too. But before bringing him in, we’ve had quite bad luck with keeping bass players in the band earlier. So we just want to see if he likes being on tour and all those many things that need to be okay before bringing a permanent member in. Firstly, you need to see if it works musically and socially but also if he can actually handle that kind of life because not everyone can. It’s stupid to bring somebody permanent in and then to find out that this is not for him. So we’re still testing him. It has been working very fine with him.

You’ve changed bass players and drummers quite often.
Einar: I think most new and upcoming bands – I mean we’re not new anymore in the metal scene, everything that is not thirty years old is new (laughs) – normally are having line-up changes. Until now, it’s been a lot of work and almost no money with Leprous. It’s only changing now that we start to earn good money on tour but until now, we’ve been lucky to reach zero. So not all people can devote that much time and energy into something and hope that it will work in the future. Probably that’s why it’s been a bit hard for us before. Times are changing and everything is getting better for the band. Too bad the economical side has to be that important but I’m very happy it finally gets to that point where I can start to earn proper money from it. It’s a very good circle in a way: the more I earn on that the less time I have to spend on other things and the more time I can focus on making Leprous even better. So I have really big faith in the next years to come. I mean I don’t think we’re at the top yet because then where would we go (laughs)? We’re at least on the level where we’ll be in plus economically because we were still in minus until this tour because we’ve invested lots of money in support tours etc. in the first years of the band. There are several ways to build a band but there is only one way to build a band to where you don’t consider luck as one of the factors for building it. In the first years, we’ve invested a lot of money and we were building it, working hard. In my opinion, that’s the only way you can be sure that you will reach your goal. But firstly, you have to be good enough in what you’re doing. I mean you can’t just have some crappy product that nobody wants but if you have a good product then some people will believe in you. It’s just that hard work is the only secure way to success, although I don’t know the definition of success (laughs). For me, success would be living only from Leprous and that’s definitely a very realistic goal now. It was extremely unrealistic five years ago and now it’s very realistic. I remember so many people around me said “no, you cannot live from your own music, that’s impossible”. And I said “I don’t care if it’s impossible because it’s the only thing that I want”. My mother, for instance, is very supportive because she’s a musician herself. She’s a singing teacher. But she always wanted me to do it in a safe way: “how about you teach music on the side?” And I said “I cannot teach music on the side because it takes my musical energy, so if I’ll do anything on the side, it has to be something else than music”. So I’ve been working with autistic people. I still do that but it’s going to be less and less of that and more and more of Leprous eventually. So it’s been almost like a 200% job for the last years. A lot of The Congregation album has been written during night shifts at work.

Do your family ties to Ihsahn help you to get by?
Einar: My sister is the one who’s actually pushed me into it in the first place when I was younger. They have been definitely a big support all the time. Of course we’ve been working together with many things, I’ve just recorded vocals for a couple of songs for his upcoming album. So we’re still working together even though we’re not working together with Leprous like we did before because there is no time for it anymore.

To what extent did Ihsahn ever contribute to any Leprous album?
Einar: He’s never contributed with anything else than vocals and recording the vocals. I usually book their studio with them recording the vocals. I write the music for Leprous completely. I mean I don’t have anything to do with his songwriting for his music and he doesn’t have anything to do with my songwriting in Leprous.

You’ve been able to find your very own style and sound with Leprous at quite an early stage of the band’s career – and you’re still only thirty years old...
Einar: Yeah, I am the oldest and the rest are in their twenties. Baard is still in his early twenties actually, he’s very young. I would never consider myself as a young person in the band at the age of thirty. It’s just that the metal scene is a little bit “old school”, some people are really old. I wouldn’t say we’re a young band anymore, not that young. We’ve been a band for fifteen years so it’s not that young anymore. Next year, it’s our fifteenth anniversary.

As for the making of The Congregation album, is there something you’ve done differently compared to the previous records?
Einar: It was totally different with the procedure of writing the music. It was a much harder working process and a lot more hours of work than with the previous albums. It was mostly me who write this album. We’ve had two rehearsals per week and I’ve set a deadline for each of those rehearsals to write one sketch of a full song. So I had to work constantly with writing music all the time, even when I wasn’t motivated, until we’ve had thirteen sketches. Then we could select and choose and steer it more in the direction that we wanted to have a more complete album. In my opinion, it’s our most complete album in its mood and expression. That was our goal with this album, to have it less jumping here and there, to have enough variation but to have one kind of sound on the whole album. It’s been a very good lesson for me to learn that some of the best songs can be written when you’re completely uninspired. That’s the reason why I say that the only secure way to reach something good is through hard work. You can write a good album by luck, without working very hard, but you can’t be sure you will write a good album like that. So that’s what we’ve learned and I think we will use this approach for at least one album because it can be perfected even more. We’ve learned some lessons here and there from how we did it then and we will do that even better now. Then I will probably look for a completely different way of writing for the next album again.

einar_solberg_2.jpg

So would you say that The Congregation is, in fact, a more consistent album compared to the previous ones?
Einar: For me, it has some more unique atmosphere in its entirety. I mean, there are some songs on Coal that I really love but I think that album is a bit weaker as a whole. And it has to be like that. If I’d think the newest work I’ve done is less good than the previous one, I would never ever release it. I know the audience will always disagree on what is the best and what is the worst but we really need to think about how WE feel about it. That’s the only thing we can really focus on: how WE think we can do something better. And it’s not always about better or worse, it’s about the way each piece of music gives you something different. We have some Bilateral fanatics. They’re not as many as they seem and we see during the concerts that it’s not the Bilateral songs that people go nuts about at all but they are the ones who shout it out the loudest in the social media. It was quite a different approach we’ve had back then. It’s more colorful here and there in its way of expression. I liked it for that time, it’s more youthful and playful and that’s fine but it wouldn’t be honest for us to do something like that anymore and I don’t think people would actually like it. And we don’t play anything from Tall Poppy Syndrome on this tour, for the first time in our history. That’s completely honest from our part because we don’t like to play that stuff that much. It would be fake for us to play something that we don’t appreciate playing, it would be just for the sake of pleasing the crowd. We would actually please just a few people in the crowd. And, given the fact that we’ve changed drastically from Tall Poppy Syndrome to now, it would be a bit strange to drag the atmosphere too much here and there. One of the songs from Bilateral, for instance, has been re-arranged so that it works better in the set that we have now. It’s still more or less the same song and I think everyone agrees that we’ve made it better because it’s more live-friendly. It’s not one of the most popular songs of the album but now it works very well. And if the audience is good, we play one encore from that album, that’s a bit less serious, a bit looser.

How would you define musical progression?
Einar: In my opinion, musical progression comes with honesty. It comes with isolating yourself from people’s opinions and expectations and it comes from really delivering all uniqueness that you have inside of you. That’s the only way you can progress, you can’t force yourself. You can’t try to be original. It’s something only those who stay true to their own artistic visions can do. Those who care too much about people’s opinion can never progress anywhere.

As for your musical past, you’re closely connected to representatives of artistic, progressive black metal such as Emperor, Borknagar, In Vain etc. Do you consider Leprous as a progressive / avant-garde band?
Einar: I don’t really think about it. I don’t think about genres at all. I mean genres were not created by musicians but by music journalists who needed to put things in different categories because it’s really hard to write about music, to recreate music into words and to describe that feeling. I don’t think when Black Sabbath wrote their first songs they thought about doing something heavy metal. But that’s how it should be: the music is to be made by musicians, composers and genres are to be made by music journalists. People can put us wherever they like, I don’t care. It doesn’t really change anything to me.

You are on Inside Out Records now, which means your releases are distributed by Century Media. Earlier, you were on Sensory Records. What was your experience with that label?
Einar: That’s a much smaller label with a much smaller reach. We were an unknown band then and things didn’t go as well as we had hoped for. Luckily, we are the kind of band that doesn’t give up even though things don’t go our way right away. So we were just continuously trying to improve ourselves and then eventually we got picked up by Inside Out for Bilateral. Sensory has discovered some good talents that became successful, so they’re probably very good at discovering talents but it’s hard for such a small label to keep its bands.

After this European tour, you’re going to play in Australia for the very first time.
Einar: Yeah, that’s the first time ever, I’m really looking forward to it. Especially since leaving Norway in January is nice (laughs). I mean it’s charming in December, it’s Christmas mood and all that kind of stuff but in the end of January or in the beginning of February, you start to grow tired of it. Then we’ll probably tour in other places in the world, in Asia, the States, South America... We’re planning on touring a lot next year but also, primarily, when I get home from this tour, I’m planning on writing a new material again. It’s always very motivating after being on tour and playing the same songs every single night. Touring is a very good motivator for creativity because you can grow tired of the old stuff.

What is the Norwegian metal scene like nowadays? Considering all the awards bands like Mayhem or Kvelertak have won, is metal part of the mass culture in your country?
Einar: I think Norway is one of the easiest countries to achieve what you want artistically because there are good possibilities of rehearsal rooms. Also, if you’ve proven for some years that you’re serious about what you’re doing, you’re quite likely to get some governmental support. So I think that’s why there are so many bands in Scandinavia. They don’t get those kinds of things because Scandinavians are more talented in any way but because there is a good support from the government. So it’s easier to achieve your dreams in a way. That being said, it took many-many years before we got anything at all so in the first years, we’ve managed without any support. But I think that’s one of the reasons why many people can follow their artistic visions there. In Finland, for instance, metal is more part of the mass culture with Nightwish, HIM and that kind of stuff. It’s not like that in Norway, the average person doesn’t like metal that much. When you go to Norway, maybe you would think that you would see lots of metalheads walking around in the streets but you won’t really. I think it’s smaller than it was, it was bigger ten years ago. Then there were more people who were into that extreme metal scene. Generally, I think it’s a subgenre with some bands, like Dimmu Borgir, that had massive international success and that were maybe our biggest cultural export at that time besides A-ha (laughs)… But all good things come to an end. They’re still a very big band but I think they’ve already reached the peak of how big an extreme metal band can get. Times are changing. Extreme metal, black metal was a completely new way of self-expression but a very narrow way musically, it’s only that many different versions of it you can have until it starts growing old and then you have the originals and the copies. So the black metal scene that once was a new and very innovative one now became the complete opposite, actually a very conservative scene where people are expected to follow certain rules. Now, it’s only for the new generations to think out of the box and hopefully to create something new again.

http://www.leprous.net
https://www.facebook.com/leprousband

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr828088654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum