A VOLT Fesztivál után idén másodszor vezetett Magyarországra Slash útja. Az előző budapesti koncertről igen szép emlékeket őrzök és a soproni buliról is a legnagyobb elismerés hangján szóltunk júliusban, vagyis minden adott volt egy újabb elsöprő erejű rock n’roll estéhez a lehető legautentikusabb mai előadók egyikétől (azaz a műfaj egyik emblematikus egyéniségétől és jelenkori csapatától).
Oli Brown énekes-gitáros korántsem kezdő. Mi több, odahaza Angliában elismert, jegyzett muzsikusnak számít. A tavaly alapított RavenEye-ban vele játszó Aaron Spiers bassszer és Kev Hickman dobos sem éppen nyeretlen kétéves, legfeljebb az eddig egy EP-nél tartó triójuk friss még. A név bejáratására ennél a turnénál jobb alkalmat keresve sem találhattak volna a trió és példásan oda is tették magukat. Ez a finoman szólva nem túl bonyolult, jammelős bluesos „garázs-rock” egy kisebb klub közvetlenebb miliőjében hat igazán, de az élettel teli, lendületes előadásmódnak köszönhetően ilyen óriási méretű színpadon sem vesztek el a srácok. Kev lüktető, húzós dobolása különösen tetszett, Aaron meg jókat vokálozott a frontemberként is kellően aktív Oli alá a refrénekben. Nem hallhattunk tőlük semmi újat, az élő teljesítményüket azonban nem érhette panasz.
Slashék – a banda teljes, hivatalos nevét fent már leírtuk egyszer, ennyi talán elég is lesz – koncertjétől voltaképp nem várunk mást, mint minden felhajtástól és hivalkodó külsőségtől mentes, valamint kegyetlen feszesre húzott, szuper-intenzív rock n’roll show-t, amely után a végsőkig kifacsarva, de elégedett vigyorral vesszük hazafelé az irányt. A már említett két hazai fellépésükre maradéktalanul illett mindez, és ha a mostani esemény kapcsán azt említem először, hogy a méregerős soproni szettnek egy kibővített verzióját kaptuk, abból bárki leszűrheti, hogy nem lehetett rossz az este…
Nem is volt az, sőt!.. A három órás játékidő beharangozása mondjuk nem kicsit túlzott, a húsz nótát bő két órában nyomta le a zenekar. Ez persze nem akkora dráma, mert a remélt intenzitás nem maradt el: általában egymásba átcsúsztatva sorjáztak a dalok, tényleg alig volt megállás és a cilinderes főhős a szólókkal sem spórolt ugyebár. E magánszámai közül egyedül a Rocket Queent kettészelő gitárbűvölést éreztem a kelleténél jobban elnyújtottnak, ám ettől eltekintve nem pusztán töményen, hanem tartalmasan is állt össze a program. A Guns N’Roses törzsanyag a Double Talkin’ Jive és a You Could Be Mine beiktatásával módosult. A második Conspirators album, a tavalyi World on Fire is a szett meghatározó részévé vált: a Wicked Stone, az elefántokat irtó orvvadászat ellen írt Beneath the Savage Sun és a címadó is az est egy-egy csúcspontja lett az eljátszott hat tétele közül.
Másfelől viszont az előadás a maga száz százalékos profizmusában és gördülékenységében némileg rutinszerűnek tűnt. Nem unottnak vagy enerváltnak, egyszerűen szokványosnak. (Ahhoz mérten is, hogy ilyen pörgős műsor eleve nem sok teret hagy a spontaneitásnak, ily módon pl. a Velvet Revolver-féle Slither elejére illesztett Bad Company számrészlet is a sokadszor bedobott show-elemek közé tartozik.) Ezt talán Myles Kennedy oldhatta volna fel, ha valamivel többször, többet szól a közönséghez. Színpadi emberként rendszerint e viszonylagos visszafogottsága miatt kap kritikákat, énekesként ellenben szokás szerint hibátlant nyújtott. A többiek nemkülönben, a Doctor Alibi és a Welcome to the Jungle alatt Mylest váltó Todd Kerns bőgősnek ráadásul szintén kitűnő hangja van, amellett, hogy mozgásban is ő viszi a prímet.
Mostanában alig telik el úgy nap, hogy szóba ne kerülne a Guns N’Roses valamely régi formációjának újbóli összeállása. Még ha ez meg is valósul, a két évvel ezelőtt megfogalmazott nézetem nem változott: az utat a jövőbe egyértelműen Slash és csapata mutatja. A következő lemezük anyaga gyakorlatilag máris elkészült, amiről maga a gitáros nyilatkozott nemrég. Márpedig ennél meggyőzőbb érv aligha szükséges. Jómagam is ezt várom jobban, na meg a következő hazai Conspirators koncertet.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
