"Sosem könnyű, sosem tiszta, ha a bárányok közt te vagy a Bestia..." - énekli mindezt a The Misfits egykori frontembere, olyan bársonyos hangon, amilyen puha és bársonyos csak egy vastagon bekrémezett tenyér lehet éjjel, egy kihűlt albérleti szobában a vibráló tévéképernyő előtt. Ez a hang pedig ugyanaz a hang, aki mély, sötét altján egy zseniális új Danzig stúdióalbumot ígért erre az évre, aminek dalait majd Tommy Victor barátjával közösen akkumulálják össze. Ehhez képest kaptunk egy feldolgozáslemezt, amin nagyjából azok a számok szerepelnek, amiket feltehetőleg harminc éve a zuhany alatt dúdolgat a mágus, miközben talán arról álmodozik, hogy jól megrajzolt képregény formátumban magáévá teszi egy oltáron Morticia Addams nagyasszonyt testét, Edgar Allan Poe egy varjújának csőrét, vagy Ozzy apót és Elvis Istent egyszerre. De ettől még a Skeletons nem egy rossz lemez...

Meg egyébként a stúdió lemez mellett ez is be volt ígérve. Nem is az idén, hanem már sokkal korábban. Hiszen ez az album kihagyhatatlan volna a nagyszerű énekes és zenészei életművéből. Glenn Danzig munkáit ugyanis mindig is körüllengte saját rajongása a hatvanas, hetvenes évek dolgaiért, legyen szó zenéről, filmről vagy a fentebbi fricskám alapjául szolgáló képregényekről. Mindig életben tartva a lassan letűnt korként emlegethető időszakot. Na, meg egy kicsit talán a saját fiatalkorát is, ami szintén ezekben az években telt el. De az emlékek fontosak. Neki pedig minden tehetsége megvan ahhoz, hogy hangjával állítson emlékművet a régi rádió slágereken, filmzenéken és saját Isteneinek nagy pillanatain keresztül. Akik nem mások, mint Elvis Presley és a Black Sabbath. Róluk pedig mindig elmondja - most dalban is - hogy nélkülük ő nem lenne énekes, és nem lenne olyan énekes aki ma tud lenni.

Az első dal a tíz számos megemlékezésen azonban egy filmbetét, amely címében hordozza a motorosmozi címét is, ahol elhangzott. A Devil's Angels című nóta pedig azt is megmutatja, mekkora hatással volt ez a muzsika az 1967 - es film bemutatása után tíz évvel később megalakuló Misfits zenéjére. Hiszen abszolút azt a horror fantáziákkal átitatott, mégis ártatlan érettségi bál hangulatot hozza, amitől olyan bájos tudott lenni a meszelt képű koporsó crew. A következő dal pedig szintén filmzene, szintén ördögi motorosokkal sokkolja a hatvanas évek Amerikáját, de Paul Wibier Satan című dala minden sátánizmusa ellenére egy igazi tapadós lassú, ami Danzig ajaknedvesítő hangjával akár igényes szoftpornók betétdala is lehetne. Aztán végre megint egy Elvis dal. Nem a Let Yourself Go az első királyi szerzemény, amit Danzig a maga hangulatával ad át hallgatónak, de be kell látni ebben ő a legjobb. Ebben a rockos hangszerelésben, az ő hangjával minden Elvis dal jobban szólal meg az eredetinél. Ezt várom is nagyon a külön kislemezen megjelenő Elvis dalcsokrot, ami állítólag szintén a kanyarban van.

Sabbath feldolgozást viszont már hallottam izgalmasabbat, mint az itt elhangzó N.I.B. Ami nem jelenti azt, hogy gyenge, egyszerűen csak ezekből a számokból készültek a világ legjobb feldogozásai, és az erős felhozatal miatt magasabban van a léc, mint amit ez nóta meg tudott ugrani. Nem úgy, mint az ezt követő Lord Of The Things ami eredetileg egy Aerosmith erősség, de a vastagabb gitárokkal, és a főhősünkből áradó sötét tónussal ezt szintén sikerült erősebbé tenni az eredetinél. 1967 meghatározó év lehetett, mert az Action Women - nel együtt négy szám van a tízből ami ebben az évben született. Nem tudom utal - e a szám címe a gyerek Glenn híresen gazdag szuperhős és japánszörny bábú gyűjteményére, de zeneileg inkább a likvidebb hippi transz keveredik benne a hard rockkal, ahol mesterünk piszkosul elengedi végre a hangját. A Rough Boy egy ZZ Top szám és ennél csajozósabban még sosem énekelték el. Egy apáca is lecsúszna tőle a hátsó ülésen, egy autós moziban. Ehhez hozzácsapva a Crying In The Rain című Paul Anka stílusánál is csöpögősebb romantikust, a két utolsó tesztoszteronnal rock and roll vandállá turbózott rádióslágert, és a soron következő papok és prostik bulihoz máris úgy állt össze egy tökéletes zenei szett, mint ahogy a három hetes szmötyis bugyi is összeáll.

Igazi nosztalgikus hangulatú lemez ez. Van stílusa a fazonnak. Szoknyapörgetős, sikamlós száguldás visszafelé az időben. Ajánlom dögös negyveneseknek nyilvános belsőcomb epiláláshoz. Motoros klubházakban eltöltött hajnalokhoz, ahol csak a tetkós újság a takaró. Iskolai bálok, kötelező rendezvények utóéletéhez, ahol műérzékeny popmocsokkal sterilizálták a fantáziadús elméket. Továbbá ellaposodott házasságok macskanőnek és denevérembernek beöltözős újra nekifutásaihoz, és gondosan lefóliázott manga képregények magányos lapozgatásához. Aztán most már jöjjön az a stúdió lemez fekete herceg! Nem lehet abból örökké megélni, hogy Rob Zombie-val és a Metallica-val is nyomtad már egy színpadon a jó öreg Misfits klasszikusokat!